Drága Olvasóim!
Gondolom eme bejegyzés címe alapján, megtudnátok ölni, avagy legalábbis rosszalló tekintettel meredhettek a képernyőre ebben a pillanatban, de a miértek okát, azt majd a következő bejegyzésben írnám/fejteném ki, ha nem bánjátok. Ugyanis nem szeretném ezt a részt, a kissé hosszablakos magyarázatommal terhelni, s rontani. Köszönöm az előző részhez írt véleményeket, neked: Orsy; Forci; Reni és Nóci! Ahogyan a kattintásokat is köszönöm szépen mindenkinek! Fogadjátok tőlem sok szeretettel az alábbi részt, amelyhez kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok! (Tudom, hogy lehetett volna jobb is, de sajnos most minden egyéb összejött számomra, amely nem éppen kellemes... sőt mi több... amelyet most nem is hangoztatnék, remélem megértitek.) Továbbá a fejezet csak félig javított, de hamarosan javítva lesz a második fele is! :)
Love_Day
Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet!
/-Az egyik
legutálatosabb dolog a világon a búcsúzkodás. Gyűlölöm – fakad ki Caroline,
amikor az ablak üvegén keresztül nézi, amint szerelme rohamos léptekkel hagyja el,
a házhoz vezető ösvényt. – Ahelyett, hogy utána mennék, itt állok, mint egy
csokijától megfosztott óvodás, és könnybe lábadt szemekkel nézek utána, mintha
ő tehetne mindenről.
Magatehetetlenül
megrázza a fejét, hagyva, hogy a könnyei még jobban eláztassák a haját, majd
tovább beszél:
-Arról, hogy
mennem kell, vagy mennie kell. Talán az egyik leggyötrelmesebb érzés az volt,
amikor elbúcsúzott tőlem. Gomb nagyságúra szűkült össze a gyomrom, miközben
hozzám beszélt, mert bár itt – a szíve fölé helyezi az aprócska törékeny tenyerét
– legbelül tudom, hogy el kell engednem őt, mégis rettentően... nem is,
borzalmasan fáj, hogy elment.
-Ó, szegény én
édes kicsikém! – együtt érezve a lányával, Gwendolyn odalép Caroline-hoz, aki
zokogva borul édesanyja keblére. – Hidd el nekem, hogy ha igazán annyira szeret
ő téged, mint ahogyan azt állítja, akkor vissza fog majd térni hozzád!
-De... de, mi
lesz, ha már...
-Ha esetleg
találni fog majd magának valaki mást? – teszi fel a kérdést, mire Caroline
összeszorult szívvel bólint. Gwendolyn, bár maga is nagyon jól tudja, hogy
milyen érzés is ez a tudat, mégis igyekszik túltenni magát ezen a gondolaton,
hátha a lányával másképp fognak majd történni a dolgok. – Ne aggódj, kicsikém!
Vissza fog majd jönni, meglásd!
A lány csak
ismételten bólint, majd kibújva édesanyja nyugtató öleléséből, az emeletre
vezető lépcsőhöz lép. Amint fellépni próbál az első lépcsőfokra, a fülét hangos
kopogás hangja üti meg, amely az ajtó felől hallatszik.
-Hagyd csak,
majd én kinyitom! – inti le az édesanyja, amikor ráemeli a könnyekkel teli
barna szemeit.
Amikor Gwendolyn
kitárja a tölgyfaajtót, meglepett pillantásokkal szemléli az előtte álló,
igencsak jóvágású, magas félhosszú fekete hajú férfit. Mielőtt azonban bármit
is mondhatna, a férfi megelőzi őt.
-Mrs. Fuentes,
beszélnem kell Caroline-nal – jelenti ki. – Nem tudok...
-Will? – szakítja
félbe a magyarázatát a hirtelen visszatérésének okáról a lány, aki még mindig a
lépcső előtt áll. Majd amikor a férfi kissé beljebb lép az ajtón, Caroline nem
törődve a miértekkel a szerelméhez fut.
-Carol... –
szólítja meg a férfi, a becézett nevén, amikor az ölelésébe zárja őt. – Kérlek
bocsáss meg nekem. Nem tudtam elmenni... nem voltam képes rá – suttogja a
fülébe, és közben az előrebukó göndör barna tincseket az aprócska fülek mögé tűri.
– Szeretlek, és azt szeretném, ha velem jönnél.
Amikor a lány az
őt ölelő férfi szürke szemébe néz, megbizonyosodik arról, hogy tényleg
szereti őt.
-Én is szeretlek
Will, és akár a világ végére is elmennék veled, ha arra kérsz – leheli elég
közel a választ a férfi ajkaihoz, amelyek pillanatokon belül szerelmesen
érintik meg az övét.
Nem számít más
nekik, csak ők együtt, egymásnak. Mert csak együtt egészek igazán, minden
térben és időben, de legfőképp a boldog szerelemben.../
Amikor
a felolvasott részletnek a végére érek, egy kis időre lehunyom a szemeim, majd
amikor azokat újra felnyitom, a pódium előtt levő személyekre esik a
pillantásom. Meglepetten veszem észre, hogy az itt jelen levők között olyan
személyek is akadnak, akik megkönnyezték a könyvemből olvasott kis részt, és
akiknek az arcán a tetszés látszódik. Néhány percig tart csak csupán a síri
csend, majd egyszerre hangos taps zaja leng körül.
-
Köszönöm!
– szólok bele ismételten a mikrofonba, amelybe ezelőtt pár perce még olyan
elmélyülten beszéltem.
Boldog
mosollyal az ajkaimon fogadva továbbra is a tapsot, az időközben hozzám
szaladó, göndör hajú kislányért hajolok le, akit a karjaimba emelve, szorosan
magamhoz ölelek, majd homlokon csókolok.
Mindaddig
a pillanatig, egyedül csak az ölelésembe zárkózó Sia-t fürkészem, amíg Ötvenem
fel nem lép hozzánk a pódiumra. Amikor szürke szemeiben megpillantom a
büszkeséget és a szerelemet, érzem, amint a szívemet valami földöntúli
boldogság járja át. Képtelen vagyok levakarni az arcomról a mosolyt, annyira
boldognak érzem magam, amiért itt vannak velem, a számomra legfontosabb
személyek. Engedem, hogy Christian magához húzva az ajkaimra egy apró csókot
leheljen, amelyből bár többet szeretnék, mégis el kell fogadnom, hogy most csak
ennyit kaphatok.
-
Fantasztikus
lett a könyved, bébi! – suttogja az ajkaimba, amelyekre egy utolsó csókot nyom,
majd átveszi tőlem Sia-t, csak hogy fogadhassam anyám, Ray és a többiek
ölelését.
-
Édesem,
annyira büszkék vagyunk rád! – szorongat meg anya, akinek az ölelését én is
viszonozom.
-
Köszönöm,
anya! – nyomok az arcára egy puszit, miután elenged.
Miután
mindenkinek sikerült átadni a gratulációkat a könyvemhez, egy megkönnyebbült
sóhaj hagyja el a számat, amikor egy kicsivel biztonságosabb helyen találom
magam, a kert elülső felén. Kezemben a pezsgős pohárral, úgy döntök, hogy még egyszer
körbevezetem a tekintetemet a Grey villa kertjében, ahol még egy hónappal
ezelőtt a legeslegjobb barátnőm, Kate esküvője volt, most pedig az én első
könyves bemutatkozásom.
Még
most is alig tudom felfogni, hogy tényleg megtudtam csinálni. Soha sem fogom
tudni eléggé meghálálni David-nek, hogy ennyire bízott a könyvemben, amelyből -
az időközben kihirdetett részlet folyamán – már több megrendelést felvettek a
kiadónál. Hihetetlen érzés számomra, hogy kiadásra került a könyvem, amelynek
rövid időn belül ilyen nagy sikere lett.
Mosolyogva
szemlélem tovább, amint azok a személyek, akik a legfontosabb számomra,
felszabadultan cseverésznek a többi vendéggel. Amikor a pillantásom Loren-re
siklik, aki szintén felém tekint, megemelve a poharamat biccentek felé, amit ő
viszonoz is. Örülök, hogy rá tudtam venni arra, hogy velünk jöjjön Seattle-be.
Igazán sajnáltam volna, ha nem lett volna itt, amikor neki is sokat köszönhetek.
Szerencsésnek
érzem magam, amiért rátaláltam, és barátnőm lett, akire bármikor, bármiben
számíthattam. Még akkor is, amikor bekövetkezett az a szörnyű tragédia, amely
miatt Ötvenemmel kénytelenek voltunk, két hétig a kórház falain belül lenni. De
egyedül csak az vigasztalt minket, hogy kiharcoltuk, hogy egy szobába
fektessenek minket.
Az
alatt a két hét alatt, olyannyira közel éreztem magam Christian-hoz és ez
viszont is így volt, mint ahogyan az első próbálkozásunk alkalmával soha nem is
gondoltam volna. Végtelenül örültem, hogy még többet engedett megtudnom magáról,
mint két évvel ezelőtt. Ez talán köszönhető azoknak az álmoknak, amelyek a
viszontlátásunk óta megjelentek az álmaimban.
Nem
is számítottam rá, hogy el fogom majd mesélni neki az álmaimat, de amikor az
egyik éjjel újra vele álmodtam, már nem tudtam magamban tartani...
(A folytatásért görgess tovább lefele!)
***
/*Kórházban
vagyunk, ahol a mami is. Az apu arcán hatalmas mosoly jelenik meg, és sír. Azt
mondja, amikor kérdő tekintettel ránézek, hogy azért sír, mert boldog, akár a
mami is, amiért egy kis testvért ajándékoznak nekünk. Lelliot nagyon örül
annak, amit az apu mond.
-
Gyertek, nézzük
meg őket. A mami biztosan örülni fog majd, hogy mindannyian itt vagyunk vele –
mondja, miközben lenyomja az előttünk lévő ajtó kilincsét.
A szoba ahova betérünk,
olyan üresnek tűnik a mamiék szobájához képest. A mami egy ágyon ül, az
arcán mosoly játszik, miközben a karjában a rózsaszín plédben valamit
ringatni kezd.
Az új anyu arra
kér minket, hogy menjünk közelebb hozzá, és nézzük meg a kistestvérünket.
Először Lelliot az, aki a mamihoz megy, aki megengedi neki, hogy megsimogathassa
a kisbabát.
-
Christian, nem
szeretnéd te is megnézni a kishúgodat? – kérdezi mami, mire én csak bólintok.
- Gyere ide te is, kicsim.
Közelebb lépek az ágyhoz, mire Lelliot átengedi nekem a helyét. Amikor megpillantom az
aprócska termetű kisbabát, nem tudom levenni a szemet róla. Annyira kicsi és
törékeny.
-
Nyugodtan
megsimogathatod – szólal meg újra a mami.
Felemelem a
kezem, majd az új kistestvérem felé nyújtom. Amikor az ujjaimmal megérintem az
arcát, hirtelen kinyitja a szemeit. Nem sír fel, csak néz. Néz, mintha tudná,
hogy ki vagyok, és hogy én nem bántom.
Soha nem is
tudnám bántani őt. Hiszen annyira pici, és ő az én szép kis testvérem, akit
majd mindig meg fogok védeni.
-
Milyen szép –
hallom meg a saját hangomat – és milyen pici.
A mami sírni
kezd, mire felnézek az arcára. Nem értem, hogy miért sír. Esetleg fáj valamije?
-
Hát végre
megszólaltál, kicsim – simogatja meg a hajamat. – Annyira boldoggá tettél,
Christian – mondja, letörölve a könnyeit az arcáról.
-
Ne sírj, anya! –
kérem, és továbbra is simogatom az aprócska termetű kishúgom arcocskáját,
amely lassan kezd elmosódni előttem...*/
-
Ne, nem akarok... – tiltakozásomat követően,
valaki rázogatni kezd, és a nevemen szólongat.
-
Ana!
Kérlek, ébredj! – Ötvenem kérlelő hangjára a szemeim hirtelen pattannak fel. –
Shh... csak egy álom volt. – nyugtatóan magához ölel, és simogatni kezdi a
hátamat.
Érzem,
amint a szívverésem a heves vágtából csillapodni kezd, és a lélegzetem
is visszaáll a régi kerékvágásba.
-
Itt
vagyok, bébi, nyugodj meg – vigasztal tovább, mire a fejemet rázva tolom el
magam tőle. – Csak egy rossz álom volt, most már...
-
Nem!
– szakítom félbe – A mostani, nem volt rossz. Sőt mi több, nagyon is tetszett.
-
Hogy
érted, hogy a mostani nem volt rossz? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian, és
a szemembe hulló hajtinccsel kezd játszani. – Ne rágcsáld az ajkad! – szól rám
tettetett komolysággal.
Az
utasítására kiengedem az alsó ajkamat a fogaim közül.
-
De
ha nem akarsz róla beszélni, azt is megértem – mondja, mikor még mindig
hallgatok.
Bólintva
jelzem neki, hogy megértem amit mond, de mivel már nem tudom magamban tartani
ezeket az álmokat, így mégis elkezdek mesélni. Kezdve az első alkalomtól, az
esküvő napjától, végig a raktáron, egészen a mai éjszakáig. Miközben mesélek,
Christian egy árva szót sem szól, csak figyelmesen hallgat és néz.
Hiába
fürkészem az arcát és a tekintetét, most semmilyen érzelmet nem tudok kivenni
belőle.
Miért nem mond
már valamit?
– kérdezem magamtól, miközben érzem, hogy a kétségbeesés kezd eluralkodni
rajtam. – Vagy talán, magát ostorozza
legbelül ezekért a furcsa álmokért?
-
Kérlek
szépen Christian, mondj már valamit! – kérem, és szinte már a hangomból kivehető
a kétségbeesésem.
-
Nem
értem – szólal meg végre, és a fejét rázza. – Miért, és hogyan... hogy
lehetséges ez?
-
Nem
tudom – felelem értetlenül.
-
Hm...
– hümmögésbe kezd, majd pár pillanattal később újra megszólal. – Majd megkérdezzük Dr. Flynn-t. Hátha ő tudni fogja, hogy miért álmodod meg a
gyermekkoromat.
-
Rendben
– bólintok rá, és közelebb bújok hozzá.
-
Most
már aludj, bébi! – mormolja a hajamba egy apró puszi kíséretében, amelyet a
fejem búbjára helyez.
Nem
is kell sokáig kérlelnie, ugyanis a szemeim pillanatokon belül lecsukódnak, és
Ötvenem gyengéd simogatásának hatására az álom újra magávalragad...
***
-
Kisasszony, egy pezsgőt? – egy magas, fekete hajú és szemű fiatal fiú hoz vissza a jelenbe,
és amikor még mindig tanácstalanul áll előttem, leemelek egy újabb pezsgőspoharat, míg a kezemben lévő üreset a tálcájára teszem.
-
Köszönöm! – mosolygok rá kedvesen, mire ő egy biccentés kíséretében továbbáll.
Amikor
az ajkaimhoz emelem a poharat, a pillantásom Dr. Flynn-re esik, aki
barátságosan tárgyal Carrick-kel és David-del.
Még
most is meglep, hogy milyen fiatal, és mennyire érti a dolgát. Az első
találkozásunk alkalmával kissé tartottam tőle. Hiszen, mégiscsak egy drága
sarlatánnak gondoltam őt. De amikor a Christian-nal az álmaimról való beszélgetésünk
után másnap meglátogatott minket, már meg tudtam érteni, hogy miért ő
kezeli Christiant.
Meglepően
figyelmesnek és segítőkésznek bizonyult. Az ő elmondása szerint, az
eddigi tapasztalatai szerint, ez a fajta állapot, amelybe én is kerültem
ezekkel a fura álmokkal, azt állította, hogy egy telepatikus képesség, amely
valamilyen különös módon, a viszontlátásunk pillanatának alkalmával alakult ki,
vagyis kötött össze minket.
Igaz, ettől még nem lettem okosabb, de mégis úgy hiszem, hogy bármi is legyen ezeknek
az álmoknak a kiváltója, mi akkor is egymáséi lettünk.
Egyszer
már megpróbáltam nélküle élni, és csak is annak a szerencsének köszönhetem,
hogy túl éltem, hogy Sia az életem részese lett. Most már azonban Christian is
az, újra.
-
Merre
járnak a gondolataid, bébi? – teszi fel az egyszerű kérdést a fülembe suttogva
Christian, miközben hátulról körém fonja a karjait, és egy apró ám annál
vérpezsdítőbb csókot lehel a fülem mögé, amitől megremegek.
-
Csa-ak...
csa-ak az-on, ho-ogy meny-nyi-re bo-l-dog va-gyo-k – dadogom a választ.
-
Annyira kívánatos vagy ebben a ruhában, hogy egész
este le sem tudtam venni a szememet rólad - suttogja érzékien, miközben újabb
és újabb csókokkal halmozza el a fülem tövét, majd a nyakamat. - De nem is
akartam. Meg akarlak érinteni mindenütt, minden egyes pontot a testeden, az ujjaimmal és az ajkaimmal egyaránt - ingerel tovább, és érzem, hogy a szavaitól a lábaim
között kezdek nedvesedni.
Szavai hallatára egy apró jóleső sóhaj szakad fel a
torkomból, amelyet ő minden bizonnyal igencsak élvez, hisz tovább folytatja
azt, amit az imént elkezdett.
-
Már látom is, amint a tökéletes melleidet a
tenyereimben fogom, majd a fogaim között, és miközben a megkeményedett
bimbóidat szívogatom, az ujjaimat beléd vezetem, először csak egyet, aztán
kettőt...és addig - addig ingerelnélek, amíg kellően be nem nedvesedsz annyira, hogy a nyelvemmel érintsem meg a selymes sivatagot. Addig mérnék rád a
nyelvemmel érzéki csapásokat, amíg a hátadat ívbe feszítve, a nevemet nem
kiáltod... - a sóhajaim helyét kisebb, halk nyögések veszik át, amelyeket az
ajkaimba harapva igyekszem elnyomni.
-
Aztán pedig beléd döfném a farkamat... - nyögi
elfúlóan, és magához szorít. - Nagyon szeretnék már benned lenni, bébi. Először
baszni akarok veled, jó keményen, majd pedig szeretkezni, ameddig ki nem
fulladunk...
Érzem,
hogy már nem sok van hátra ahhoz, hogy elmenjek, így amilyen gyorsan csak
tudok, Christian felé fordulok, akinek a nyakába temetve az arcomat hagyom,
hogy az iménti szavak hatására fellendülő orgazmus végigjárja a testemet. Ötvenem
torkát egy halk morgásszerűség hagyja el, amikor a karjaival körülfonja remegő
testemet.
Amikor
alábbhagy a remegésem, Christian az állam alá csúsztatva az ujjait arra
kényszerít, hogy feljebb emeljem a fejem. Belenézve a szürke szempárba, úgy érzem,
hogy örökre elveszek bennük, amit egyáltalán nem bánok. Továbbra is tartva a
szemkontaktust, az ajkaimmal az övé felé közeledek, majd megcsókolom őt.
Ajkaink lágy, szerelmes csókban forrnak össze, amelynek a játékát sajnos nem
sokáig élvezhetjük. Megszakítva a csókunkat, Christian továbbra is az egyik
karját a derekamon hagyva fordít a pódium irányába, ahol David épp arra készül,
hogy lezárja az ünnepséget.
Miután
David köszöntője és búcsúbeszéde véget ér, minden egyes vendég a távozáshoz kezd készülődni.
Amikor az utolsó vendégtől is sikerül elbúcsúzkodnunk, Christian magára
vállalva, hogy lefekteti Sia-t, és barátnőm, Loren gyerekeit, addig mi többiek, Carrick, Elliot, Ethan és Ray kivételével bent a házban, a nappaliban egy csésze
forró teát készülünk elfogyasztani.
Amíg
Greace és anyám a lányokkal egyetemben épp a könyvemről áradoznak, én azon
gondolkodom, hogy vajon nagyon megbántanám –e őket, ha most fel mennék a
Christian-nal most éppen aktuális közös szobánkba?
Esetleg ha fáradságra hivatkoznék?
-
Ne
haragudjatok, de kissé elfáradtam, és szeretnék lepihenni – szólalok meg, és
hogy hitelt is adjak az előbbi kijelentésemnek, egy nagyot ásítok is.
-
Jaj,
dehogy haragszunk drágám – áll fel Greace anyámmal együtt. – Hosszú volt
ez a nap még számunkra is, hát még neked. Menj csak nyugodtan, és pihenj
le – simogatja meg kedvesen a kezemet Ötvenem édesanyja.
-
Igen.
Köszönöm – viszonozom bágyadtan a mosolyát. – Jó éjszakát! – köszönök el
mindenkitől, majd letéve a kezemből a csészét kisétálok a nappaliból.
Elhagyva
a nappalit a lépcső felé veszem az irányt, amikor egyszer csak Ötvenembe
botlok, aki a derekam után kapva ment meg az eséstől. Amikor felnézek a
gyönyörű arcára, csábító féloldalas mosolyával találom szembe magam.
-
Hova
– hova ilyen sietősen, Miss Steele? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian.
-
Fel a közös szobánkba – válaszolom, beleharapva az alsó ajkamba.
Christian
pillantása a számra esik, és amikor még mindig nem eresztem azt a fogaimtól,
Ötvenem sötét tekintetét az enyémbe vési.
-
Harapni
akarom ezt az ajkat – simítja végig a hüvelykujját az említett testrészemen.
-
Akkor
mire vársz még? – próbálok minél csábosabb hangon megszólalni. – Rajta! –
noszogatom tovább. – Egyébként is, nemrég épp azt ecsetelted nekem, hogy mi
mindent szeretnél velem csinálni. Hát akkor láss neki a tervednek... tégy
velem amit akarsz... – suttogok halkan, egész közel az ajkaihoz – tégy a
magadévá!
Nem is kell őt tovább ingerelnem, és kérnem sem. Az
ajkait vadul az enyémre nyomja, miközben a fenekembe markolva arra ösztökél,
hogy a lábaimat a dereka köré kulcsoljam.
-
Ahogy óhajtja, Miss Steele! - mormogja az ajkaimba, és
tovább csókol. Szenvedélyes vadsággal csókol, és amikor szabad utat engedek a
nyelvének, táncba hívja az enyémet.
Meg nem szakítva a csókunkat, Christian szorosabban
von közelebb magához, majd megfordulva velem elindul föl a lépcsőn, egészen a
szobánkig, ahol belökve az ajtót magunk mögött, egészen a hatalmas ágyig hátrál.
-
Maga nagyon türelmet... – rázza meg a fejét
vigyorogva, miután ledöntve az ágyra, az inge gallérja után kapok.
-
Pofa be! – morgom, közbevágva a mondatába.
Egy pillanatra mintha a meglepettséget látnám
megjelenni az arcán, de amikor az ajkain egy széles mosoly jelenik meg, még
közelebb húzom őt magamhoz, és mielőtt bármit is mondhatna, egy csókkal
hallgattatom el. Ötvenem nem is rest viszonozni a csókot. Ajkaimat harapja és
húzogatja a fogaival, miközben az ujjaival felfedező útra indul a testemen.
Minden egyes megmozdulása úgy végződik, ahogyan azt nemrég az udvaron a
fülembe suttogta...
Érzem, hogy valami, vagyis inkább valaki a nyakamat
apró csókokkal és harapásokkal tünteti ki.
-
Hé! – nyöszörgök álmosan.
Amikor felnyitom a szemeimet, Christian boldogságtól
csillogó szemeivel találom magam szembe.
-
Nem
vagy éhes? – kérdi.
-
Hm...
– már épp azt akarom mondani, hogy nem, amikor a gyomrom hangos korgással
elárul.
-
Úgy
hallom, hogy igen – kuncogva hajol az ajkaimra, amelyre egy lágy csókot lehel,
majd kibújva a takaró alól, öltözködni kezd.
-
Azért
annyira nem vagyok éhes, hogy magamra hagyj – mormogom, a tökéletes, csupasz
felsőtestén legeltetve a tekintetemet.
-
Lehet,
de muszáj lesz enned, ugyanis még hosszú éjszaka vár ránk, mielőtt hazamennénk –
kacsint rám, és bebújik az ingébe.
-
De
tudod, hogy...
-
Shh
– lép vissza az ágyhoz, és mellém térdepelve az egyik kezével megfogja az
államat. – Ezt már megbeszéltük, Ana! Együtt fogunk visszamenni Párizsba. Nem
tudnék, és nem is akarok tőled akár egy napig is távol lenni – mondja, és
belecsókol mindkét tenyerembe.
-
Ahogyan
én sem tőled – suttogom, kihúzva a kezeimet az övéiből, csakhogy aztán az
arcára simítva az ujjaimat, újra megcsókolhassam. – Szeretlek! – vallok neki
újra szerelmet, amikor megszakítom a csókunkat.
-
Én
is szeretlek, Ana! – simít végig az arcomon, viszonozva a vallomásomat.
Amikor
újból feláll mellőlem az ágyról, az ajtóhoz sétál, de mielőtt még kiléphetne
rajta, az eszembe jut egy kérdés, amelyet eddig még nem volt alkalmam
megkérdezni tőle.
-
Christian,
várj! – kiáltok utána halkan, mire megfordulva kérdőn néz vissza rám. –
Szeretnék neked feltenni egy kérdést, amelyet már régóta szerettem volna
megtenni.
-
Csak
nyugodtan. Kérdezhetsz bármit, bébi! – bátorít kíváncsian, mire összeszedve
magam kérdésre nyitom a számat.
-
Mit mondtál a kapcsolatunkról az újságíróknak a szakításunk után? – ismételten az
ajkaimba harapva várom a válaszát, de amikor látom, hogy összehúzza a
szemöldökét, már kezdem megbánni, hogy feltettem ezt a kérdést.
-
Hon-nan...
honnan tudsz te erről? – kérdez vissza zavartan.
-
Mia-tól... – mikor kiejtem a húga nevét, egy halk szitokáradat hagyja el az ajkait. – Ne haragudj
rá, ő csak segíteni akart nekünk – magyarázom tovább. – Rólad mesélt, amikor véletlenül kicsúszott a száján, hogy az újságírók a kettőnk kapcsolatáról faggattak téged, de azt, hogy mit mondtál nekik, azt
már nem árulta el. Azt mondta, hogy ezt tőled kell megkérdeznem.
Néma
csönd telepszik a szobára, amikor elhallgatok. Christian szürke tekintete az
enyémet fürkészi, ahogyan én is az övét.
-
Figyelj,
ha nem akarod... – kezdenék visszakozásba a választ illetően, de ő nem hagyva
rá lehetőséget, hogy tovább beszéljek, egy mélyet sóhajt, majd megszólal.
-
Valóban
tudni akarod? – kérdezi előbb, mire bólintok. A tekintete színtiszta
őszinteséget, és szerelmet tükröz amikor válaszol. – Rendben. Azt mondtam,
hogy... vagyis leginkább neked üzentem, hogy: Te vagy az egyetlen, aki valaha
is megérintette a szívemet!
The End
Szia.
VálaszTörlésJúúj. :) Nagyon megszerettem ezt a történetedet is, és olyan rossz, hogy vége van. :( Nagyon tetszett ez a fejezet is, szeretem a happy end-eket. :) Lesz még hasonló történeted? Remélem igen. Kifejezetten tetszett az utolsó befejező mondat, bírom az ilyen....dolgokat. :D Bocsi nem találtam jobb szót.
További jó nyarat neked. Puszi Forci:)
Szia!
VálaszTörlésÉn úgy néz ki már megint elvagyok veszve... Most láttam hogy meghoztad már az új fejit és egyben az utolsót is.
Hát igazából a következő bejegyzésedre figyeltem fel, és jól meglepődtem amikor olvastam... kicsit se számítottam búcsúzkodásra és akkora köszönetnyilvánításra. Nem is láttam hogy a fejit is feltetted, így megijedtem hogy a befejezést se tudom meg. Na de mikor lejjebb görgöttem! :)
Ez a feji is tetszett! :) Így összességében szép kis törit hoztál össze. Van eleje, közepe, és amivel kezdted, a főcselekmény -vagy minek fogalmazzam-, le is zárul szépen. Ana sikeres lett a könyvével, a szerelmesek pedig szépen egymásra találtak és nem mozdulnak a másik mellől. Örülök hogy itt az utolsó fejezetben is volt kis kicsiChris. Asszem ő fog a legjobban hiányozni! :'( És jó hogy Ana elmesélte ezeket az álmokat Chrisnek. Kár hogy nem lesz több. Azon pedig nagyot néztem, hogy Chris pusztán azzal a kis telefonszexes szövegével orgazmust ért el Ananál. Tudtam hogy nagyon érzékeny a csaj, na de hogy ennyire... :D Na és aranyos vagy hogy nem felejtetted el kirakni a második videó alá azt a kis szövegemet. :D Bár most is hirtelen megijedtem hogy ott a vége. xD Azért megnyugodtam amikor tovább is volt....
Téll szép felépítésű lett a törid, más nem is hiányzik belőle. És most is mint az eddigiekhez is, gratulálok! :) Azért azt remélem hogy belefogsz másik töribe is! Várni fogom azt is! :D Kellemes nyarat! :)
Puszi, Orsy
hali
VálaszTörlésuristen ez ez nagyon nagyon jo volt
köszönöm
de de még még még kell még
IRJ MÉG
imádlak
üdv
Reni
ui:bocs a szükszavuságért