Part 12 (RÉSZLET)

Helló mindenki!

Sorry, sorry, sorry amiért nem volt eddig friss. Azonban most egy kis részlettel kárpótolnálak titeket, a következő fejezetből. Amely holnap avagy a jövőhét elején fel fog kerülni. :)

Pierre képét megtekinthetitek a Characters levő mappában/oldalsávban.

Igyekszem a fejezettel ahogyan csak tudok, addig is ha gondoljátok lessetek be a "Love_Day works" blogomra.

http://lovedayworks.blogspot.hu/

written by: Love_Day

„Alig hiszem el, hogy hagytam magam rávenni erre a játékra. De végül is egész jól szórakozunk mindannyian. Nem is tudom már, hogy mikor nevettem utoljára ennyit, mint a mai napon, miközben Eliot és Ana javaslatára twisterezni kezdtünk. Holnapra minden bizonnyal tele leszek lila foltokkal, de egyáltalán nem bánom, hogy nem mondtam nemet erre a játékra.

Eliot és Kate szinte párosodási dőlésein röhögve, hirtelen mind a telefonom csengésére halkulunk el.

-          Ne vedd fel, majd visszahívod vagy ő hív vissza! – javasolja Pierre, akinek a feje eléggé közel van Eliot hátsó feléhez.

-          Jobb lesz ha felveszem – sóhajtom, miután a telefonom csak nem hagyja abba a csengést.

Meg sem nézve a kijelzőt nyomom meg a hívásfogadó gombot, és miközben az összecsavarodott társaságon nevetek, beleszólok a telefonba.

-          Haló?

-          Ana, Christian vagyok..

-          Mi történt? Esetleg a szüleidnek vagy Mia-nak esett valami baja? Vagy veled történt valami baleset? – rohamozom meg a kérdéseimmel aggodalommal a hangomban.

-          Nem, de hogy is. Nyugodj meg, egyikünknek sem esett baja. Jól vagyunk... vagyis...

-          Vagy is? – kérdezek vissza.

-          Látni szeretnélek, Ana! – jelenti ki, mintegy kérésként a hangjában, mire egy keserű sóhaj hagyja el ajkaimat.

-          Christian, ez... ez nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – motyogom keserűen, míg Pierre félbe nem szakítja a beszélgetésünket.

-          Ana édesem, te jössz! – kiáltja elég hangosan ahhoz, hogy a vonal másik oldalán levő Christian is meghallja.

-          Egy pillanat – kiáltom vissza.

-          Ki volt az? – kérdi számon kérő hangnemben Christian, amelyre nem tudom nem felhúzni magam.

-          Ez nem tartozik rád, Christian.

-          De, igen is rám tartozik, Ana! – csattan fel. – Ki volt az? Felelj!

-          Nem! Nem tartozik rád! – vágok vissza, neki haragosan. – Most le kell tennem!

-          Ana!

-          Szia. – köszönök el, és mielőtt végleg kinyomnám még hallom, amint dühösen a nevemet ordítja.

Elkeseredetten csóválom meg a fejem, Christian hívása miatt. Mégis miért nem tudja elfogadni, hogy olyan, hogy mi, már soha nem leszünk többé? Miért nem tud már békén hagyni, és elfeledni? Vagy legalábbis túllépni rajtam... amelynek csupán a gondolata is, rettentő fájdalmat okoz, de mégis ez lenne mind a kettőnknek a legjobb...”