Part 12 (TELJES)

Sziasztok!
Íme itt is van a friss fejezet, amelyhez nem fűznék most semmi egyebet, csak annyit, hogy: kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok!

Szeretettel: Love_Day

A telefon hívás

A hazatérésünk utáni napokon, majdnem ugyanolyan nehéz volt erőt venni magamon, mint két évvel ezelőtt. Csak most még az is megnehezítette a helyzetemet, hogy Ana a visszatérésünket követően elég sokszor elmesélte Holly-nak és Chris-nek, hogy milyen volt Seattle-ben lenni, ahol megismerkedhetett Christian-nal és annak családjával. És ha ez még nem is lett volna elég számomra, még bálványozni is kezdte Christian-t, akivel barátnőmék esküvőjén és még az azutáni napokban mi mindent csináltak, játszottak együtt.

Általában ilyenkor, amikor csak tehettem leültem a laptopom elé és írni kezdtem, amely szerencsére el is tudta vonni a figyelmemet, Christian-ról. A férfiról, akinek ismételten búcsút mondtam.

-          Ana drága, hahó! – legyezget a szemeim előtt Pierre, - aki szőkésbarna hajával, zöld szemeivel és megnyerő mosolyával és humorával mindenkit le tud venni a lábáról – ezzel kizökkentve a gondolataimból.

-          Bocsánat, nem figyeltem. Mit kérdeztél? – nézek rá bocsánatkérően.

-          Merre jártál? Csak nem megint Mr. Szívdöglesztőnél? – kérdezi egy huncut mosoly kíséretében.

-          Nála is – felelem egy hatalmas sóhaj közepette. – De ne is beszéljünk róla többé, jó?

-          Hm... pedig igazán érdekelt volna, hogy milyen is az ágyban. Kár, hogy mégsem olyan mint én. Pedig huh... – mondja és amikor előre mered, már sejteni kezdem, hogy éppenséggel miféle képek jelenhetnek meg most a fejében.

-          Az ilyesfajta gondolataidat inkább tartsd meg magadnak, légy szíves – mondom, miközben hozzávágok egy díszpárnát a hátam mögül.

-          Hé! – hördül fel tettetett sértődöttséggel. – Na várj csak! – fenyeget meg játékosan, és a mellette lévő párnát felkapva vágja azt hozzám, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni, és ezáltal elkezdődik köztünk a párnacsata.

A nappaliban lévő díszpárnákból kihullott tollak szerteszét hullnak körülöttünk, mire Ana, Kate és Elliot megérkezik a játszótérről.

-          Hát itt meg mi történt...? Minket pedig kihagytatok a mókából...? Mami miért van tollpihe mindenütt? – záporoznak felénk a kérdések, mire amikor Pierre-rel egymásra tekintünk, szűnni nem akaró nevetés fakad ki belőlünk.

Néhány perc elteltével, a nevetési rohamunk alábbhagyni kezd. Miközben kezdünk rendet tenni, Pierre azt a magyarázatot adja nekik, hogy miután ő a barátjával folytatott telefonbeszélgetés után, csüggedté vált, amiért a ma esti programjuknak lőttek, én pedig azért, hogy jobb kedvre derítsem, hozzávágtam egy párnát, ami lévén lett a nappali tiszta tollpihés.

Hálás pillantásokat vetek francia barátom felé, miközben helyet foglalok az egyik fotelban.

-          Óh, hát igazán sajnálom Pi – mondja együtt érzően barátnőm, akik Elliottal közel egy hete vendégeskednek nálunk, miután hazatértek a nászútjukról.

-          Hát én is – mondja lehangolva a francia srác.

-          Na jó, ez a lehangoltság totál távol áll tőlem, épp ezért, most tartva magamat az ígéretemhez, mindannyian twisterezni fogunk – jelenti ki Elliot, ellenmondást nem tűrően, és Ana-ra kacsint, aki már szalad is a szobájába, a játékhoz való eszközökért.

-          Na én ebben nem veszek részt! – jelentem ki határozottan.

-          Ahogyan én sem! – áll mellém barátnőm.

-           Na, ne csináljátok már. Jó móka lesz – próbál megfűzni minket Elliot, ki miután kezdi felfogni, hogy hajthatatlanok vagyunk, Ana-hoz fordul, aki szomorúan lebiggyesztet ajkakkal néz ránk szürkéskék szemeivel, amelyeknek nem tudunk ellenállni...

***

Alig hiszem el, hogy hagytam magam rávenni erre a játékra. De végülis egész jól szórakozunk mindannyian. Nem is tudom már, hogy mikor nevettem utoljára ennyit, mint a mai napon, miközben Elliot és Ana javaslatára twisterezni kezdtünk. Holnapra minden bizonnyal tele leszek lila foltokkal, de egyáltalán nem bánom, hogy nem mondtam nemet erre a játékra.

Elliot és Kate szinte párosodási dőlésein röhögve, hirtelen mindannyian a telefonom csengésére halkulunk el.

-          Ne vedd fel, majd visszahívod vagy ő hív vissza! – javasolja Pierre, akinek a feje eléggé közel van Elliot hátsó feléhez.

-          Jobb lesz ha felveszem – sóhajtom, miután a telefonom csak nem hagyja abba a csengést.

Meg sem nézve a kijelzőt nyomom meg a hívásfogadó gombot, és miközben az összecsavarodott társaságon nevetek, beleszólok a telefonba.

-          Haló?

-          Ana, Christian vagyok...

-          Mi történt? Esetleg a szüleidnek vagy Mia-nak esett valami baja? Vagy veled történt valami baleset? – rohamozom meg a kérdéseimmel aggodalommal a hangomban.

-          Nem, dehogy. Nyugodj meg, egyikünknek sem esett baja. Jól vagyunk... vagyis...

-          Vagyis? – kérdezek vissza.

-          Látni szeretnélek, Ana! – jelenti ki, mintegy kérésként a hangjában, mire egy keserű sóhaj hagyja el ajkaimat.

-          Christian, ez... ez nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – motyogom keserűen, míg Pierre félbe nem szakítja a beszélgetésünket.

-          Ana édesem, te jössz! – kiáltja elég hangosan ahhoz, hogy a vonal másik oldalán levő Christian is meghallja.

-          Egy pillanat – kiáltom vissza.

-          Ki volt az? – kérdi számon kérő hangnemben Christian, amelyre nem tudom nem felhúzni magam.

-          Ez nem tartozik rád, Christian.

-          De, igenis rám tartozik, Ana! – csattan fel. – Ki volt az? Felelj!

-          Nem! Nem tartozik rád! – vágok vissza, neki haragosan. – Most le kell tennem!

-          Ana!

-          Szia! – köszönök el, és mielőtt végleg kinyomnám még hallom, amint dühösen a nevemet ordítja.

Elkeseredetten csóválom meg a fejem, Christian hívása miatt. Mégis miért nem tudja elfogadni, hogy olyan, hogy mi, már soha többé nem lesz? Miért nem tud már békén hagyni, és elfeledni? Vagy legalábbis túllépni rajtam... amelynek csupán a gondolata is rettentő fájdalmat okoz, de mégis ez lenne mind a kettőnknek a legjobb...

Mivel Christian hívása eléggé felkavart, így elnézést kérve a többiektől visszavonólót fújok. Belépve a szobámba hanyatt dőlök az ágyon, amikor is valami keménynek ütközök. Feljebb könyökölve, Ana fényképalbumával találom szembe magamat, amelyben bár tudom, hogy miről, helyesbítve kiről vannak képek, mégis lapozni kezdek.

-          Mami, miért sírsz? – hallom meg egészen közelről Ana dallamos hangját, amikor rájövök arra, hogy időközben néhány könnycsepp folyt végig az arcomon, amelyet észre sem vettem.

-          Csak... csak belement valami a szemembe – törlöm le gyorsan a könnyeimet az arcomról.

-          És már kijött? – kérdi kíváncsian miközben befészkeli magát mellém az ágyra.

-          Azt hiszem, hogy igen – felelem mosolyt erőltetve az arcomra.

-          Akkor jó – motyogja egy hatalmas ásítás közepette. – Aludhatok ma veled?

-          Persze, hogy aludhatsz – mondom, majd magamhoz ölelve őt, kissé feljebb kúszom az ágyon, és halkan dúdolgatni kezdek egy régi altatódalt, mindaddig, amíg engem is utol nem ér az álom...

***

*Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted  ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl  Nem azt jelenti, hogy elfejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján – abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányozni fog – feleli Caroline miközben feláll, majd otthagyva a csodálkozó tekintetekkel bíró barátnőit az asztalnál, sietős léptekkel távozik a kávéházból...*

-          Ana, egyszerűen nem találok szavakat rá... – les fel rám a laptopjáról David elismerő tekintettel.

-          Nem találod túlságosan drámainak? – kérdezem kétkedve.

-          Dehogyis! – kiált fel. – Pont annyira drámai, mint amilyenre emberek százai – ezrei buknak ebben a mai világban, és hogyha már engem levettél a lábamról ezzel a könyvel  akkor a többieket is lefogod.

-          Úgy gondolod? Esetleg nem kell átírnom néhány részletet? – nézek rá kérdőn, még mindig kétkedve.

-          Még mit nem! – vágja rá azonnal. – Ez pont úgy van jól, ahogy van. Minden egyes sorával, mondatával. Hidd el, hogy nagyszerű a történet. Meglásd, majd úgy fogják vinni, mint a cukrot, és a konkurencia pedig egy életre meg fogja tanulni, hogy kikkel húztak újat.

-          Azért, még ne igyunk előre a medve bőrére... – állítanám le a sikerről való képzelgéséről, ha éppenséggel a szavamba nem vágna.

-          Még ha most nem is bontunk pezsgőt, de amint újra fellendül az üzletünk, egy hatalmas ünnepséget fogunk majd csapni a tiszteletedre – mondja felállva a székéből. – Menjünk, jelentsük be a nagy hírt  miszerint rövid időn belül megjelentetjük a könyvedet – azzal az ajtóhoz sétál, amelyet kitárva előttem, előre enged.

A tárgyalóba érve, kissé ideges pillantásokkal övezem főnökömet mindaddig, amíg a bent jelenlévők fel nem ocsúdnak a könyvemből kinyomtatott részlet olvasásából.

-          Na, nektek mi a véleményetek a történetről? – teszi fel a kérdést kíváncsian, mire mindenki egyszerre szólal meg, ám amikor Ian egy hosszat füttyent, síri csend lesz a tárgyalóban. – Köszönöm, Ian – biccent feléje hálásan, majd tovább folytatja a beszédét – Ha kérhetném, akkor egyszerre csak egy ember beszéljen. Louis – int a nagydarab köpcös férfi felé, akinek mióta itt dolgozom, egyetlen egy kedves szava nem volt hozzám, éppen ezért történhet meg most az, hogy leesett állal hallgatom a nekem szánt dicséretét.

-          Végre már, hogy valaki nem egy gusztustalan nyálas regényt írt meg. Már kezdett hányingerem lenni tőlük. Ana – felém fordul – azt hiszem, hogy a többiek nevében is mondhatom, – néz körbe a társaságon, akik egyetértően bólintanak – hogy hálával tartozunk önnek azért, amiért megírta ezt a könyvet.

-          Ö... én, nos... – próbálok valami értelmes mondatot kinyögni, de képtelen vagyok rá, a kezdeti döbbenetektől – köszönöm.

Miután mindenki elmondja a véleményét a könyvről, kortyolva a vízzel teli pohárból, egy apró köhintéssel sikeresen magamra vonom a figyelmet.

-          El sem tudom mondani, hogy mennyire jól esik hallani az imént elhangzott dicséreteket  Számomra volt megtisztelő, hogy David engem kért fel arra, hogy írjam meg a könyvet, és hogy legyek társtulajdonos itt a cégnél – mondom, és a főnökömre pillantok. – Sokat gondolkodtam az ajánlatodon, és arra a döntésre jutottam, hogy... – húzva egy kicsit az idegeket, végül kinyögöm a választ – elfogadom.

Amint az ajkaimat elhagyja a válasz, csupa – csupa meglepett szempárba ütközöm, míg végül Dave elém nem lép, és a kezeimet a sajátja közé fogja.

-          Ana, ez csodálatos hír! Örülök, hogy elfogadod az ajánlatomat – rázza meg a kezeimet.

Fogadva a köszöntéseket, végül én magam is úgy kezdem vélni, hogy jó döntést hoztam...

A hazafelé vezető úton  egy ilyen mozgalmas nap után mint amilyen a mai volt, alig várom már, hogy vehessek egy forró fürdőt, amelytől kellően ellazulva pihenni tudok majd. Azonban mielőtt hazaérhetnék, még útközben megállok a lakásunkhoz közel álló, éjjel – nappal nyitva levő kisboltnál, csak hogy valami vacsorát össze tudjak ütni, majd hazafelé veszem az irányt.

Amint megérkezek a lakásunkhoz, kiveszem a táskámat és a bevásárló zacskót a kocsiból, majd beriasztózva azt indulok el a bejárati ajtó felé.

Belépve a házba a fülemet rögvest Ana csilingelő nevetése üti meg, amit meghallva az arcomra mosoly kúszik, amely azon nyomban le is olvad az arcomról amikor a nappaliba érve megpillantom őt...

Part 12 (RÉSZLET)

Helló mindenki!

Sorry, sorry, sorry amiért nem volt eddig friss. Azonban most egy kis részlettel kárpótolnálak titeket, a következő fejezetből. Amely holnap avagy a jövőhét elején fel fog kerülni. :)

Pierre képét megtekinthetitek a Characters levő mappában/oldalsávban.

Igyekszem a fejezettel ahogyan csak tudok, addig is ha gondoljátok lessetek be a "Love_Day works" blogomra.

http://lovedayworks.blogspot.hu/

written by: Love_Day

„Alig hiszem el, hogy hagytam magam rávenni erre a játékra. De végül is egész jól szórakozunk mindannyian. Nem is tudom már, hogy mikor nevettem utoljára ennyit, mint a mai napon, miközben Eliot és Ana javaslatára twisterezni kezdtünk. Holnapra minden bizonnyal tele leszek lila foltokkal, de egyáltalán nem bánom, hogy nem mondtam nemet erre a játékra.

Eliot és Kate szinte párosodási dőlésein röhögve, hirtelen mind a telefonom csengésére halkulunk el.

-          Ne vedd fel, majd visszahívod vagy ő hív vissza! – javasolja Pierre, akinek a feje eléggé közel van Eliot hátsó feléhez.

-          Jobb lesz ha felveszem – sóhajtom, miután a telefonom csak nem hagyja abba a csengést.

Meg sem nézve a kijelzőt nyomom meg a hívásfogadó gombot, és miközben az összecsavarodott társaságon nevetek, beleszólok a telefonba.

-          Haló?

-          Ana, Christian vagyok..

-          Mi történt? Esetleg a szüleidnek vagy Mia-nak esett valami baja? Vagy veled történt valami baleset? – rohamozom meg a kérdéseimmel aggodalommal a hangomban.

-          Nem, de hogy is. Nyugodj meg, egyikünknek sem esett baja. Jól vagyunk... vagyis...

-          Vagy is? – kérdezek vissza.

-          Látni szeretnélek, Ana! – jelenti ki, mintegy kérésként a hangjában, mire egy keserű sóhaj hagyja el ajkaimat.

-          Christian, ez... ez nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – motyogom keserűen, míg Pierre félbe nem szakítja a beszélgetésünket.

-          Ana édesem, te jössz! – kiáltja elég hangosan ahhoz, hogy a vonal másik oldalán levő Christian is meghallja.

-          Egy pillanat – kiáltom vissza.

-          Ki volt az? – kérdi számon kérő hangnemben Christian, amelyre nem tudom nem felhúzni magam.

-          Ez nem tartozik rád, Christian.

-          De, igen is rám tartozik, Ana! – csattan fel. – Ki volt az? Felelj!

-          Nem! Nem tartozik rád! – vágok vissza, neki haragosan. – Most le kell tennem!

-          Ana!

-          Szia. – köszönök el, és mielőtt végleg kinyomnám még hallom, amint dühösen a nevemet ordítja.

Elkeseredetten csóválom meg a fejem, Christian hívása miatt. Mégis miért nem tudja elfogadni, hogy olyan, hogy mi, már soha nem leszünk többé? Miért nem tud már békén hagyni, és elfeledni? Vagy legalábbis túllépni rajtam... amelynek csupán a gondolata is, rettentő fájdalmat okoz, de mégis ez lenne mind a kettőnknek a legjobb...”

Part 11 (TELJES)

"Valójában búcsúzkodni nehéz. Néha lehetetlen. Nem tudod elfojtani a  veszteség érzését soha. Ami keserédessé teszi a dolgokat. Azok az apróságok, amiket magunk mögött hagyunk. Kis emlékeztetők, egy életre szóló emlékek, fényképek, csecsebecsék. Amik ránk emlékeztetnek, ha mi már nem vagyunk többé..."

A búcsú

   „Ne menj el! Kérlek, maradj velem, Ana!” – visszhangzanak a fülemben és a fejemben egyaránt Christian szavai, amikor hangos dörömbölésre leszek figyelmes, amely pontban a fürdőszoba ajtaján csattan. Ijedten nyitom fel a szemeimet, mire szembe találom magam a tükörképemmel.

   A fehér blúz még mindig rajtam, és be is van gombolva. Lejjebb pillantva, a szoknyám is rajtam van még. Kábán nézek újra szembe a tükörképemmel, s értetlenül meredek a kipirult arcomra.

   Mi folyik itt? Mi történt? – kérdezem magamtól, miközben arra próbálok rájönni, hogy miért is nézek ki pontosan úgy, mint azelőtt, mielőtt lefeküdtem volna Christiannal. Óh, ne! Ez nem történhetett meg! Nem feküdhettem le vele... vagy mégis?

- Ana, minden rendben? Ana? Ha nem válaszolsz, vagy nem nyitsz ajtót, isten bizony, hogy betöröm ezt az átkozott ajtót! – hallom Christian ideges, parancsoló hangját, ami déjà vu érzést kelt bennem.

    Miért érzem magam úgy, mintha egy álomba keveredtem volna? Vagy ez maga volna a valóság? De akkor mégis... – azonban a gondolatmenetemet nem tudom befejezni, ugyanis a fürdőszoba ajtaja megadva magát, a csempe padlóra zuhan, amitől egy erőteljes sikoly hagyja el az ajkaimat...

   Christian nem foglalkozva az ajtóval, hozzám lép, és karjaimnál fogva megragad, miközben maga felé fordít.

- Mi a francot műveltél, Ana? Miért nem nyitottál ajtót? – kiabál rám. – Válaszolj már, a kurva életbe! – ráz meg, ami folytán a kezdeti ijedtségem haragba kezd át futni.

- Engedj el! – kérem haragosan, de mintha meg sem hallott volna, ráz tovább, és követelni kezdi a válaszokat, amelyekre ha akarnék se tudnék válaszolni per pillanat.

- Van fogalmad arról, hogy mennyire aggódtam? Főleg akkor, amikor, öt percnél tovább folyattad a csapot. Azt hittem, hogy rosszul lettél, és elájultál és... és... – temérdek érzelem hullámait látom a szemeiben, amelyek egycsapásra, újra haragot árasztanak felém. – Mit műveltél?

- Eressz el, Christian mert ez így fáj! – kérem felszisszenve a kezei szorításában, mire elenged és tesz tőlem két lépést hátra.

- Ana, én... nem akartam. Bocsáss meg! – suttogja a szavakat. – Bocsáss meg... – ismétli el újra, majd elfordítva a fájdalmasan bűnbánó tekintetét, kilép a fürdőből.

- Christian! – kiáltom, amikor követem, ő pedig éppen akkor csapja be maga után az ajtót.

   Követem őt, és közben arra kérem, hogy álljon meg, de ő továbbra is előre halad, mígnem leinti a felé közelítő taxit, amelybe beszállva, pillanatokon belül el is tűnik a látókörömből.
Hagyom, hogy a könnyek újra utat tőrjenek maguknak, miközben visszatérek a lakáshoz...

   Belépve a lakásba, a csukott ajtónak döntöm a hátam, és a nemrég lezajlott eseményeket játszom le újra és újra magamban.
Mégis hogy jutottunk el idáig? – teszem fel a kérdést magamnak, de nem vagyok benne biztos, hogy akarom –e tudni rá a választ. – Mégis mi értelme volna tudni? A ma történtek is csak azt tanúsítják, hogy mi nem vagyunk egymásnak valók, és talán soha nem is voltunk azok...

    Hiába tagadnám, hogy soha még egyetlen egy pillanatra sem reménykedtem abban, hogy esetleg Christian megváltozhat. Hogy gyengéd, és türelmes lehet. De tévedtem, és még mekkorát.
   Dühös vagyok magamra, jobban mint valaha, akár bárki másra. Dühös vagyok, amiért hagytam magam, hogy akár egy rövid kis időre is, de elgyengüljek. Haragszom magamra, mert... mert még mindig szeretem őt teljes szívemből.

   Letörölve a könnyeimet az arcomról álltam fel, majd miközben a repülőjegyeinket rendelem meg, becsomagolom a ruháinkat, és a dolgainkat, amiket magunkkal hoztunk, és amiket haza is szeretnénk vinni.
Miután mindent becsomagolok, és átnézek, el lett-e rakva, veszek egy forró fürdőt, majd a hálóingembe bújva, bemasírozok az ágyamba, ahol pillanatokon belül el is nyom az álom...

   Reggel felébredve és felkészülve arra, hogy elmenjek Anáért, előtte úgy látom jónak, hogy a fürdőszoba ajtaját még az indulásunk előtt megcsináltatom.
   Kate kocsijába pattanva, a Clayton vasárubolt felé veszem az irányt, ahol nem kis megdöbbenésemre Paul – lal futok össze, aki felajánlva a segítségét húz ki a pácból...

   Miközben Paul az ajtót helyezi vissza, elmeséli, hogy közel egy éve megismerkedett egy kanadai lánnyal, akinek a kezét szándékozik megkérni.

- Nagyon belezúghattál, ha már az eljegyzést fontolgatod. De tudod mit? Bolond lenne az a lány, ha nemet mondana – jegyzem meg nem sokkal később.

- Nem is tudom elmondani, hogy mennyit is jelent nekem. Ő annyira más mint a többi. Ne értsd félre, te is sokkal másabb vagy a többinél, de ő...

- Ő az a lány, aki mellett le szeretnéd élni az életed – fejezem be az elkezdett mondatát.

- Igen – bólogat helyeslően. – Egy hatalmas seggfej ez a Grey, amiért...

- Ne! – szakítom félbe. – Ne beszéljünk róla, oké? Ő a múlté...

- Bocs, csak annyira dühítő, hogy ilyen szomorú vagy miatta – mondja, és megsimogatja a csészém mellett heverő kezemet.

- Majd csak túl leszek rajta – vonom meg a vállam.

Beszélgetésünket hirtelen Paul telefonja zavarja meg.

- Vedd csak fel nyugodtan – mondom, miközben a kávéscsészéket a mosogatóba helyezem, amiket el is mosok addig, amíg Paul telefonál.

   Miután Paul befejezi a telefonálást, közli, hogy sajnálja, de vissza kell mennie a boltba, amit én meg is értek. Megegyezve abban, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, veszünk egymástól búcsút, majd amíg ő a bolt, addig én a Grey villa felé veszem az irányt...

   Megérkezve a villához, a hátsó kert felé veszem az utat, amerre Gretchen, a szobalány invitál.
A kerthez érve, a medence szélénél heverő Mia-hoz közeledem, akinek a karját megrázva, próbálom a figyelmét magamra irányítani.

- Jesszusom Ana! A szívbajt hozod rám! – kap a szívéhez, amikor kiveszi a fülest a füléből, és a napszemüvegével egyetemben a napágy mellett lévő asztalra helyezi.

- Ne haragudj, nem volt szándékomban megijeszteni téged – nézek rá, bocsánatkérően. – Ana-ért jöttem, nem tudod, hogy merre lehet most? Gretchen azt mondta, hogy itt talállak kint titeket.

- Ö-ö... azt hiszem még mindig Christian-nal bújócskázik  de már ezt játsszák már vagy egy órája – feleli szem forgatva  amiről egyből eszembe jut egy régi emlék.

   Egy emlék Christian-ról, és arról, amikor kéjesen szenvedélyes büntetést kaptam tőle, amikor csak megforgattam a szememet az ő jelenlétében... – mielőtt azonban belefeledkezhetnék az emlékeimbe, Ana vidáman csilingelő kacagását hallom meg, aminek a hatására megfordulok a tengelyem körül, és kitárom a karjaimat, amelyekbe pillanatokon belül, szinte bele is repül.

- Szia, mami! – köszön egy hatalmas mosoly kíséretében  és egy cuppanós puszit nyom az arcomra, amit én viszonozok is.

- Szia tündérem. Jól érezted magad, és jól is viselkedtél? – kérdezem miközben a füle mögé tűrök egy göndör fürtöt.

- Olyan volt mint egy felpörgött duracell nyuszi, de a pozitív formában – válaszol helyette Grace, aki időközben csatlakozott hozzánk. – Carrick és én, mintha tíz – tizenöt évet fiatalodtunk volna mellette, olyan jól éreztük magunkat vele – neveti.

- Igen, nagyon jól éreztem magamat mami, még ajándékot is kaptam, nézd csak – mutat a hajába tűzött smaragdzöld színű pillangós csatra.

- Nagyon szép, de ugye nem felejtetted el meg is köszönni az ajándékot?

- Nem, mami – feleli, majd lekéredzkedve az ölemből, Grace-hez tipeg – még egyszer nagyon szépen köszönöm, Grace néni.

- Már egyszer megköszönted angyalkám, de most is csak azt tudom rá felelni, hogy én köszönöm, hogy neked adhattam – Grace megsimítva az arcát, egy apró csókot lehel a homlokára.

- Ana, beszélhetnénk? – teszi fel a kérdést hirtelen Christian, mire végül ráemelem a tekintetemet.

   Az arca és a tekintete bűntudatot áraszt felém, hangjából a visszautasítástól való félelem cseng ki.
Két énem viaskodik egymással. Az egyik azt üzeni nekem, hogy mondjak neki nemet, és hátat fordítva, tudomást se vegyek róla, míg a másik azt, hogy hallgassam meg őt...

   Az utóbbira hallgatva, beleegyezően bólintok egyet, és hagyom, hogy a csónakház felé vezessen.
A csónakház küszöbét átlépve, a fejembe kúsznak azon pillanatok képei, amikor elhozott ide, csak hogy bemutasson a családjának, akikkel együtt vacsoráztunk. Azon az estén voltunk itt először, és utoljára... – azonban mielőtt újra  az emlékeimbe merülnék, Christian hangja térít vissza a jelenbe.

- Látom rajtad, hogy te is ugyanúgy emlékszel arra, amikor...

- Ha arról akarsz beszélni velem, hogy a múltban együtt töltött pillanatokat elevenítjük fel, akkor azt inkább kihagynám. Nincs kedvem nosztalgiázni – nézek rá jelentőségteljesen.

- Nem erről akarok beszélni veled – rázza meg a fejét - hanem arról ami tegnap este történt.

- Felejtsük el, oké? Borítsunk rá fátylat! – jelentem ki.

- Mégis hogyan tudnám elfelejteni, Ana? – kérdi, és közben tesz felém néhány lépést. Alig pár centire áll tőlem, pont annyira, hogy simán megtudna érinteni, hogyha kinyújtaná a kezét, de mégsem teszi. – Bántottalak, Ana! Ismét. – a tekintete bűntudatosan fájdalmat mutat.

- Ne kezdjük ezt el megint, Christian, kérlek – könyörögve állom a tekintetét.

- Shh... most én beszélek – a mutatóujját a számra téve hallgattat el. – Megszegtem a neked tett ígéretemet, mert ismételten csak fájdalmat okoztam neked. Nem akartam, és mégis megtettem. Gondolom, hogy az este történtek után még inkább távol akarsz maradni tőlem. Hidd el, én is ezt tenném a helyedben. Hiába tudom - tudjuk mind a ketten, hogy ötven árnyalattal elvagyok cseszve, de akkor is kellesz nekem, Ana.

- Nem lehet, Christian. Nézz csak ránk! – mutatok először rá, majd magamra. – Te és én sehogy sem illünk össze, és talán soha nem is illettünk. Megpróbáltuk, és mégis mire, hová jutottunk? Én nem tartozom a te világodba, Christian.

- Abban igazad van, hogy nem tartozol bele, mert te magad vagy az én világom. Akarlak téged, szükségem van rád. Kellesz nekem, Ana! – jelenti ki a szavakat jelentőségteljesen, tudatva velem, hogy nem a levegőbe beszél.

- Mint már egyszer mondtam, megpróbáltuk, és mégsem vált be. Nem vagyok képes arra, hogy újra ... nem bírnám ki ... nem akarom, hogy újra fájdalmat okozz nekem. Nem tudnám elviselni. Még egyszer már nem – motyogom, miközben igyekszem visszanyelni a könnyeimet. – Meg kell próbálnod elfelejteni engem, avagy túllépni rajtam. Meglátod, majd egy szép napon betoppan az életedbe az a nő, aki... aki illeni is fog hozzád...

   Küszködve a szavakkal és a könnyeimmel határozom el, hogy most van itt az ideje annak, hogy elbúcsúzzam attól a férfitól, akinek a szívemet adtam.

- Nekem nem kell más nő rajtad kívül, fogd már fel végre! – morogja. – Csakis te kellesz ne...

- Ég veled, Christian! – vágok a szavába, majd megfordulva, sietős léptekkel hagyom el a csónakházat, és a házba rohanok, ahol szembe találom magam Grace kérdő aggódó tekintetével.

   Letörlöm a könnyeimet, és igyekszem minél hamarabb mosolyt varázsolni az arcomra.

- Köszönöm, hogy vigyáztatok Ana-ra – szólalok meg némi kis idő elteltével.

- Ugyan. Nincs mit megköszönnöd  drágám. De te veled minden rendben? Mit tett már megint a fiam, hogy sírni láttalak az imént? – kérdi aggódva.

- I-igen, persze minden rendben van, csak belement valami a szemembe.

   Már épp mondani készült volna valamit, amikor Ana és Mia jelent meg közvetlenül mellettünk.

- Kicsim, itt az ideje, hogy elköszönj Grace néniéktől – guggolok le hozzá.

- De miért? Nem maradhatnánk még egy kicsit, mami? – kérdi reménykedve.

- Sajnálom, de hamarosan indulni fog a gépünk, amivel haza megyünk, ahol újra együtt tudsz majd lenni Holly –val és Chris-sel, a maminak pedig dolgozni kell mennie.

- Óóó... – lebiggyesztett ajkakkal néz rám, majd az egyik pillanatról a másikra, reménykedő hangon szólal meg. – De ugye még visszajövünk ide?

   A feltett kérdése hallatán, a szívem apró darabokra kezd el hullani a belsőmben.

- Igen kicsim, még visszajövünk ide – felelem, de ahogyan én is, úgy Mia és Grace is tudja, hogy a válaszom nem volt sem határozott, sem pedig magabiztos. – Most azonban, köszönj el szépen – noszogatom, mire teljesíti is a kérésemet.

   Amíg Grace-től búcsúzkodunk, Mia lehozza Ana hátizsákját, majd tőle is elköszönünk. Mi előtt végleg elhagyhatnánk a villát, Christian bukkan elő, akinek az ölelésébe úgy bújik bele Ana, minthogyha sohasem akarná őt elengedni.

- Vigyázz a mamira, rendben? – kéri meg Ana-t, aki szófogadóan bólint. – Nem sokára találkozunk hercegnőm – mondja neki, és homlokon csókolja.

- Ígéred? – kérdi meg, és mielőtt Christian felelhetne a válaszra, a szemeimbe mélyeszti az ő ígéretétől izzó szürke tekintetét.

- Ígérem! – feleli határozottan, majd letéve Ana-t az öléből, hozzám lép közel. – Ha azt hiszed, hogy lemondok rólad, akkor nagyot tévedsz, Ana! – suttogja a fülembe, amely mögé egy apró csókot lehel.

   Ahogyan ezelőtt, úgy most is megborzongok a közelségétől, ezzel elárulva magamat. De hiszen eddig is tudta nagyon jól, hogy mit vált ki belőlem a közelsége – jegyzi meg a tudatalattim.

- Hamarosan látjuk egymást! – mondja miközben végig simít az arcomon, majd az anyja mellé lép.

- Viszlát! – köszönök el, míg Ana integetésre emeli fel a kis kezét.

   A kocsihoz érve, miután beültettem Ana-t, magam is beszállok, majd vissza sem tekintve indítok...

   Amint megállapítottuk, hogy mindent el és be is pakoltunk, az időközben meghívott taxihoz sétálunk, amelybe beülve, rövid időn belül már a reptér felé vezető úton tartunk.
A reptérre érve szerencsénkre nem kell sokat várnunk arra, hogy utazhassunk, ugyan is már lassan – lassan de fel lehet szállnunk a gépre, amelyen elfoglalva a helyünket, és becsatolva a biztonsági övünket, rövid időn belül bemondják a felszálló maszlagot  A gépünk egyszerre csak felfele kezd emelkedni  mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat, annak örömére, hogy sem holnap – sem pedig az, azutáni napon nem kell majd attól tartanom, nehogy újra összefussak Christian Grey-el...

****************************************

Sziasztok.

Szörnyen utálom most magam amiért, csak most hoztam a fejezetet, aminek a késése miatt, el is tudom hinni, hogy most haragszotok rám. Higgyétek el, én is haragszom magamra, főleg azért, mert nem tudtam meg tartani az ígéretemet, pedig megszoktam, de most mégsem sikerült. Úgy látszik az írás terén, az lesz a legjobb, ha nem bocsátkozom magam többet ígéretekbe... :S

Na de inkább rátérnék arra, hogy miért is nem volt friss, csak hogy tisztába lehessetek a miértekbe.

Az a helyzet, hogy nem rég, kaptam egy olyan munka lehetőséget, amelyet nem tudtam nem elvállalni, így másfél hete, hogy elkezdtem ezt a munkát... igaz eladóként dolgozom, de nem is bánom. :S 

És hát, mivel du. 4 - kor ér véget a műszakom, így nem igazán volt már utána sem kedvem, sem pedig hangulatom ahhoz, hogy neki álljak az írásnak, pláne meg, hogy minden reggel fél hatkor - hatkor kellek... :S

Amikor 4 után hazaérek... s olyan 5 óra környékén ha a géphez jutok is... aligha jutott időm arra, hogy írni tudjak... :S Azonban a tegnapi napon tudtam írni, ugyan is tegnap nem kellett mennem dolgozni, így ma már csak a végét kellett befejeznem, amelyet csak javítatlan állapotban tudtam feltenni, de a bétámmal már beszéltem, aki  itt a bloggeren át javítja majd...

Nem ígérek semmit sem, hogy mikorra várható - s mikor jön a fejezet, de annyit mondhatok, hogy amint lesz és jut is rá időm, írni fogom a folytatást, ami amint kész is van, fel is teszem... :S

Köszönöm az előző fejezethez írt kommentárokat: Reni-nek, Orsy-nak és Forci-nak! Köszönöm a kattintásokat is, ahogyan a 25 rendszeres feliratkozót is! (Aminek hihetetlenül, nagyon örülök! :)

Legyen mindenkinek kellemes és szép estéje - hete!

Love_Day