Part 17 (TELJES)

Drága Olvasóim!

Szörnyen sajnálom, amiért csak most hozom a friss teljes fejit. De kellett egy kis idő, mire összetudtam hozni ezt a részt. Megvallom, kissé küszködtem vele, ugyanis sehogy sem akart "az" kijönni amit és ahogyan azt szerettem volna. :/ 

Azonban most itt van a teljes feji, amelyhez kellemes olvasást és jó szórakozást szeretnék kívánni! ;)

Az előző részhez írt kommentárokra már válaszoltam is, amit ezúton még egyszer szeretnék megköszönni, ahogyan a részlethez írt véleményeket is! :)

Szeretettel: Love_Day

Ha nem lehet az enyém, akkor a tiéd sem!

   Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte alig tudok magamhoz térni. Máskor, más helyzetben rögvest megkérdezném Christian-t, hogy hogyan talált rám, de most... képtelen vagyok akár egyetlen egy szót is kinyögni.

   A félelem és a rémület úgy járja át testem minden egyes részét, s mozzanatát, mint ahogyan eddig sosem. Nem tudom, hogy mi tévő legyek, mit csináljak. Keresgélni próbálok a gondolataim között, hogy mégis hogyan tudnék segíteni Christian-nak, de mégsem jutok semmire a kezdeti sokktól, amely azt hiszem, idáig vakon elbújt bennem, és csak most kezd felszínre törni.

   Egy kisebb sikkantás hagyja el az ajkaimat, amikor Ian egy jobb horoggal a földre küldi Ötvenemet. Na most a te Ötven árnyalatod egy jó ideig egy kis csinos, lila monoklival fog járkálni! – mondja egy aprócska hang a fejemben, akire mérgesen összeszűkült szemmel nézek. Mégis hogy jön ő most ide, hogy ilyenekkel traktálja tele az agyam?! Legszívesebben a hajam tépném, amiért saját magam idegesítő gondolataival foglalkozom ahelyett, hogy valahogy segíteni próbálnék Christian-on.

   Ám Ötvenem nem sokáig teketóriázik a visszavágáson, ugyanis oldalra dőlve kirúgja az egyik lábát a támadója alól, pont úgy, hogy az hanyatt vetődjék. Mielőtt Ian észbe kaphatna Christian közelebb kúszik hozzá, az egyik lábával lefogja a másikét, míg a másikkal a férfi kezeit fordítja ki.

   Ian felnyög, de igyekszik palástolni az imént szerzett fájdalmait azzal, hogy Christian-t szidja, mindazért, amiért ő mindazt megkapta, amit ő sohasem.

   A szavaiból épphogy csak ki tudom venni, hogy egykoron ő is ugyanannál a családnál volt, ahol Ötvenem, mielőtt a Grey család örökbe fogadta helyette. Azt is elárulja, hogy mennyire gyűlöli is őt, amiért neki nem jutott ki a jóból.

   Egy pillanatra elfog az együttérzés szele, de amikor Christian-ra esik a pillantásom, csupán csak szánalmat érzek iránta. Szánalmasnak tartom amiért csupán merő irigységből ilyen emberré vált. Egy olyan emberré, aki hagyja, hogy... hát ez az! – csapok a homlokomra gondolatban, amikor rájövök arra, hogy Mrs. Robinson arra használta fel mindeddig Ian-t, hogy utánam kémkedjen. S valószínű, hogy csak azért nem tett semmit annak érdekében, hogy félreállítson, mert nem számított arra, hogy Christian utánam fog jönni.

-          Te ro-ha-dék! – Ian akadozó hangja térít vissza a jelenbe a gondolataimból, amikor Christian karjai a nyaka köré feszülnek.

-          Christian! – kiáltok Ötvenem felé, mielőtt még megölné Ian-t. – Ne! Ne tedd meg! – kérem, amikor felém fordítja a fejét.

   Ian eközben próbálja magáról eltávolítani a nyaka köré fonódott kart, ám Christian addig – addig tartja fogva, amíg abba nem hagyja a küszködést.

-          Erről az egészről is csak te tehetsz, ribanc! – förmed rám haragosan: a szőke hajú nő, valamennyivel távolabb tőlem. Felé fordítva a fejem, a tekintetem a még mindig a kezei között levő fegyverre siklik. – Ha te nem lennél, Christian még mindig az enyém lenne. De tudod mit? Ha nem lehet az enyém, akkor a tiéd sem! – jelenti ki, és az ajkai egy kárörvendő mosolyfélére húzódnak – ami leginkább vicsorításra hasonlít -, majd a fegyvert immáron másodjára is nekem szegezi.

   Hallom, amikor meghúzza a ravaszt. Hallom: Christian felém kiáltó hangját. Hallom a szívem egyenetlen dobbanását, de én mégis csak az egyenesen rám irányuló fegyvert bámulom, amelyből a kilőtt golyó felém süvít.

   A gondolataim egy szemvillanásnyi idő alatt elhallgatnak a fejemben, mintha soha nem is lettek volna.

Lecövekelve állok a helyemen, várva a golyóra - amely hamarosan a szívem tájékán fog eltalálni -, ahelyett, hogy elugranék... de egyszerűen képtelen vagyok a mozgásra egészen addig, amíg Christian hirtelen a semmiből ott nem terem előttem... Ekkor arrébb lök, és így a golyó őt találja el helyettem.

   A fájdalomnak egyetlen egy jelét sem látom az arcán, még akkor sem, amikor térdre rogyva felém nyújtja az egyik kezét. Amikor odakúszom hozzá és zokogva a nyakába vetem magam, az ujjaimon meleg nedvességet érzek meg, mire feljebb emelem a kezeimet. Megpillantva az ujjaimon végigcsörgedező vért, rémülve tolom el magamtól Christian-t, hogy aztán egy futó pillantást vethessek a hátára, ahol el találta a golyó.

-          Té-ged...té-ged ta-lál-t el... el a go-lyó! - dadogva közlöm Christian-nal, hogy megsérült, de amikor a szájából is elkezd folyni a vére, már nem tudok gátat szabni a könnyeimnek, amelyekkel mind idáig  erősen küszködtem.

   A rajtam levő kabátom ujjával letörlöm a vért az alsó ajkáról, majd igyekszem őt óvatos gyengédséggel úgy fektetni, hogy a feje az ölemben legyen.

Kizárva mindent és mindenkit a fejemből, egyedül csak a karjaim között fekvő férfit figyelem, miközben azért könyörgök neki, hogy ne csukja le a szemeit, és hogy ne haljon meg.

-          Ó, bébi! Ne, kérlek ne.. ne sírj! – kéri és egy fájdalmas nyögés hagyja el a száját.

-          Shhh! Ne beszélj! – utasítom, majd amikor a szemei egy picivel hosszabb ideig lecsukva maradnak, akkor éppen az ellenkezőjére kérem. – Vagyis de! Kérlek! Kérlek szépen, Christian, beszélj hozzám! Nézz rám!

-          Ana, én... én..szer... – szólal meg, de a hangja alig hallható suttogás – etlek... – nyögi ki, majd elhallgat, és az eddig a kezeimet simogató ujjai egyszer csak megállnak mozdulataikban.

-          Christian! – szólítom meg újra és újra, de amikor nem felel, és a teste sem reagál, tehetetlenül kezdem el ököllel verni a mellkasát.

   Mindaddig csapkodom, amíg erős karok magukhoz nem ragadnak, és számomra most érthetetlenül hangzó nyugtató szavakkal igyekszik valaki megnyugtatni.

Hiába tiltakozom és kalimpálok, az engem szorosan fogva tartó kezek nem engednek a szorításukból.  

  Amikor Christian-t piros ruhába öltözött emberek veszik körül, és levágják róla a vértől átázott ingét, majd az oldalára fordítják, hogy meg tudják nézni a golyót ért sebet, a fogva tartóm maga felé fordít.

-          Miss Steele! – egy ismerősen csengő hang szól hozzám, és amikor feljebb emelem a fejem, Taylor fájdalmasan együtt érző tekintetével találom szembe magam.

-          Ó, T-Tay-lor! – ejtem ki a nevét dadogva, majd közelebb bújva hozzá engedem tovább a könnyeimnek, hogy eláztassák az éppen engem vigasztalni próbáló férfi felső ruházatát.

   Nem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy a Christian-t körbeálló emberek elkezdték ellátni, de amikor meghallom Ötvenem hangját, amint a nevemet motyogja, a lábaim egyszer csak feladják a szolgálatot. Taylor utánam kap, de épp hogy csak szólásra nyitom a szám, a látásom elhomályosodik, majd szépen lassan, fokozatosan, minden elsötétedik körülöttem...

   Ismerős hangokat hallva, amint felnyitom a szemeimet, az erősnek tűnő fény miatt rögvest vissza is csukom. Néhány másodpercnyi idő múlva újra megpróbálkozom a látással, de most sokkal lassabban nyitom ki a szemem, mint az előbb. Amint kitisztul a látásom, Kate-et és Mia-t pillantom meg közvetlenül mellettem.

-          Vi... vizet... – szólalok meg, a hangom halk suttogásnak hangzik, de a két lány így is meghallja azt, amit mondok.

-          Ana! – kiáltják egyszerre a nevemet, felugorva ülő helyzetükből. – Végre felébredtél. Hogy érzed magad? Mindjárt szólunk egy orvosnak, vagy nővérnek.

-          Vizet... – nyögöm ki rekedten újra a kérésem, mire Kate máris szerez valahonnan egy poharat, amelyet meg is tölt vízzel.

   Aprókat kortyolva a vízből, míg Kate arról számol be, hogy mennyire aggódtak értem, addig Mia kiszalad a szobából, de néhány perc múlva már vissza is tér egy orvossal és egy nővérrel, akik rövid vizsgálatokat végeznek el rajtam.

-          Hogy érzi magát, Miss Steele? – kérdezi a doktor, miközben a szemeimbe világít.

-          Mint akin átment egy úthenger – adok választ a kérdésére egy halk nyögés kíséretében. – De most ne is velem foglalkozzunk. Kérem, mondja meg, hogy... hogy van Christian? – térek rá rögvest arra az egyetlen fontos dologra, amely a leginkább érdekel. – Ugye... ugye még él? – kérdezem félve.

-          Igen, még él Miss Steele – feleli. – Szerencsére még épp időben megtudtuk műteni, és kivenni a golyót, de nagyon sok vért vesztett, így vérátömlesztésre volt szükség. Pillanatnyilag túl van az életveszélyen, de mivel a golyó közvetlenül a szíve mellett csapódott be, így az elvesztett vér miatt az intenzíven tartjuk mély altatásban, megfigyelés alatt.

-          De, fel fog épülni, igaz?

-          Megteszünk minden tőlünk telhetőt...

   Megteszünk minden tőlünk telhetőt.... pillanatnyilag túl van az élet veszélyen... – visszhangzanak a fejemben a doktor szavai, amelyek hallatán az ajkaim megremegnek, és a könnyeim újra utat kezdenek törni magunknak.

-          Kérem, láthatom őt? – nézek az orvosra, akinek az arcán és a tekintetében az őszinte együttérzést látom meg.

-          Ez nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, Miss Steele – feleli, és az időközben hozzám lépő Mia-ra, majd Kate-re tekint. – Kérem, ne hagyják, hogy kikelljen az ágyból, ugyanis a lábának és a bordáinak egyenlőre nem tenne jót, ha járkálna!

   Mia és Kate megértően bólint, mire én ellenszegülve az orvosi utasításoknak, és nem törődve hol a bordáimba, hol a bal bokámba nyilalló fájdalommal, felülök az ágyban, és levetem magamról a takarót. Amikor Mia-ék a karomnál fogva igyekszenek visszanyomni az ágyra, felszisszenek a fájdalomtól.

-          Ne haragudj, Ana! Nem akartunk fájdalmat okozni, de hallottad a dokit! – utal Kate az imént elhangzottakra, azonban én nem figyelve rá, próbálok a lábamra állni.

-          Nem érdekel! Látni akarom Chritian-t! – nézek rá kérőn.

-          Hamarosan láthatod, de nem így, nem ebben az állapotban. Kérlek, Ana!

-          De látnom kell őt. Mellette akarok lenni – válik könyörgővé a hangom.

-          Ana, nem... – szólal meg mellettünk Mia szintén tiltakozva, de amikor ráemelem a könnyes kérő tekintetem, egy megadó sóhaj hagyja el az ajkát, majd kilépve a szobából, hamarosan egy tolókocsival tér vissza.

-          Mit csinálsz, Mia? – néz rá megrökönyödve Kate, amikor engem segít beleültetni a székbe.

-          Miss Grey! – szól rá az orvos is helytelenítően.

-          Sajnálom, de ha Ana a bátyám mellett akar lenni, akkor hadd legyen mellette. A bátyám is ugyanúgy mellette szeretne lenni, ha Ana feküdne ott helyette. – jelenti ki Mia, mire hálásan pillantok fel rá.

   Majd miután az orvos megadóan leveszi az infúziós tasakot az állványról, amelyet az ölembe helyez, Mia kifele a szobából, egyenesen abba az irányba és oda tol, ahol Ötvenem fekszik...