{Friendship Love} SZÜNETELTETVE

Friendship Love - Barátságból szerelem

Amiről szól: "Ana az anyja "új" esküvőjére utazik haza, zenész barátjával Seattle-be. A reptérre érkezve megtudja, hogy a férfi, akit szeret, és akit szeretne végre bemutatni a családjának, nős. Bánatát a szintén az esküvőre utazó gyerekkori barátja, Christian vállán sírja ki, míg végül el ájul annak karjában.

Ekkor telefonálnák a férfi szülei, hogy haldoklik az apja. (Mármint Christian apja.) Az öreg csak azt sajnálja, hogy nem sikerült még találkoznia azzal a nővel, aki a fia felesége lesz.
Hogy apja utolsó kívánságát beteljesítse, Christian azt hazudja, hogy az nem más, mint Anastasia. 
Miután Ana magához tér, felháborodik, de már túl késő... 

Vajon mi történik akkor, ha a barátságból... rövidesen sokkal több lesz? Be merik -e vallani egymásnak az idővel kialakult új érzelmeiket a másik iránt? Vagy valaki miatt -aki az egyikőjük partnere lesz-, már túl késő lesz megvallani azt, amit beszeretnének? 
Vajon teljesülhet egy haldokló utolsó kívánsága?"

Akikről szól: 

Anastasia Steele

Christian Grey

Johnny Flinn

Kate Kavanagh

Jackie Finkle

Libby Stone

Nicol Sheridan

Sarah Larson "Ana édesanyja" és Tim Wilson " Ana, mostohaapja"

Grace and Carrick Grey "Christian szülei"

Tina McLarke

Részek:

01 - Megérkezés a reptérre, és a szakítás

02 - A telefon hívás

03 - Kérlek, ne hagyj cserben

04

05

06

07

08

09

10

Chapter 01

-

Megérkezés a reptérre, és a szakítás

Christian

Bár Stephanie egy elragadó gyönyörű nő - teli szenvedéllyel, okos és nem mellesleg profi a munkájában, de mégis hiányzik belőle valami. Valami olyasmi, amely miatt leginkább csak az ágyamban és úgymond, olykor kísérő partneremként tudom csak elviselni magam mellett. De félretéve minden negatív gondolatot, hagyom, hogy hátradöntsön a kanapén, és birtokba vegye a testemet és az ajkaimat.

Azt azért meg kell hagyni, hogy eléggé tüzes a kicsike, és talán ő az egyetlen olyan nő az életemben, akivel eddig hosszabb ideig is kibírtam.

Amint ajkaink elválnak egymástól, és ő a nyakamat kezdi el harapdálni, egyszer csak észreveszek valamit az üveg dohányszóasztalon. Pontosabban újságok szalagcímével találom szembe magam, amikor eltolom magamtól Stephanie-t és a lapokért nyúlok, amelyek miatt valami rosszat kezdek el sejteni.

- Mi? Mik ezek? – veszem a kezembe az újságokat. – Nászutas körutazás. Házasodj. Ragyogó esküvők. Menyasszonyok lapja? – kérdezem, visszafordulva felé meghökkenten.

- Csak... csak olvasnivalók a repülőgépre – feleli, miközben újra az ajkaim felé közelít.

- Csak Seattle-be utazunk, nem Sidney-be! – nézek rá felhúzott szemöldökkel, amikor felkelek mellőle.

- Egy esküvőre – adja meg a következő választ, mire a vészcsengők egyre hangosabban és hangosabban jelezni kezdenek a fejemben.

- Igen, egy barátom anyja megy férjhez – jelentem ki, elhárítva a közeledéseit.

De ami eztán következett, az volt csak számomra a feketeleves. Ugyanis amit más nőknél már a kapcsolatunk elején tudtam, hogy ők azok a fajták, akik férjre és gyerekekre vágynak... amelyeknek a tudatára ébredve azonnali hatállyal mindig véget vetettem, azt ennél a nőnél egyáltalán nem vettem észre. Amit meg kell hagyni, elég jól álcázott.

Minél hamarabb véget kell vetned ennek a kapcsolatnak, Grey! – szólított fel egy aprócska hang a fejemben, amelynek igazat adva, csakis azt tettem, amit ilyenkor mindig tenni szoktam.

- Figyelj Steph! Én... nekünk ez nem megy tovább. Te férjet és gyerekeket akarsz, de én nem. Jól éreztem magam veled, és örülök, hogy megismertelek. De úgy hiszem, hogy ennek most itt véget kell vetnünk – mondom, miközben a belebújok a dzsekimbe. – Sajnálom, de én még nem akarom, és nem is fogom lekötelezni magamat senki kedvéért sem! – a kezemet a kanapé mellett heverő bőrönd fogantyújára csúsztatom, amit megragadva az ajtó felé kezdem húzni magam után. – Remélem, hogy megtalálod majd az a fickót, aki mindazt megadja neked amire vágysz... – enyhe csalódást érzek magamban, amiért egy ilyen nőt mint ő, ezek miatt a nagyravágyó álmok miatt most ejtenem kellett. - Ég veled, Stephanie! – köszönök el, majd lenyomva a kilincset előttem, kilépek az ajtón, amit be is húzok magam után.

Miközben leérek a földszintre, és sikerül is elcsípnem az éppen a szálloda előtt megálló taxit, amelybe beülve a reptérre vitetem magam, még egy jó párszor azt mondogatom magamnak, hogy helyesen cselekedtem.

Hiszen én még nem akarok sem feleséget, sem gyereket, és egyenlőre nem is szeretném feladni a már évek óta tartó elveimet, miszerint: semmi hosszútávú, komoly kapcsolat egyetlen nővel se. Egyedül csak az agglegények életét akarom élvezni, és űzni! – jelentettem ki magamban magabiztosan.

De... de ekkor még nem is sejtettem, hogy egy váratlan hívás hallatára, minden elvemet egy hirtelen mozdulatra sutba fogom majd dobni...

***

Anastasia

Épp hogy belebújok a koszorúslány ruhámba, amelyet anya az esküvőjére választott ki, amikor a csajok a fürdőszoba ajtómon keresztül kifelé akarnak invitálni. Még egyszer utoljára megnézem magam a nagy alakú tükörben, amelyből borzalmas látvány néz vissza rám. De mivel tudom, hogy a lányok képesek lennének rám törni az ajtót, így egy nagy sóhajtás kíséretében kilépek közéjük.

- Szóval, csak őszintén! – szólítom fel őket, amikor körbe fordulok és rájuk emelem kérdő tekintetemet.

- Nem lehet, hogy a ruháid miatt nem kéri meg senki a kezedet? – szólal meg először Libby, miközben hátralöki szőke göndör fürtjeit.

- Ennyire béna? – teszem fel a kérdést, bár saját magam is úgy vélem, hogy ez a ruha egy kész förtelem.

- Talán, ha ehelyett a masni helyett inkább egy övet tennél rá – kezd el ötletelni Jackie, amikor előtör belőle a kreativitási vágy, és eltűnik a szobájában, ahonnan egy pillanat alatt egy széles vörös övvel tér vissza, aminek a színe pont megegyezik a ruhámmal. Miután az övet a derekamra csatolja, a masnit mint egy stólaként helyezi el rajtam.

- Na, így már egy – két fokkal jobb, és csinosabb is vagy! – jelentik ki egyszerre, mire egy apró fintor jelenik meg az arcomon, majd visszalépek a fürdőszobába, ahol újra utcai ruhába bújok át.

Miközben az átöltözésbe kezdek, egy hangos dudaszó hallatszik fel, amivel Lance, a pasim jelzi, hogy megérkezett értem.

- Uram isten, megjött Lance! – kiálltok fel – Basszus! – mormogom magam elé, és a nagy sietségemben, épp hogy csak megtudok kapaszkodni a mosdókagylóban, mielőtt hanyatt vágódnék a hűvös csempén.

- Nyugalom! Nincs semmi gond. Szép vagy! – próbál vigasztalni Nicol az ajtó túloldaláról. – Jackie épp figyelmezteti Lance-t, hogy mindjárt mész.

Amint sikeresen átöltöztem, a koszorúslány ruhával a kezemben újra kilépek a fürdőszobából, amit a nappaliban levő bőröndbe teszek.

- Tényleg Ana, és a szüleidnek mit mondtál Lance-ről? – kérdezi meg Libby, mire egy kínos mosoly jelenik meg az arcomon, miközben magamra kapom a kabátomat.

- Igazából semmit. Csak annyit, hogy lesz velem egy titokzatos férfi. Ennyit – ezt hallva, mind a hármójukból előtör a hangos nevetés.

- Akkor nem is tudják, hogy valójában egy rockbandája van?

- Nem! Még azt sem tudják, hogy Lance zenél! – felelem, egyenként búcsúzóul megölelve őket.

- Óh, kíváncsi lennék, hogy milyen arcot vágnak majd amikor megtudják, hogy kivel is jársz! – jelenti ki egy örült arckifejezést mímelve az arcára vörös hajú barátnőm.

- Nicol! – szólok rá, és immár én sem tudom elrejteni a mosolyomat, majd amikor sikerül elköszönnöm mind a hármójuktól, csatlakozom a ház előtt parkoló piros sedan-t vezető Lance-hez, aki máris egy csókkal köszönt.

Viszonozva a csókját, miután becsatolom az övemet, Lance a reptér felé veszi az irányt...

A reptérig tartó úton Lance az egyik új dalukkal próbál kiengesztelni a tegnap esti apró konfliktusunk miatt, amikor is a barátai miatt magamra hagyott azon hely bárpultjánál, ahol épp felléptek.

- Na, Ana! Ne csináld már! Még hányszor kérjek bocsánatot? – kérdi unszolva is tovább, és rám mereszti hatalmas csokibarna szemeit, amelynek eddig még nem sikerült nemet mondanom.

- Egyszer is elég! – szólok rá megeresztve egy kis mosolyt, mire egy apró csókot lehel ajkaimra, és tovább énekel.

Megérkezve a repülőtérre, megvárom amíg Lance kipakol a kocsijából, majd mikor mind a kettőnknél ott van a saját bőröndünk a bejárat felé sétálunk.

- Lance? - kérdi egy számomra ismeretlen magas, vékony körszakállat viselő barna rövid hajú férfi Lance-t.

- Helló! Mit keresel te itt? – fordul az idegen felé, míg én hol az egyikőjükre, hol pedig a másikjukra tekintek kérdőn.

- Csak elhoztam Nancy anyját – feleli amaz.

- Tényleg? Csak nem ő is itt van? – kérdezi zavart mosollyal Lance, mire egy alacsony, kövérkés, szintén barna hajú nő jelenik meg, aki szintúgy üdvrivalgással ismeri fel fekete hajú barátomat, mint az előbbi fickó.

Miután látva Lance-t, aki hirtelen azt sem tudja, hogy mihez kezdjen a hirtelen helyzettel, úgy döntök, hogy magam mutatkozom be.

- Helló! Á...én Ana vagyok.

- Helló! Én Nancy vagyok, ő pedig itt a férjem Mike – mutat a magas férfira.

- Ti vagytok, Nancy és Mike? Ó már sokat hallottam rólatok. Örülök, hogy végre találkozunk – motyogom zavartam, miközben még életemben nem hallottam róluk, de ha ők ismerik Lance-t, aki szintén tudja róluk, hogy kik ők, akkor azt hiszem, hogy a barátnőjeként valamicskét csak illene tudnom a barátairól. Még akkor is, ha ez nincs is így.

- Ö.. mi is. Drágám azt hiszem, ideje indulnunk – nyúl a Mike-nak nevezett férfi a felesége karja után, aki kirántva azt tesz felém egy lépést.

- Várjunk csak! Te... te, Bridget egyik barátnője vagy? – teszi fel váratlanul a kérdést.

- Öm... Ki az a Bridget? – kérdezem értetlenül.

- A felesége! – jelenti ki azzal a hangsúllyal, miszerint nekem illene tudnom arról, hogy kiről is van szó.

De amikor a tekintete a mögöttem szitkozódó Lance-re esik, akkor leesik számomra, hogy ez a Bridget, tulajdonképpen nem más, mint az én állítólagos pasim felesége! Ekkor hihetetlen düh kerekedik fel bennem, és mielőtt kiadnám magamból faképnél hagyom őket és Lance-t is egyaránt, aki futva utánam kérlel arra, hogy meghallgassam.

- Ana! Ana, kérlek várj már egy percet! – ér utol a folyosón.

- Mi az? Máris kitaláltál egy újabb hazugságot? – fordulok vissza felé.

- Oké! Ezt most megérdemeltem! – tárja szét a karjait. – De nem beszélhetnénk meg?

- Mi a francot akarsz mégis még megbeszélni? – állok meg vele szemben kifakadva. – El akartalak vinni a családomhoz. Bíztam benned!

- Szinte már külön élünk – mondja, aminek hallatára hihetetlenül felnevetek.

- Hogy... szinte már külön élünk – ismétlem el a magyarázatát cinikusan. – De mért nem voltál őszinte? – kérdezem, várva az őszinte válaszra.

- Mert... – rázza meg a fejét mosolyogva – nem dugtál volna velem! – feleli, mire egy hirtelen mozdulattal meglendítve a kezemet, orrba vágom őt.

- ... és szar a zenéd! – vágom még oda neki, majd ott hagyva őt berohanok a váróterem felé vezető ajtón.

Miután megbizonyosodom arról, hogy nem fog követni, egyenesen a mosdóba igyekszem, ahol bezárkózva az egyik fülkés wc-be, kiadom magamból az eddig visszatartott könnyeimet. Amikor már elapadnak a könnyeim, kilépve a wc-ből az egyik mosdókagylót veszem célba, amely mellett az épp engem kíváncsian fürkésző stewardessruhát viselő nőnek azt hazudom, hogy csak a menstruációm miatt vagyok ilyen zaklatott állapotban.

- Tessék, próbálja ki ezt drágám – nyújt felém egy fehér tablettát.

- Mi ez? – kérdezem kíváncsian, és az aprócska bogyót az ujjaim közé veszem.

- Ez majd hatni fog! – mondja nyugtatóan, majd minden jót kívánva magamra hagy.

Még egy darabig, hol a saját tükörképemmel, hol pedig a tablettával szemezem, aztán egy kis idő eltelte után megvonva a vállamat, úgy döntök, hogy mégis bekapom a gyógyszert. Majd megmosva az arcomat, elhagyom a mosdót. Amíg a seattle-i járatra várnom kell, úgy döntök hogy a bár felé veszem az irányt, ahova amikor megérkezem, egy rég nem látott ismerőst pillantok meg. A magas, bronzvörös hajú, szürke szemű, és a mindig lenyűgöző látványt nyújtó, nők bálványát: Christian Greyt...

Chapter 02

-

A telefon hívás

Christian

Miközben azon tanakodom, hogy mielőtt indulna a gépem, esetleg fel ne csípjem azt a kis barnát aki a reptér egyik részlegén lévő bárpult végén éppenséggel a vörös ajkaihoz emeli a gintonikos poharát, egy ismerős arc mászik bele a képembe.

Egy kicsit hátrahökkenek, majd felismerve az arc tulajdonosát, már épp szólásra nyitnám a számat, amikor az egy hirtelen mozdulattal a nyakamba veti magát.

- Óh, Christian! Olyan jó, újra látni téged! – motyogja a nyakamba.

A hangjától, ahogyan már évek óta, a testemen most is egy jól eső borzongás fut végig. Mielőtt úgy dönthetne, hogy kiszakítja magát a karjaim közül, szorosan magamhoz ölelem, és mélyen beleszippantok a nyakába, mely ahogyan mindig is, most is fahéj illatot áraszt magából.

- Én is örülök, hogy újra látlak, Anastasia – suttogom a fülébe, mire ahogyan sejtettem, pillanatokon belül ki is szabadította magát az ölelésemből.

- Igazán jól nézel ki! Nem hiába, le sem tudják venni rólad az itt jelen lévő nők a tekintetüket, ahogyan az a barna se, aki a bárpult végén csak arra vár, hogy mikor mész oda hozzá, és szólítod le – jelenti ki, és hogy be is bizonyítsa igazát megfordul és a nő felé tekint, aki észrevéve minket, felénk inti a poharát és rám kacsint. – Na, miért nem mész oda hozzá, és rendeztek le egy gyors numerát?

A kérdésében levő kijelentésén nem is kicsit döbbenek meg. Még szerencse, hogy épp nem ittam semmit ebben a pillanatban, mert azt biztos, hogy vagy kiköptem volna, vagy a torkomra akadt volna. Mi lelte Ana-t, hogy ilyen kijelentések hagyják el a száját? Amióta én ismerem, soha nem volt ennyire szabadszájú, mindig odafigyelt, hogy mikor mit mondjon. De, most... most olyan mint aki felöntött a garatra.

- Ana, te ittál? – kérdezem meg, megtartva őt azelőtt mielőtt megbotolhatott volna a saját lábában.

- Mi? Hogy én? De hogy is! – vágja rá azonnal – Egy csepp alkoholt sem ittam, de lehet, hogy most azt kéne.

- Ha nem ittál – amiről már magam is megbizonyosodhattam, amikor újra a karjaimba foghattam őt – akkor, valamit bevettél. Még is mit, Anastasia?

- Semmit sem vettem be! – nézz rám összehúzott szemekkel – Vagy... várj csak! Lehet... hogy... – neveti el magát – az a stewardess a mosdóban adott valamit, amiről azt állította, hogy attól minden bajom elmúlik, de... – nevetése kezd alább hagyni, amelyet a zokogása vált fel – sajnos, mégsem múlt el minden bajom.

- Mégis, hogy érted ezt? Mi történt, Ana? Mi a baj? – kérdezem, miközben segítek neki leülni az egyik üres asztalhoz, és rendelek neki egy kávét.

- Te ezt, úgy sem értenéd! Mégis, hogy is érthetnéd – rázza meg a fejét, és tovább zokog.

- Ha nem mondod el, akkor persze, hogy nem értem! – teszem rá a kezemet az asztalon összekulcsolt kezeire – Na, gyerünk kislány! Mondd el, miért vagy így elkenődve! – kérem, majd egy kis idő eltelte után, minden bánatát a nyakamba zúdítsa, amely az helyet, hogy bántana, mégis örömmel tölt el.

Mert így tudom, hogy még mindig a barátja vagyok, akinek bármit elmondhat. Amikor a története végéhez ér, újra magamhoz ölelem, miközben nyugtatólag a hátát kezdem el dörzsölgetni.

- Shh, ne is törődj vele! Nem érdemli meg az a mocsok, hogy sírj utána – vigasztalom tovább, de magamban legszívesebben felkeresném azt a seggfejt, és kiverném belőle a szart is, amiért megbántotta Ana-t, és fájdalmat is okozott neki. – És, nem te vagy a hülye, ha nem ő! Amiért, nem tudott téged megbecsülni! Sokkal jobbat érdemelsz nála!

- Tényleg? – húzódik el egy kicsit, de épp csak annyira, hogy a könnyáztatta gyönyörű kék szemeit az enyémekbe fúrhassa.

- Tényleg – mondom, mosolyra húzva az ajkaimat, és az ujjaimmal letörlöm a könnyeket az arcáról.

Viszonozva a mosolyt, ismét a nyakamba veti magát, de amikor már több másodperce, hogy csak szuszogását hallom, rájövök, hogy elájult a karjaimba.

Kérem kedves felszállóinkat, hogy kezdjék meg a beszállást a Seattle járatra! – szólal meg a hangosítókban egy női hang, mire egy apró káromkodás hagyja el a számat.

Remek! Pont most, amikor a karjaimba omló barna hajú lány, épp elvesztette az eszméletét. De ahelyett, hogy felébreszteném, az egyik karomat a derekára szorítom, majd megragadva a táskáját amit a bőröndömre rakok fel, a beszálló kapu felé kezdem el magam mellett vezetni Ana-t. Ahova amikor odaérünk, felmutatom mindkettőnk beszállási kártyáját, majd amikor a csinos szőke hajú nő bólint, és mosolyogva tovább engedd minket, felszállok Ana-val együtt a gépre. Ahol megkeresve a helyünket – amelyet sikerült megoldanom, hogy egymás mellé kerülhessünk végül -, óvatosan besegítem a lányt az egyik ülésre, majd miután sikerült felraknom a fejünk fölött lévő tárolóba a csomagjainkat, leülök a helyemre, és ahogyan Ana-t úgy magamat is becsatolom.

Miközben várjuk, hogy felszálljon a gép, hagyom, hogy Ana a fejét a vállamnak döntse...

Amikor már a gép rég a levegőbe emelkedett, és megbizonyosodtam arról, hogy Ana továbbra is aludni fog, úgy döntök, hogy én is megpróbálok aludni... ám, de mielőtt lehunyhatnám a szemeimet, megcsörren a mobilom a zsebembe. Amelyen anyám képe jelenik meg...

- Szia, anya! – köszöntöm őt – Már a gépen ülök.

- A fiunk még él! – kiált fel, és már tudom, hogy ezzel csak apának jelez. – Azt hittük, hogy már nem is jössz.

- Anya, mi a baj? – kérdezem meg, amikor idegességet vélek kiolvasni a hangjából.

- Csak az, hogy este érkezel – vágja rá egyből.

- Nagyon rosszul hazudsz – szólok rá.

- Minden rendben!

- Anya! Most már tényleg kezdek megrémülni. Elmondanád, hogy mi a baj, vagy kérdezzem meg apát? – vetem fel, mihelyst tudom, hogy inkább ő maga vallja be a baj forrását, mint, hogy apától tudnám meg.

- Elmondtad neki? – hallom meg apám hangját – Majd te elmondod neki – feleli vissza neki anya, mire már tényleg kezdek igazán aggódni.

- Mégis miről van szó? – teszem fel újra a kérdést, mire halom hogy anya leteszi a telefont, és csak apa maradt vonalban. – Apa?

- Igen, itt vagyok – válaszol – de az orvosok szerint már nem sokáig.

Hogy mi? – kérdezem magamtól, döbbenten.

- Tessék? – hallatszik az értetlenkedés a hangomban is amikor visszakérdezek.

- Igen, Christian. Rákom van... – hirtelen csend támad közénk, miközben én azon igyekszem, hogy felfogjam apám szavait – és, semmilyen varázsszer nem segíthet.

- Istenem – motyogom magam elé, hátra döntve a fejemet.

- Gyógyíthatatlan – magyarázza tovább.

- Apa! Apa ne! Ne mondd ezt nekem! – kérem őt, és magamban azért könyörgök, hogy ez csak legyen egy rossz vicc.

- Mit ne mondjak, ha ez a helyzet – mondja úgy, mint aki már beletörődött a helyzetébe. – Őszintén, egy dolgot sajnálom csak igazán... jó lett volna ha... ha megismerhetem a leendő feleségedet.

A torkomra forr szó a mondandója során... még azt sem tudom felfogni, hogy beteg. Ráadásul gyógyíthatatlan beteg. És, most hogy, azt mondja nekem, hogy egyedül csak azt sajnálja, hogy nem ismerheti meg a leendő feleségemet... nos ezt... erre nem is tudom, hogy mint is felelhetnék neki.

- Apa, én... – próbálok valamit kitalálni, hogy mégis mit mondhatnék amikor a tekintetem a vállamon pihenő lányra esik, és már beszélek is tovább, az előtt hogy végig gondolhatnám azt, amit épp kiejteni készülök a számon – Apa! – szólítom fel ismét.

- Igen?

- És... és, ha azt mondom, hogy... hogy megismered, vagyis ha már ismered is? – kérdezem.

- Kit? – kérdezi vissza.

Mielőtt elkönyvelhetném magamban, hogy mégis mibe is mászok bele, és mit művelek, nyelek egy hatalmasat, és kibököm annak a személynek a nevét, akit immáron a szüleimnek úgy fogom majd bemutatni mint a leendő feleségemet, és aki valószínűleg kifogja tekerni a nyakamat, ha megtudja, mibe is rángatom őt éppen bele.

- Anastasia Steele-t...

Chapter 03

-

Kérlek, ne hagyj cserben!

(Christian)

Amikor ránézek az órámra, amely szerint alig háromnegyed óra múlva lefog szállni a gép, érzem, amint a kezdeti idegesség és rémület úrrá lesz rajtam, de mint ahogyan régen, úgy most is igyekszem leplezni az érzelmeimet.

Mégis, hogy történhetett meg ez? És miért pont az apámmal? Hogy lehet, hogy én erről előbb nem tudtam? Vagy legalább, valami sejtésem lehetett volna!

/*Na, persze! Amilyen sűrűn te látogattad az öregedet!*/ - szólal meg egy idegesítő hangocska a fejemben, amely mindig olyankor jön elő, amikor nem kéne. De, igaza van. Ha, nem halasztgattam volna annyira a hazalátogatást, talán hamarabb is a segítségére lehettem volna.

De nem! Nekem, sokkal fontosabb volt a munkám, és hogy állandó partnerem legyen!

Alig tudom elhinni, hogy ez történt – sóhajtok fel, magatehetetlenségemben, amikor a mellettem ülő, Ana megmoccan, de még nem ébredt fel. Aminek most még örülök is. Mielőtt szembe találnánk magunkat a szüleinkkel, előtte még neki is el kell mondanom, hogy mi van az apámmal, és azt is, hogy én azt mondtam, mi együtt vagyunk.

Ha ezt megtudja... nem is merek belegondolni, hogy mit fog tenni velem. Valószínű, hogy amilyen állapotban az miatt a seggfej miatt, melegebb éghajlatra fog majd küldeni, avagy a szüleink képébe vágja, hogy hazudtam, de mind azután miután engem is lehord a sárga földig.

Amit meg is tudnék érteni. Hiszen, én sem lennék elragadtatva az olyan hírtől, amellyel most majd én szolgálhatok neki. De, ha az kell ahhoz, hogy az apámat boldognak láthassam, akkor mindent megfogok tenni annak az érdekében, hogy rávegyem Anát, arra, hogy játssza el a barátnőmet, vagyis a menyasszonyomat.

A menyasszonyomat. Milyen fura most így erre gondolni, főleg meg a mai nap után.

Kissé érdekesnek találom, hogy ma amikor eljöttem Stefanie-tól mind végig abban a tudatban éltem, hogy minden a legnagyobb rendben van otthon... és, hogy végül is csak egyedül érkezem majd haza. Erre mi történik? Hazalátogatok a „menyasszonyommal”, - aki még nem is tudja, hogy az -, és semmi fogalmam sincs az felől, hogy ezzel mit is fogok elindítani.

Bár a tudat, hogy Ana az, akit megemlítettem az apámnak, némi örömet és izgalmat kelt bennem...

Időközben Ana, halkan felhorkant - mielőtt kinyitja kék szemeit -, egy apró mosoly jelenik meg az arcomon. Amikor a tekintetét az enyémbe fúrja, kissé álmosan de fürkészően néz rám.

- Hogy kerültem én ide? – kérdezi, arrébb húzódva a széken.

- Én hoztalak fel ide, miután kidőltél – felelem.

- Hm... az ablaknál akartam ülni – mondja, mire hitetlenkedésemben halkan felnevetek.

- Én pedig úgy akartam utazni, hogy a legjobb barátom nem nyálazz össze az egész úton - vágok neki vissza, csak, hogy egy kicsit szívjam a vérét, mielőtt beavatnám őt is a részletekbe.

- Chh... Hűűű! Hhaa, oké! Te aztán, rendesen nyűgős vagy! – húzza össze a szemöldökét.

- Valóban? – kérdezek vissza. – Nem is értem, hogy miért. Talán, mert egy pohár whiskyt reggeliztem. Vagy azért, mert szét megy a fejem és... – magyarázkodom immár, minden hülyeség és civakodás nélkül, miközben ő is mondja nekem a magáét. – Vagy mert, kiderült, hogy az apám haldoklik.

Kimondtam. Igaz, nem így terveztem, de mégis kimondtam.

- Tessék? – kérdezz vissza döbbenten.

Mégis, hogy tudnám neki elmondani? Egy biztos, hogy az ilyesmi egyáltalán nem könnyű, főleg meg akkor nem, ha még saját magam sem, tudom felfogni ezt.

- Aludtál amikor hívtak... fél éve van csak hátra – mondom ki, azt ami időközben, bár nagyon lassan, de kezd tudatosulni bennem.

Néhány percre néma csend telepedik közénk és csak a többi utas szuszogása hallatszik, majd végül ő töri meg a csendet, azzal, hogy az egyik kezemet az övéi közé húzza.

- Nagyon sajnálom. Ahmmm... figyelj, ha bármiben segíthetek... bármiben, akkor én itt vagyok – mondja, és hogy a szavainak hitelt is adjon, megszorítja a kezemet.

/*Tessék! Itt a nagy lehetőséged arra, hogy elmond neki, hogy ő most tulajdonképpen a menyasszonyod!*/ - utasít a hang a fejemben, mire összeszedve magamat, szólásra nyitom ajkaimat.

Csak jól vezessem fel, a kérésemet! – imádkoztam magamban.

- Az a helyzet, hogy... tudnál segíteni – nézek mélyen a szemébe. – Azt mondtam az apámnak, hogy mi... vagyis te és én, jegyben járunk.

- Hogy mi? – emeli fel a hangját, én pedig csitítgatni kezdem. – Miért mondtad azt a szüleidnek, hogy jegyben járunk?

- Én... ööm... – megakadok.

/*Jogos ez a támadó hangnem!*/ - úgy gondolom. Viszonylag, most én sem lennék a helyébe. De lemerném fogadni, hogy viszont, ő sem lenne az enyémben.

- Hé, uram hátrébb ülne? – fordul hirtelen hátra, a hátunk mögött ülő fickó felé – Köszönöm – biccent neki, majd visszafordul felém. – Amúgy nem csináltam semmi furcsát? – kérdezi meg hirtelen, mire egy pillanatra elvesztem a fonalat, de ő még mindig magyaráz tovább. – Mert azt hiszem, hogy nagyon beütöttem a fejem attól amit a stewardess adott, és...

- Ana! Anastasia! – fogom le őt, és igyekszem visszafordítani a figyelmét rám, és arra, amit kérni szeretnék tőle. – Bár halhattad volna, hogy milyen boldoggá tette az, amikor azt mondtam... te vagy az, akit elveszek feleségül.

Nem szól semmit, csak néz rám továbbra is.

- Jó, jó... tudom, hogy ostoba, ostoba... és hülye ötlet volt. Nem! Nagyon, de nagyon hülye... nevetséges volt, hogy...

- Nem, nem! Hé, fejezd már be! – szakít félbe – Abban a helyzetben, nem lehetett ostobaság – de, én már csak alig hallom amit mond.

Tényleg, nagy ostobaság volt tőlem, hogy ilyesmit mondtam az apámnak. És az is egy nagy hülyeség, hogy Ana-tól ilyesmit kérek, de nem tudom, hogy mi mást tehetnék.

- Ana! Én... hidd el, nem kérnék tőled ilyesmit, ha nem lenne a helyzet, most ennyire... ennyire... nem is tudom.

- Katasztrofális?

- Igen. Mondhatjuk – bólintok rá. – Kérlek, Ana! Most nagy szükségem van rád, és bár tudom, hogy nem volt helyes tőlem az, hogy hazudtam az apámnak kettőnkről, de nem tudtam, mi mást tehetnék.

- Christian, én...

- Kérlek, na hagyj cserben, Ana! Csak egy kis időről volna szó, nem tartana örökké. Csak addig ameddig, letisztázódik bennem apám betegsége. Hidd el, elég nehéz ez most nekem, és.... és nem tudom, hogy mit és hogyan kellene tennem – nézek rá, és hagyom, hogy lássa rajtam az érzelmeimet, amelyek előtörnek belőlem.

Hosszasan meredünk egymásra, amikor Ana magához ölel, és a fülembe suttogja, hogy nem fog cserben hagyni, segít nekem....

Chapter 04

-

Megérkezés Seattle-be

(Anastasia)

Mihelyst földet ér a gépünk, elengedem Christian kezét, és kicsatolom az övemet. Ahogyan mindenki más, úgy mi is elkezdünk lefele szállni a gépről. Miközben végig sétálunk a terminálon, a tekintetemet a mellettem haladó férfira emelem, aki – mióta beleegyeztem a kérésébe -, egyetlen egy szót sem mond. Aminek per pillanat nem tudom, hogy örüljek –e vagy sem. De szó nélkül hagyom a némaságát, mind addig, amíg végül mégiscsak megszólal, amikor hirtelen megáll, és vele együtt én is.

- Azt hiszem, ez mégis csak ostoba ötlet volt tőlem. Nem kell, hogy ezt végig csináljuk, vagy hogy egyáltalán el is kezdjük. Nem tehetem ezt veled, de a szüleinkkel sem. Nem megy. Nem kérhetem... én... elmondom nekik az igazat, és bocsánatot is kérek tőlük, ahogyan most tőled is. Kérlek, ne haragudj rám, Ana! – mind aközben amíg beszélt, a szürke szemei csak is a szomorúságot, és a megbánást szuggerálják felém, amitől csak még jobban összeszorul a torkom és a szívem egyaránt.

Az tényleg igaz, hogy annyira abszurdum ez az egész... de maga a helyzet is amelybe belecsöppentünk, és amibe még fogunk is. És, máskor, más helyzetben egyértelműen nem mennék bele az ilyesmi kérésekbe, csak is akkor, ha az a férfi kéri tőlem, akit én tiszta szívből szerelemmel szeretek, ahogyan ő is engem. De most, mégis egy olyan helyzet kialakulásában veszek részt, amelyet, bár meg lehet, hogy később megfogok majd bánni, azonban, ha most meghátrálok, azzal csak azt fogom elérni, hogy cserben hagyom őt. Az egyetlen, igaz barátomat, akinek most tényleg nagyobb szüksége van rám és a segítségemre, mint eddig valaha is.

- Nem! Nem fogjuk nekik elmondani! Most még nem! Ha az apukádat ezzel boldoggá tudjuk tenni, akkor mi úgy fogunk majd tenni, mint akik szerelemmel viseltetnek a másik iránt, pont úgy mint egy igazi jegyespár – állítom le őt. – Minden rendben lesz, majd meglátod – mondom neki, bár van egy olyan érzésem, hogy ez mégsem lesz így. De ez most nem fontos, egyedül is csak az, hogy boldoggá tegyünk Carrick élete utolsó napjait.

- Nem is tudom, hogy mihez kezdenék nélküled – mormogja a fülembe, amikor hálásan magához ölel, és én ekkor csak még jobban hozzábújok, és mélyen beszippantom finom citromhéj illatát.

Az ölelésünket egy hangos ricsaj szakítsa félbe, minek hallatára mind a ketten elhúzódunk a másiktól, és hang irányába fordulunk. Azt hiszem mind a kettőnk nevében mondhatom, hogy egyaránt meglepődtünk a családjainkat látva, akik, széles mosollyal az arcukon és kitárt karokkal közelednek egyre közelebb felénk. Egymásra nézve, egy: csak minél előbb essünk ezen túl – tekintetet vetünk egymásra, mielőtt belevesznénk a családjaink ölelő karjai közé.

Miután mindannyian köszöntöttek minket, a gratulációk mellett, anya máris azzal támadott le, hogy érti miért nem meséltem többet a „titokzatos férfiról”, aki akkor még Lance volt, az a szemét állat, és nem pedig a gyerekkori barátom, Christian. De nem mondok erre semmit, helyette csak egy kényszeredett zavart mosolyt veszek fel, miközben azt motyogom az orrom alatt, hogy: Hát, igen anya!

- Drágám, hol a gyűrűd? – teszi csak fel egyszer hirtelen a kérdést, mire rögvest megáll bennem az ütő.

Hát persze! Az én anyám figyelmét, az ilyesmi sohasem tudná elkerülni. De miért kellett neki éppen most észrevenni azt, hogy nincs is eljegyzési gyűrűm?

- Anya, elég! – szólok rá, majd hirtelen felindultságból megragadom az éppen mellettem álló Christian karját, és magam után húzom őt, a mosdóba. – Beszélnünk kell!

- Tisztában vagy vele, hogy ez a női mosdó? – kérdezi, amikor bent megállunk.

- Ez most nagyon nem érdekel – felelem. – Tudod mit kérdezett az anyám? – kérdezem, de amikor látom a tekintetén, hogy nem, máris megadom neki a választ – Azt, hogy hol a gyűrűm?! Érted? Az eljegyzési gyűrű.

- Mi? Ez az eszembe sem volt – mondja a homlokát masszírozva.

Nem is tudnám pontosan megmondani, hogy tulajdonképpen miért is ráncigáltam el a rokonainktól Christiant. Hogy azért –e mert anyám a gyűrű felől érdeklődött, vagy azért, mert majdnem mindenki itt volt aki számított és számít... vagy amiért Shanahan atya is eljött?

Döbbenet, hogy alig pár órája, hogy Christian azt mondta az apjának, hogy jegybe járunk, és a szülei máris mindenkinek elújságolták a jegyességünket.

Vajon már az időpontot is kitűzték? – kérdezem magamtól, mire rögvest megrázom a fejem.

- Kész őrület, hogy mibe kevertél – sóhajtok fel, fáradtan.

- Tudom, és én sajnálom – nézz mélyen a szemembe, és bár tudom, hogy ez kemény menet lesz, mégis muszáj lesz beletörődnöm abba, ami történt és ami még történni fog.

- Menjünk mielőtt, bejönnének utánunk. A gyűrű témát pedig hagyd csak rám – mondom mély levegőt véve, és újból megragadom a kezét amit össze is kulcsolok az enyémmel, majd visszatérünk a többiekhez.

Akikkel közöljük is, hogy minden rendben. És miután anyáinkat is sikerül megnyugtatnunk, hogy azért nincs még gyűrűm, mert ez az eljegyzés hirtelen jött, úgy döntünk, hogy nálunk vacsorázunk meg.

Külön kocsival megy mindenki, de minket Christiannal egy kocsiba ültettek, majd elindultunk haza. Pontosabban oda, ahol felnőttem.

Megérkezve a házunkhoz, amelynek a látványa valami oknál fogva mégis valami megnyugvással önt el, szépen sorban beszállingózunk a házba, egyenesen az ebédlőbe, ahol már kész terülj – terülj asztalka fogad minket.

Az asztalhoz leülve, amikor végre neki kezdhettünk az evésnek, egy kis időre el is felejtkeztem a ma történtekről, és csakis az evésre koncentráltam.

Időközben, immáron jóllakottan a nappalit vettük célba, ahol mindenki kezében ott volt valami ital féleség, elkezdődött a beszélgetés minden féléről.

Amikor már kezd kissé elegem lenni abból, hogy mindenki az anyám esküvőjéről, majd a miénkről kezd el csacsogni, nem bírva tovább, ki megyek az udvarra, ahova Christian is követ. Leülve a nagy tölgyfa alatt álló hintaágyra, egyszerre nézzünk fel a már javában csillagos égre, miközben a bent történtekről mesélünk a másiknak.

- Hihetetlen, hogy ennyire bepörögtek attól, hogy azt hiszik, mi jegyben járok – nevetek fel. – Azt hittem már, hogy megörülök, hogyha nem szabadulok ki közülük.

- Vettem észre – villant felém egy bocsánatkérő félmosolyt, amelyről tudom, hogy azt jelenti, sajnálja amibe belekevert.

- Hát ti, gyerekek? Miért vagytok itt kint? – jön felénk anya, akinek a kérdésére már épp mondanék valamit, amikor Christian megelőz.

- Sarah, ne haragudj! De hosszú volt ez a nap és az út is. Mind a ketten fáradtak vagyunk, ezért kénytelenek voltunk egy kicsit kiszabadulni bentről – magyarázza Christian azzal a hangsúllyal és tekintettel, amely során eléggé meggyőző tud lenni.

Anyámat is sikerült pillanatokon belül meggyőzni, aki maga után hívva közölte is a családdal, hogy én és Christian is elfáradt a repülőúttól, így távozni készülünk. Ezt hallva, Grace és Carrick, valami szálloda helyett, felajánlják nekünk, az üzletük feletti lakást, ami úgy öt percnyi útra van ide hozzánk.

Meglepett minket ezzel, de mi mégis örülünk most ennek, hiszen nem kell valami szállodában avagy a családjainknál sínylődnünk.

Elfogadva az ajánlatukat, elköszönve mindenkitől, hagyjuk, hogy a szüleink elkísérjenek minket a „jelenlegi szállásunkhoz”.

Ami bár nem olyan nagy, mint egy családi ház. De épp annyira elegendő, hogy kényelmesen ellehessen férni benne. Elérve a bejárati ajtót, elköszönünk a szüleinktől is, majd elindulunk felfele a lépcsőn, miközben előtte még odaszúrom Christian-nak, hogy: Ugye, hozod a bőröndömet drágám?
- Iiigen – morogja, amint felemeli az én bőröndömet is, majd követni kezd felfele a lakásba.

- Hahh... hűű.. azt a... – akad el azonnal a szavam, amikor belépünk a lakásba.

- Szebb mint amire emlékeztem – mondja ő is, amikor becsukja utánunk az ajtót.

Tényleg nagyon sokat változott ez a hely. Látva, hogy a régi bútorokat a bőr kanapék és fotelek váltja fel, míg az asztalok, székek és a szekrények, na meg a könyves és képes polcok tölgyfából készültek, továbbra is csak ámulok. De leginkább csak akkor akad el igazán a szavam, amikor megpillantom a két személyes franciaágyat, a ház egyik részében.

- Tiéd lehet az ágy – javaslom rögvest fel, hiszen mégis csak az ő szüleié a lakás, nem pedig az enyémeké.

- Nem, de hogy is. Majd én alszom a kanapén, te pedig majd itt – vágja rá. – Ez a legkedvesebb amit tehetek, hogy neked hagyom.

Amint sikerült megegyezésre jutnunk azzal, hogy ki hol alszik, Christian előre enged a fürdőszobába, ahol eltöltve kb egy negyed órát, a pizsamámba bújva, engedem azt át neki, majd amíg ő zuhanyzik addig én bevackolódom az ágyba, ahol pillanatokon belül utol is ér az álom...