Part 19 (TELJES)

Drága Olvasóim!

Egy kis idő csúszással, de végre itt is van a folytatás! Amely remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :) Az előző részhez írt és a chat-ben írt véleményeket hálásan köszönöm szépen mindenkinek! :) Kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok a részhez!

Szeretettel: Love_Day

Együtt

(Ajánlott zene a részhez, ha lejárna mielőtt a végéhez érnél, szerintem érdemes újra indítani!)

   Dr. Moriati Christian-t kezdi el kivizsgálni, pont úgy, mint néhány órával ezelőtt engem is. Vizsgálat közben elküldi az egyik nővért, aki néhány perc múlva vissza is tér két infúziós tasakkal, de nem érkezik egyedül. Mögötte megjelenik Christian családja, akiknek az arcán és a szemeiben a megkönnyebbült örömet vélem észrevenni.

   Hogy Greace-ék hozzáférhessenek Ötvenemhez, amíg nem figyel rám senki, a mögöttem megálló barátnőmnek halkan odasúgom a kérésem. Kate teljesítve a kérésemet, kitol a kórteremből, hogy aztán az enyémbe tolhasson.

   Amint visszatérünk a szobába, az ágy helyett az ablakhoz tolatom magam, ahonnan teljes rálátást lehet nyerni a parkra, ahol a kisgyerekek vidáman kacagva futkároznak, mellettük pedig idősödő emberek sétálnak el, őket nézve.

-          Miért nem maradtunk ott Mr. kurafival, mint a többiek? – szólal meg közvetlenül mellettem barátnőm, miközben kíváncsi tekintetével az arcomat fürkészi.

-          Én csak... – kezdek bele, de hamar félbe is hagyom a feleletem, ugyanis saját magam sem tudom az okát annak, hogy mégis miért jöttem el onnan, ahova nemrég még minden erőmmel menni akartam. – Én... azt hiszem, eléggé ostobán cselekedtem most.

-          Azt meghiszem! – bólogat helyeslően, majd amikor meglátja borús tekintetemet, aggódva néz rám. – Mi a baj? – kérdi, mire megrázom a fejem, ezzel jelezve, hogy még saját magam sem tudom a baj okát.

   Annyi minden történt velem/velünk, hogy nem tudom, hogyan és mint lesz ezután a szörnyű tragédia, és a mai nap után.

   Először elraboltak, majd megvertek, utána pedig... pedig Christian súlyos sérülése a golyó által, amelynek a következtében egy kis időre mindannyian azt hittük, hogy örökre elveszítjük őt.

   Annyira hihetetlen számomra, hogy mindez velünk történt meg.

Mégis mit vétettünk mi, hogy ezt kaptuk? – kérdezem magamban a plafonra nézve. – Egyszerűen miért nem élhettük normálisan az életünket, mint ahogyan azt mások teszik?

   Reménytelenül próbálok valami ésszerű magyarázatot találni a történtekre, és amikor beugrik az a bizonyos válasz, hitetlenül megrázom a fejem, majd elmosolyodom. Hát persze, hogy ez az egyetlen magyarázat létezik arra, hogy mi és miért esett meg velünk! – csapom homlokon magam gondolatban.

-          Min mosolyogsz, Ana? – kérdezi Kate értetlenül állva a viselkedésem mellett. – Az előbb még majdnem a sírás határán voltál, most meg...

-          Mosolygok?

-          Igen.

-          Csak rájöttem valami fontos dologra – vonom meg a vállam. – Megtennéd, hogy visszaviszel Christian-hoz?

-          Igen, de biztos, hogy most vissza akarsz menni?

-          Ahogyan legelőször is, amikor látni akartam őt – bólintok, mire egy: én nem értem ezt a lányt, fejrázást kapok, majd kérésemnek eleget téve, visszafelé tol, Ötvenemhez.

   Amikor visszaérünk, mielőtt bemehetnénk a szobába, Mia-val és Elliot-tal találjuk szembe magunkat, akikről mint kiderül, épp a keresésünkre akartak indulni. Amíg Elliot az ifjú feleségét zárja a karjai közé, addig Mia kissé le is szúr az eltűnésem miatt.

-          Ostobán viselkedtél, ugye tudod? – néz rám tettettet szigorral. – Ha Elliot és apa nem lett volna bent, akkor sehogy sem tudtuk volna visszatartani azt a fafejű és akaratos bátyámat attól, hogy ne induljon el utánad – rázza meg a fejét rosszallóan.

-          Tudom, és sajnálom. Csak úgy gondoltam, magatokra kell, hogy hagyjalak... legalábbis egy kis időre biztosan – magyarázom bűnbánóan.

-          Rendben, de többet ilyen ne csinálj! Legközelebb szólj, hogy...

-          Oké – oké! Ígérem, hogy nem lesz ilyen legközelebb! – vágok a szavába, és hogy hitelesítsem az imént elhangzott ígéretem, a bal tenyeremet a szívem fölé helyezem, majd amikor Mia egy biccentéssel jóváhagyja az előbbi cselekedetemet, a szobába tol.

   Greace és Carrick boldog mosolygós szemmel néznek rám, majd vissza Christian-ra, -aki azóta sem véve le a tekintetét rólam, amióta az előbb bejöttünk, - majd Mia-val a nyomukban kettesben hagynak minket.

   Hosszasan meredünk egymáshoz, miközben közelebb lököm magam hozzá. Amikor az ágyhoz érek, az egyik kezével felém nyúl, amelybe én boldogan helyezem bele a sajátomat. Megszorítja, és a borostás arcához emeli, hogy egy csókot lehelhessen a tenyerembe, melytől kiszalad a számon egy apró, jóleső sóhaj.

   A tekintetemmel újra végig pásztázom az arcát, és kócos haját, amelybe most úgy beletúrnék...

-          Miért mentél el? – szólal meg, kirángatva a kezdeti gondolataimból.

   Először nem felelek, de amikor újra megszorítja a kezem, szólásra nyitom a szám.

-          Mert úgy gondoltam és éreztem is, hogy most az kell neked, hogy a családoddal légy... – magyarázom meg röviden, és lesütöm a szemem.

-          Ha komolyan így gondoltad, akkor mégis miért hagytál magamra? – kérdezi meg, ugyan azon a lágy, simogató hangján, mint az imént.

-          Mert ők a családod, Christian – nézek fel rá.

-          Ahogyan te is – mondja, az én szívem pedig hevesen kezd el verni.

-          Ne...

-          Azt akarom, hogy te is a családom része legyél, ahogyan Sia is. Pontosabban azt akarom, hogy ti legyetek az én családom – a hangja kérőn cseng, amikor a szavamba vág.

-          Én... – a hangom elcsuklik, miközben kíváncsian fürkészem mind az apró zúzódásokkal beterített arcát, mind azt a gyönyörű szürke szempárt, amely fogva tartja a tekintetemet.

   Temérdek érzelem csordul abba a szempárba, de mégis a reménykedést és a szerelmet vélem erősebben izzani látni.

   Lehetséges volna, hogy valóban ennyire szeret? – teszem fel magamnak a kérdést, amelyre pillanatokon belül a tudatalattim korholni kezd. – Te tényleg ennyire ostoba vagy, vagy csak annak tetteted magad?! Hiszen utánad ment abba a raktárba, majd megküzdött érted Ian-nal, aztán pedig az elé a golyó elé vetette magát, amely éppenséggel téged vett célba! Megmentette az életedet, amiért majdnem ő vesztette el a sajátját! Ráadásul bevallotta, hogy szeret! Akkor meg? Mit értetlenkedsz itt?

   Nem tudok ellentmondani az elhangzottaknak a gondolataimban, hiszen teljesen egyértelmű és jogos mindaz, amit a fejemhez vágott. Christian valóban a saját életét feláldozva mentett meg, mert ő a legeslegönzetlenebb férfi, akit valaha is ismertem, és mert szeret. Szeret engem, ahogyan én is őt.

   Na végre! Már azt hittem, hogy soha sem fogod megérteni! – sóhajt fel a fejemben a kis hang megkönnyebbülten.

Mély levegővétel után ismét megszólalok:

-          Nemrég azt kérdezted, amikor felébredtél, hogy szeretlek-e annyira hogy veled legyek – mondom, mire kíváncsian bólint. – A válaszom igen. Szeretlek, akárhogyan is próbálok érvelni az érzelmeim ellen, nem tudok. Szeretlek, és veled akarok lenni. Most és...

-          És? – hallom a hangján, hogy visszatartott lélegzettel igyekszik kivárni a folytatást.

-          ... mindörökké.

   Mire elhagyja a számat az utolsó szó is, addigra Ötvenem még feljebb tornássza magát az ágyon, mindaddig, amíg nem sikerül neki. Már épp meg akarom dorgálni őt, amikor úgy helyezkedik el az ágyán, hogy a kezemnél fogva maga mellé tudjon húzni. Kisebb nehézségek és fájdalmas sziszegések árán, amint maga mellett tudhat, az egyik kezével lassú mozdulatokkal végigsimít az arcomon, majd a nyakamon, mire még jobban belesimulok a tenyerébe.

   Az arca egyre közelebb kerül az enyémhez, és miután a hüvelykujját végighúzza az alsó ajkamon, az ajkait az enyémre helyezi. Csókol édesen, gyengéden, amiet én nem is vagyok rest viszonozni. Igaz, hogy alig tart néhány másodpercig, amíg a csókban egybeforrunk, mégis sikerül egymásból egy – egy halk sóhajt kicsikarnunk.

   Amikor ajkaink elválnak egymástól, Christian mélyen a szememben néz, szürke szempár a kékbe, és nem látok mást, mint azt, hogy mennyire boldog, ahogyan én is annak érzem magam.

-          Ó, bébi! – leheli az ajkaim közé megkönnyebbülten. – Én is szeretlek – suttogja, és újra megcsókol.

   A csókunk megszakításával Christian nem engedi, hogy visszaüljek a kocsiba, helyette úgy helyezkedik, hogy én is elférjek mellette, majd a karjaival körülölelve a mellkasára húz.

  

   Óvatosan ügyelve mind a saját sérüléseimre, mind az övéire, úgy bújok hozzá mint egy kismacska. A nyakához hajolva mélyet szippantok az illatából, amelytől egy kis időre bódultnak is érzem magam, de Ötvenem csak halkan felkuncog, mire ráemelem kérdő pillantásom.

-          Nincs semmi – feleli azonnal, de amikor a tekintetemet még mindig rajta tartom, mosolyogva válaszol. – Csak kicsit csiklandoz a leheleted.

-          Óh – lepődők meg a kijelentésén.

   Eddig soha nem is sejtettem, vagy gondoltam volna rá, hogy ő is lehet valahol csiklandós. Meglepett, de mégis csak viszonozom a mosolyát.

-          Tudod, ... – szólalok meg ismételten. – Miután Ian, vagyis Jack – javítok gyorsan a néven, kinek említésére Christian–nak elkomorul az arca, és a szemeiben mérhetetlen harag gyűlik össze - elrabolt, te pedig megsérültél, és amikor azt hittem, hogy soha többé nem hallhatom majd a hangodat, nem láthatom a szemedet, rájöttem, hogy mindennek a szörnyűségnek azért kellett megtörténnie, hogy rájöjjünk... vagyis rájöjjek arra, hogy nem tudok nélküled élni.

   Egy pillanatra elhallgatok, de mielőtt még bármit is mondhatna vagy reagálhatna a vallomásomra, máris tovább beszélek.

-          Azt hittem, vagy legalábbis azt szerettem volna hinni, hogy én is csak egy vagyok neked a sok közül, és mindezt igyekeztem is bemagyarázni magamnak, de mindhiába, sikertelenül. Azzal az indokkal jöttem Párizsba, hogy téged egyszer, s mindenkorra kiverjelek a fejemből, de nem tudtalak. Nem sikerült, mert beléd szerettem... reménytelenül, és visszavonhatatlanul – és ki mondtam. 

   Soha sem gondoltam, hogy valaha is lesz rá alkalmam, hogy elmondjam neki a teljes igazságot arról, hogy miért is jöttem el Seattle-ből, és hogy mit is érzek valójában iránta. Most mégis kimondtam. Most már tudja.

-          Soha sem fogom tudni magamnak megbocsátani... – amikor észreveszi rajtam, hogy közbe akarok szólni, a számra helyezi a hüvelykujját – hogy úgy bántam veled, és bántottalak! Ahogyan azt sem, hogy miattam kerültél életveszélybe.

-          Ne! Ne mondd ezt! Ez nem...

-          Nem, Ana! – csitít el újra. – Bármit kérhetsz tőlem, de ezt ne! Ne, mert nem tudom megadni neked. Ha tehetném, újra és újra megütném azt a férget, de még Elenát is, amiért bántani merészeltek téged. De remélem, hogy mind a ketten ott a börtönben fognak megrohadni, ha pedig nem, teszek róla, hogy az életük végéig bánják majd azt, amit veled tettek!

   Érzem a tenyerem alatt, ahogyan a szíve egyre gyorsabban kezd verni, mire lassú simogatásba kezdek alatta, míg az ajkaimmal lágy, nyugtató csókokat hintek a nyakára.

-          Meg akartam őt ölni, és meg is tettem volna, ha nem hallak meg téged – szorít magához, gyengéden. – Ha elvesztettelek volna, akkor abba belehaltam volna, Ana! Szeretlek, és szeretni is akarlak örökké!

-          Ó, Christian! – emelem fel a fejem pont úgy, hogy az ajkaimat az övére helyezhessem, majd megcsókolom.

   Visszacsókol lágyan, gyengéden és szerelmesen. Az ajkunk játéka után boldogan teszem vissza a fejemet a mellkasára, és helyezem vissza a kezemet oda, ahol az imént volt. Majd az én szeretett Ötvenem légzését hallgatva, mosollyal az arcomon hunyom le a szemem, és hagyom, hogy az álom magával ragadjon...

Part 19 (RÉSZLET)

Drága Olvasóim!

Bár szerettem volna a hétvégén hozni az újabb (teljes) részt, sajnos még sem tudtam. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt terveztem, ehelyett: másképp alakult és történt minden. Amit kissé és kevésbé bánok is.

Azonban a fejezet helyett, egy kis ízelítővel, tudok csak most szolgálni nektek, de a teljes részen rajta vagyok, írogatom folyamatosan. Feltehetőleg holnap, legkésőbb kedden de hozni fogom a részt (ha nem jön közbe semmi), már pedig remélem, hogy nem! Addig is fogadjátok tőlem, sok szeretettel ezt a kis ízelítőt:

"Annyi minden történt velem/velünk, hogy nem tudom, hogyan és mint lesz ezután a szörnyű tragédia, és a mai nap után.

Először elraboltak, majd megvertek, utána pedig... pedig Christian súlyos sérülése a golyó által, amelynek a következtében egy kis időre mindannyian azt hittük, hogy örökre elveszítjük őt.

Annyira hihetetlen számomra, hogy mindez velünk történt meg.

Mégis mit vétettünk mi, hogy ezt kaptuk? – kérdezem magamban a plafonra nézve. – Egyszerűen miért nem élhettük normálisan az életünket, mint ahogyan azt mások teszik?

Reménytelenül próbálok valami ésszerű magyarázatot találni a történtekre, és amikor beugrik az a bizonyos válasz, hitetlenül megrázom a fejem, majd elmosolyodom. Hát persze, hogy ez az egyetlen magyarázat létezik arra, hogy mi és miért esett meg velünk! – csapom homlokon magam gondolatban.

-          Min mosolyogsz, Ana? – kérdezi Kate értetlenül állva a viselkedésem mellett. – Az előbb még majdnem a sírás határán voltál, most meg...

-          Mosolygok?

-          Igen.

-          Csak rájöttem valami fontos dologra – vonom meg a vállam. – Megtennéd, hogy visszaviszel Christian-hoz?

-          Igen, de biztos, hogy most vissza akarsz menni?

-          Ahogyan legelőször is, amikor látni akartam őt – bólintok, mire egy: én nem értem ezt a lányt, fejrázást kapok, majd kérésemnek eleget téve, visszafelé tol, Ötvenemhez.

Amikor visszaérünk, mielőtt bemehetnénk a szobába, Mia-val és Elliot-tal találjuk szembe magunkat, akikről mint kiderül, épp a keresésünkre akartak indulni. Amíg Elliot az ifjú feleségét zárja a karjai közé, addig Mia kissé le is szúr az eltűnésem miatt.

-          Ostobán viselkedtél, ugye tudod? – néz rám tettetett szigorral. – Ha Elliot és apa nem lett volna bent, akkor sehogy sem tudtuk volna visszatartani, azt a fafejű és akaratos bátyámat attól, hogy ne induljon el utánad – rázza meg a fejét rosszallóan.

-          Tudom, és sajnálom. Csak úgy gondoltam, magatokra kell, hogy hagyjalak... legalábbis egy kis időre biztosan – magyarázom bűnbánóan.

-          Rendben, de többet ilyen ne csinálj! Legközelebb szólj, hogy...

-          Oké – oké! Ígérem, hogy nem lesz ilyen legközelebb! – vágok a szavába, és hogy hitelesítsem az imént elhangzott ígéretem, a bal tenyeremet a szívem fölé helyezem, majd amikor Mia egy biccentéssel jóváhagyja az előbbi cselekedetemet, a szobába tol.

Greace és Carrick boldog mosolygós szemmel néznek rám, majd vissza Christian-ra, -aki azóta sem véve le a tekintetét rólam, amióta az előbb bejöttünk, - majd Mia-val a nyomukban kettesben hagynak minket..."

by: Love_Day

Kövess a Bloglovin-on is!

Drága Olvasóim!

Mint ahogyan azt már látható a legtöbb blogon, úgy most én is szeretném veletek megosztani, hogy azt a hírt kaptam, a Google Reader meg fog szűnni.

Diana Brunwin oldaláról át másoltam a az alábbi tájékoztatót:

"Bizonyára a blogspot ezen rész - a design készítő, fanfic író - nem igazán értesült erről az "eseményről". Csak páran tudnak róla.

Mi az a Google Reader?

Mindennap fellépsz a blogspot fiókodba, s megnézed milyen friss bejegyzések kerültek fel más - más blogra. Ezt jelenti a Google Reader, ami behozza a friss bejegyzéseket, hogy ne kelljen mindig, folyamatosan nézned az adott blogot. Nos, ez fog megszűnni.

Akkor mi lesz? Mindennap sorba meg kell néznem a blogokat?

Nem, nem kell! Van egy olyan oldal, ahova ha beregisztrálsz minden blogod bekerül, amit követsz és úgy fogott OTT(!) azon az oldalon látni, mintha blogspoton lennél. De, csak is látni fogod. Ott tudomásom szerint nem írhatsz bejegyzést a blogodra (bloglovinon), csak látod a friss bejegyzéseket. Ugyan úgy berakhatod a saját blogodat is, de csak azt látod ott, hogy kiköveti ott a bloglovinon. Tehát ha a blogspoton felrakod az új részt, azt a bloglovinon látják.

Tehát körülbelül három hét múlva már nem fogod blogspoton látni a friss bejegyzéseket tudomásom szerint.

Mi az a bloglovin?

Az említett oldal, melynek segítségével láthatod kedvenc blogjaid legújabb bejegyzéseit.

Szeretnénk megkérni mindenkit, hogy minél több emberhez juttassátok el ezt a leírást. Akár linkelheted ezt a bejegyzést, csak minél többen tudjanak erről! FONTOS LENNE!

Sajnos, a feliratkozók is eltűnnek majd, magyar idő szerint július 1-jén.!"

Saját blogom bloglovinje: http://www.bloglovin.com/blog/7948955/you-are-the-only-one-who-has-ever

Ha bármilyen kérdésetek lenne, kommentben nyugodtan tegyétek fel, és én igyekszem majd a válasszal!
Ha pedig elsőre nem sikerülne a regisztráció, avagy a blogjaitok felvétele: Noricii blogjára kattintva, találtok egy leírást, amely megmutatja, hogy mit, és hogyan tudtok megcsinálni!

{Love_Day}

Part 18 (TELJES)

Drága Olvasóim!

Ahogyan csak telt tőlem, meg is hoztam a folytatást, amely remélem tetszeni fog majd nektek. :) Bevallom, kissé megszenvedtem vele, ugyanis igyekeztem a vallomásos részeket nem összecsapni, sem pedig egybe olvasztani... éppen ezért, próbáltam kissé szétszedni, úgyhogy néhány gondolatot befűztem a vallomások közé. Amely... nos remélem, hogy tetszeni fog nektek.
Az előző részhez és a chat-be írt véleményeket Nagyon szépen köszönöm! :)
Kellemes olvasást, és jó szórakozást kívánok a részhez, és persze mindenkinek: Nagyon, de nagyon szép és kellemes nyarat kívánok! ;)

Love_Day

Vallomások

(Ajánlott ehhez a részhez... ha lement, és a fejezet még mindig tart, akkor szerintem érdemes újra elindítani.)

   Amikor megérkezünk az intenzív osztályra, Greace, – aki a férje, Carrick karjai között áll, - amint észre vesz, egyből felénk indul. Megállva előttem, zokogva hajol le hozzám, és szorít magához erősen.
   A szoros öleléstől, egy fájdalmas szisszenés hagyja el az ajkaimat, mire a most könnyeitől alig látó – a mindig kedvesen mosolygó Greace, - hosszas bocsánatkérésbe kezd.

- Nem történt semmi – nyugtatom meg, majd amikor megpillantom a fájdalommal teli szempárt, újabb könnyáradat veszi kezdetét az arcomon. – Ó, Greace... én... én annyira sajnálom. Az én hibám... – észreveszem, amint a szavamba igyekszik vágni, amit én természetesen nem hagyhatok. – De, igen is az én hibám. Miattam... miattam lőtték le Chris-ti-an-t... – egy pillanatra elcsuklik a hangom, amikor kiejtem Ötvenem nevét – Ha... ha...

- Ne ostorozd magad, Ana! Nem a te hibád! – ölel magához újra, és immáron én is viszonozom az ölelését. – A fiam csak azt tette, amit a szíve diktált, még pedig, hogy megmentse azt az embert, akit a legeslegjobban szeret.

   Greace vallomását, – miszerint Christian szeret, - ha nem hallottam volna a saját szájából, amikor a karjaim között vérzett majdnem el, akkor nem tudnám elhinni... de most... most miként a fejemben visszhangzik Ötvenem hangja, amint azt mondja, hogy: szeretlek, a szívem örül, hogy az érzelmeim viszonzásra találtak.

   Miután Greace elenged, megtudom tőlük, hogy Sia, továbbra is Loren-re van bízva, aminek hallatára, magamban ezer és ezer hálát adok barátnőmnek. 

- Lehet, hogy nem most kéne feltennem ezt a kérdést, de szeretném megtudni, hogy... hogy Christian hogyan talált rám? – kérdezem őket kíváncsian fürkésző tekintettel.

- Ana drágám, az az igazság, hogy ezt mi sem igazán tudjuk, hogyan történt. Egyedül csak Taylor tudná megmondani, aki... aki már itt is van – néz a hátam mögé. Hátra fordulva, a felénk érkező Taylor-t pillantom meg.

- Uram! – nyújtja a kezét Carrick felé, aki el is fogadván azt, viszonozza a köszöntést – Asszonyom! Miss Steele! Miss Grey!– biccentéssel köszön nekünk. – Hogy érzi magát? – fordul vissza felém, és egy aggódó pillantást vet rám.

- Hála Christian-nak, még élek! – válaszolom. – Kérem, Taylor! Elmondaná, hogy honnan... – kérdezném, amikor ő a szavamba vágva, röviden de tömören megadja a választ a kérdésemre.

   Megtudom, két nap telt el a baleset óta, ahogyan azt is, hogy a lakóháztól – ahol lakom -, alig néhány méterrel arrébb borultam fel a kocsimmal, amely elég nagyot is csattant. A csattanást meghallva, Christian ahogyan sokan mások is kirohantak, hogy megnézzék mi történt, és amikor Ötvenem felismerni vélte a kocsimat, kikérdezte az ott levő szem tanúkat, akik elmondták neki, hogy egy fekete Mercedes sofőrje volt az – akire először azt hitték, hogy csak segíteni akar -, aki engem a berakott a saját járművébe, majd elhajtott velem. 

   Szerencsére akadt egy jó megfigyelő képességgel rendelkező szem tanú, aki megjegyezve a Mercedes rendszámát, azt továbbította Christian-nak és a az időközben kiérkező rendőröknek is. Ám Ötvenem nem tudván megvárni amíg a rendőrök a nyomomra akadnak, segítségül kérte az éppen akkor megérkező Taylor-t, akinek a sajátos módszereivel és kézen fogható ismerőseivel a „megmentőmnek” – akiről mint később kiderült, hogy az elrablóm - , sikerült bemérni a járművét. Ekkor Christian és Taylor a megmentésemre indult, nyomukban a kissé feldühített rendőrökkel, akiknek valamiért – nem is tudom, hogy miért, - nem tetszett az utasításaiknak tett ellenszegülés.

   Erre a feltevésre egy halvány mosoly jelenik meg a szám szélén, amelyet Taylor ha csak egy pillanatra is, de viszonoz. 
   Na igen. Mi ketten aztán tudjuk, hogy milyen a híres Christian Grey, ahogyan azt is, hogy ő nem ismeri sem az ellenmondást, sem pedig a visszautasítást, és amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Jelen esetben, az én megmentésemet, aminek ő látta a kárát. 

- Nem tudom, hogy hálás legyek –e neki, vagy hogy végtelenül haragudjak rá, amiért kockáztatta az életét értem! – szólok közbe, és amikor Greace és Mia épp szólásra akarják nyitni a szájukat, máris folytatom Ötvenem dorgálását. – Mégis mi a fenét képzelt?! Miért maradt itt? Miért nem ment már el abban a pillanatban, amikor elküldtem őt? Én... én...

- Shh... nyugodj meg, édesem! Tudjuk, hogy mit érzel most! Ahogyan azt is tudjuk, hogy miért tette azt a fiam, amit tett. Ami a legfontosabb, hogy élsz, és ahogyan te, Christian is minél előbb felépüljetek.

- Tudom, de...

- Nincs semmi de! El sem tudom/tudjuk mondani, hogy milyen érzés így látni a fiúnkat. Rettentő érzés, de mindannyian bízunk és reménykedünk abban, hogy hamarosan ugyanaz az a férfi lesz belőle, aki a baleset előtt volt. – Greace ebben a pillanatban a két tenyere közé veszi a kezeimet – Csak azt szeretném... vagyis azt kérem tőled, hogy légy mellette. Akire most a leginkább szüksége van a fiamnak, azt te vagy. Egyedül csak te vagy az, aki miatt képes lesz arra, hogy magához térjen, és felépüljön.

- Anyának igaza van, Ana! – guggol le mellénk Mia, aki kezeit a miénkre csúsztatja. – A bátyámnak most csak rád van szüksége, ahogyan neked is ő rá.

Igazuk van! – ezt tudom jól. De még mennyire, hogy jól. Való igaz, hogy nekem szükségem van rá. De vajon biztos, hogy ez fordítva is igaz? Tényleg szüksége lenne rám?

- /* Nem lehet, Christian. Nézz csak ránk! – mutatok először rá, majd magamra – Te és én sehogy sem illünk össze, és talán soha nem is illettünk. Megpróbáltuk, és mégis mire, hová jutottunk? Én nem tartozom a te világodba, Christian.

- Abban igazad van, hogy nem tartozol bele, mert te magad vagy az én világom. Akarlak téged, szükségem van rád. Kellesz nekem, Ana! – jelenti ki a szavakat jelentőségteljesen, tudatva velem, hogy nem a levegőbe beszél...*/ - jelenik meg egy nem is olyan régi emlék a gondolataimban, amikor éppen elbúcsúzni készülök Ötvenemtől, a férfitól, akibe reménytelenül és visszavonhatatlanul beleszerettem.

   Igen, valóban szüksége van rám. Vagy legalábbis akkor még az volt, de most? – kétségek közt vergődve, hol Mia-ékra emelem a tekintetem, hol pedig az „INTENZÍV OSZTÁLY” feliratot viselő két csapóajtóra. 
   Aj, Ana! Ne legyél már ekkora ostoba! – förmed rám a tudatalattim. – Hiszen te magad is hallhattad, amint azt mondja, hogy szüksége van rád. Menj be hozzá! Légy mellette! 

   Követve az aprócska hang utasításait, megkérem Mia-t, hogy toljon be Christian-hoz. 
   Amint egyre közeledünk Ötvenem betegágyához, és teljes rálátásom nyílik a gyönyörű arcára, érzem, amint eltorzul az arcom a látványtól. A bal szemén egy ököl formájú lila monokli terpeszkedik, míg az arcán kisebb zúzódások nyomait vélem észre venni. Az ajkain... azokon a perzselő ajkakon, amelyek mindahányszor megérintették az enyémeket - mindig önkéntelenül a mennyekben éreztem magam - , most egy jókora seb látszik. 

   Amikor Mia kettesben hagy minket, az egyik kezemet az övére teszem, míg a másikkal óvatos mozdulatokkal végig simítok az arcán. Tudom, hogy utálja ha megérintik, de most képtelen vagyok határt szabni az ujjaimnak, amelyek körbe – körbe járnak a sérüléseket szenvedett elbűvölő férfi arcon. Azon az arcon, amely mindmáig mélyen az emlékeimben él.

- Tudod, nagyon vakmerő volt tőled, amit tettél! – szólalok meg, és most az egyszer azt kívánom, hogy bárcsak a szavamba vághatna Christian – Taylor-ból sikerült kiszednem, hogy miként sikerült rám találnod. Alig tudom elhinni, hogy mindez velünk történt meg. – mondom neki elképedve, amikor apránként sikerül felfognom az elmúlt nap eseményeit.

   Soha nem hittem volna el Ian-ról, akiről mint kiderült, hogy nem is ez az igazi neve, hanem Jack, hogy ilyenekre képes. Elrabolt engem csak azért, mert teljes szívéből gyűlöli Christian-t, amiért neki sokkal jobb sorsa lett, mint neki... és amiért David engem kért fel arra, hogy betársuljak hozzá.
    Tényleg, David! Szombatra, azaz holnapra kellett volna befejeznem a könyvet, amely... amellyel most semmiképp nem tudok, és nem is akarok foglalkozni. Most ez az utolsó dolog, amely a leginkább érdekelni tud. 
   Akiről tudni akarok, az most az a férfi, aki itt fekszik előttem. 

- Christian... – ejtem ki suttogva, Ötvenem nevét, mintegy könyörgésként. – Ha látnád, hogy most hova jutottunk! – rázom meg a fejem szomorúan.

   Beszélj hozzá! Mond el neki, hogy mit érzel most, és mit iránta! – szólal meg a kis hang, akiről már azt hittem, hogy magamra hagyott miután rám förmedt. - Beszélj! – noszogat, mire megadóan beszélni kezdek Christian-hoz. 

   Megemlítem neki azt, hogy mit éreztem akkor amikor először megpillantottam, és amikor először érintett meg, ott az irodájában.

- Megperzseltél mind az érintéseddel, mind a tekinteteddel, s a hangoddal. Mindahányszor megszólaltál, a szívem hevesebben kezdett el verni....

   Az első emléket követi a következő találkozásunk emléke, amikor váratlanul betévedt a Clayton vasáruboltba  A helyre, ahol akkor dolgoztam. 

- Sikerült is meglepned a megjelenéseddel. Nem számítottam rá, hogy bejössz. Ha tudnád, hogy mennyire remegtek a kezeim amikor épp kiszolgáltalak... – mosolyodtam el halványan. – Vagyis lehet, hogy tudtad, hiszen mindig átláttál rajtam. Mindig tudtad, hogy milyen érzéseket tudsz kiváltani belőlem, amit ha akartam sem tudtam eltitkolni. Előled nem!

   Majd sorjában sorolom fel a közös emlékeinket, és a sajátjaimat, amelyeket együtt töltöttünk el. A Jose-val való fényképezéstől kezdve, az első közös vacsoránk és a szerződés megkötésén túl, egészen a szakításunkig.

- Így visszagondolva, magam is csodálkozom, hogy aláírtam azt a szerződést. Az az énem, amelyik az előtted levő találkozásunkkor élt, soha nem lett volna képes ilyenre, de mindez megváltozott abban a pillanatban, amikor a tudomásomra juttattad, hogy kellek neked.

   Soha nem tudtam megérteni, hogy miért éppen engem választott, holott megannyi nálam szebb, csinosabb és gyönyörű nőt megkaphatott volna bármikor, bármelyik percben, s pillanatban.

   Ezt követően az emlékeim és a gondolataim egyaránt visszatérnek ahhoz a naphoz, amikor szakítva Christian-nal, kiléptem az otthonából. Még most is összeszorul a torkom, amikor magam elé képzelem azt a fájdalommal teli szürke szempárt, amely mindvégig engem fürkészett.

- Amikor elhagytalak, akkor azt hittem, hogy az a legjobb döntés amit hozhattam, mindkettőnk számára. Számítottam rá, hogy fájni fog, de hogy ennyire?! Arra nem. Olyan érzés volt, mintha a szívemből kitéptek volna egy darabot... nem is. Mintha az egész szívemet tépték volna ki.

   Egy pillanatra elnémulok, mindaddig amíg újra át nem vészelem a szakításunk utáni időszakot. Fájt. De még mennyire, hogy fájt. Olyan volt, mintha azzal, hogy Christian-t magam mögött hagytam, a szívemet, és az addigi életemet is elvesztettem volna. 
   Tudtam, vagy legalábbis ha az anyám házasságaira gondolok, nagyon is a tudatában voltam annak, hogy milyen érzés lehet a szakítás. De messze felülmúlta az a fájdalom, amit akkor éreztem, mint amilyenre számítottam. 

   Ha Sia nem lett volna az életem részese, akkor nem tudom, hogyan tudtam volna kibírni, hogy vissza ne rohanjak Seattle-be, egyenesen Ötvenem nyakába.

- Tudod, ilyenkor néha feltettem magamnak azt a kérdést, hogy: mi lett volna ha, mi soha nem találkozunk. Ugyanannyit szenvedtem volna-e a viszonzatlan érzéseimtől, ha esetleg más valaki lett volna az a férfi, aki az életem részese lett, avagy sem? – szorítom meg az ujjait az ujjaim között – De mindig arra jutottam, hogy akárhogyan is, de hálás lehetek azért, amiért Kate helyett én mentem el akkor, arra az interjúra – és tényleg az voltam.

   Hálás voltam, mert Christian Grey-ben egy olyan férfit ismerhettem meg, aki minden egyes adandó alkalommal, annyi mindent adott nekem, amit mástól soha de soha nem kaptam volna meg, és aki olyanokra tanított meg, amikre más nem lett volna képes.

- Néhányszor azt kérdezted, hogy miért nem megyek vissza hozzád. Még mindig tudni akarod az igazi választ? – kérdezem, majd reménytelenül sóhajtok egyet, mielőtt kimondani készülök azt, amelyet már réges-rég meg kellett volnatennem. – Azért hagytalak el, és azért nem is akartam visszamenni hozzád, mert... mert szerettelek. Szerettelek, ahogyan még most is, teljes szívemből – érzem amint a könnyeim végig folynak az arcomon, vallomásom során. 

- Sze-r-et-sz mé-ég any-nyi-ra, ho-ogy visz-sza-gye-re hoz-zám? – szólal meg hirtelen az az ismerős hang szívszorítóan rekedten, amelynek mindig sikerül megdobogtatnia a szívemet.

- Christian! – sikkantok fel. – Hát, felébredtél! – nevetek fel megkönnyebbülten örömömben, majd gyorsan az ágy mellett levő nővér hívó gombhoz nyúlok amelyet meg is nyomok. – Édes istenem! Úgy féltem... azt... azt hittem, hogy már... már soha többet nem fogom hallani a hangod – zokogok fel amikor rám emeli az álmos, gyönyörű szürke tekintetét.

- Ne-em fe-lel-tél a-a ké-r-dé-se-m-re... – nyögi elfúlóan.

- Shh... ne beszélj! – csúsztatom az ujjamat az ajkára, de amikor a tekintetében észreveszem, hogy még mindig a válaszomra vár, mosolyogva nyitom szóra a szám, amikor... amikor két nővér és az orvosunk toppan be a szobába....

Part 18 (RÉSZLET)

Drága Olvasóim!

Ahogyan a minap ki is írtam a chat-ben, meg is hoztam a mai napra ígért ízelítőt, a következő részből - amelyet, megpróbálok a hétvégén be is fejezni. 

Remélem, hogy sikerül most... ezen a hétvégén befejezni, és fel is tenni nektek a fejezetet. :$

A chat fölött pedig, találhattok egy szavazásra alkalmas kérdést, és választási lehetőségeket!

További szép napot mindenkinek!

Love_Day

"Amikor megérkezünk az intenzív osztályra, Greace, – aki a férje, Carrick karjai között áll, - amint észre vesz, egyből felénk indul. Megállva előttem, zokogva hajol le hozzám, és szorít magához erősen.

A szoros öleléstől, egy fájdalmas szisszenés hagyja el az ajkaimat, mire a most könnyeitől alig látó, – a mindig kedvesen mosolygó Greace, - hosszas bocsánatkérésbe kezd.

-          Nem történt semmi – nyugtatom meg, majd amikor megpillantom a fájdalommal teli szempárt, újabb könnyáradat veszi kezdetét az arcomon. – Ó, Greace... én... én annyira sajnálom. Az én hibám... – észreveszem, amint a szavamba igyekszik vágni, amit én természetesen nem hagyhatok. – De, igen is az én hibám. Miattam... miattam lőtték le Chris-ti-an-t... – egy pillanatra elcsuklik a hangom, amikor kiejtem Ötvenem nevét – Ha... ha...

-          Ne ostorozd magad, Ana! Nem a te hibád! – ölel magához újra, és immáron én is viszonozom az ölelését. – A fiam csak azt tette, amit a szíve diktált, még pedig, hogy megmentse azt az embert, akit a legeslegjobban szeret.

Greace vallomását, – miszerint Christian szeret, - ha nem hallottam volna a saját szájából, amikor a karjaim között vérzett majdnem el, akkor nem tudnám elhinni... de most... most miként a fejemben visszhangzik Ötvenem hangja, amint azt mondja, hogy: szeretlek, a szívem örül, hogy az érzelmeim viszonzásra találtak...."

Hírek!

Drága Olvasóim!

Sajnálatomra most is csak ismételni tudom magamat, miszerint: rettentően röstellem magam, amiért megint csak késem a frissel. :/
Sajnos, az elmúlt két hétben, elég csúnyán megfáztam, s ráadásul a vesém is felfázott, amely alapjából véve se jó, de nálam aztán meg végkép, nem. :( Ráadásul a múlt héten, annyira rosszul éreztem magam, hogy még dolgozni sem tudtam menni - így betegszabin voltam -, azonban helyette fekvő beteg lett belőlem, amelyet félig meddig még élveztem is... de nem egészen. Nem jó az, ha az ágyat kell nyomnod, akkor is ha nem akarod. :/
Ma már, valamivel jobban vagyok... de azért, még nem teljesen... de még így is vissza kellett mennem melóznom....

Szomorúságomra mondva, nem tudtam magamat tartani ahhoz, amit korábban a chat-ben kiírtam, és amit a blogra is jobb oldalt kiírtam, miszerint igyekszem legalább részlettel, avagy a teljes fejezettel. De még sem hoztam egyiket sem, amiért bocsánatot is kérek.
De értsétek meg kérlek, hogy amikor az ágyat nyomtam éjjel - nappal, orrfújástól a folytonos tüsszögésig... ráadásul úgy, hogy a vesém is fájt... hát, ekkor ebben az állapotomban, nem igazán tudtam.. azaz egyáltalán nem tudtam sem a következő részre, sem pedig a történetre koncentrálni. :/

Megpróbálok a hétvégére össze hozni valamit (s remélem is, hogy sikerülni is fog), DE nem ígérhetek, s nem ígérek semmit!

A megértéseteket előre is köszönöm.

Love_Day

Part 17 (TELJES)

Drága Olvasóim!

Szörnyen sajnálom, amiért csak most hozom a friss teljes fejit. De kellett egy kis idő, mire összetudtam hozni ezt a részt. Megvallom, kissé küszködtem vele, ugyanis sehogy sem akart "az" kijönni amit és ahogyan azt szerettem volna. :/ 

Azonban most itt van a teljes feji, amelyhez kellemes olvasást és jó szórakozást szeretnék kívánni! ;)

Az előző részhez írt kommentárokra már válaszoltam is, amit ezúton még egyszer szeretnék megköszönni, ahogyan a részlethez írt véleményeket is! :)

Szeretettel: Love_Day

Ha nem lehet az enyém, akkor a tiéd sem!

   Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte alig tudok magamhoz térni. Máskor, más helyzetben rögvest megkérdezném Christian-t, hogy hogyan talált rám, de most... képtelen vagyok akár egyetlen egy szót is kinyögni.

   A félelem és a rémület úgy járja át testem minden egyes részét, s mozzanatát, mint ahogyan eddig sosem. Nem tudom, hogy mi tévő legyek, mit csináljak. Keresgélni próbálok a gondolataim között, hogy mégis hogyan tudnék segíteni Christian-nak, de mégsem jutok semmire a kezdeti sokktól, amely azt hiszem, idáig vakon elbújt bennem, és csak most kezd felszínre törni.

   Egy kisebb sikkantás hagyja el az ajkaimat, amikor Ian egy jobb horoggal a földre küldi Ötvenemet. Na most a te Ötven árnyalatod egy jó ideig egy kis csinos, lila monoklival fog járkálni! – mondja egy aprócska hang a fejemben, akire mérgesen összeszűkült szemmel nézek. Mégis hogy jön ő most ide, hogy ilyenekkel traktálja tele az agyam?! Legszívesebben a hajam tépném, amiért saját magam idegesítő gondolataival foglalkozom ahelyett, hogy valahogy segíteni próbálnék Christian-on.

   Ám Ötvenem nem sokáig teketóriázik a visszavágáson, ugyanis oldalra dőlve kirúgja az egyik lábát a támadója alól, pont úgy, hogy az hanyatt vetődjék. Mielőtt Ian észbe kaphatna Christian közelebb kúszik hozzá, az egyik lábával lefogja a másikét, míg a másikkal a férfi kezeit fordítja ki.

   Ian felnyög, de igyekszik palástolni az imént szerzett fájdalmait azzal, hogy Christian-t szidja, mindazért, amiért ő mindazt megkapta, amit ő sohasem.

   A szavaiból épphogy csak ki tudom venni, hogy egykoron ő is ugyanannál a családnál volt, ahol Ötvenem, mielőtt a Grey család örökbe fogadta helyette. Azt is elárulja, hogy mennyire gyűlöli is őt, amiért neki nem jutott ki a jóból.

   Egy pillanatra elfog az együttérzés szele, de amikor Christian-ra esik a pillantásom, csupán csak szánalmat érzek iránta. Szánalmasnak tartom amiért csupán merő irigységből ilyen emberré vált. Egy olyan emberré, aki hagyja, hogy... hát ez az! – csapok a homlokomra gondolatban, amikor rájövök arra, hogy Mrs. Robinson arra használta fel mindeddig Ian-t, hogy utánam kémkedjen. S valószínű, hogy csak azért nem tett semmit annak érdekében, hogy félreállítson, mert nem számított arra, hogy Christian utánam fog jönni.

-          Te ro-ha-dék! – Ian akadozó hangja térít vissza a jelenbe a gondolataimból, amikor Christian karjai a nyaka köré feszülnek.

-          Christian! – kiáltok Ötvenem felé, mielőtt még megölné Ian-t. – Ne! Ne tedd meg! – kérem, amikor felém fordítja a fejét.

   Ian eközben próbálja magáról eltávolítani a nyaka köré fonódott kart, ám Christian addig – addig tartja fogva, amíg abba nem hagyja a küszködést.

-          Erről az egészről is csak te tehetsz, ribanc! – förmed rám haragosan: a szőke hajú nő, valamennyivel távolabb tőlem. Felé fordítva a fejem, a tekintetem a még mindig a kezei között levő fegyverre siklik. – Ha te nem lennél, Christian még mindig az enyém lenne. De tudod mit? Ha nem lehet az enyém, akkor a tiéd sem! – jelenti ki, és az ajkai egy kárörvendő mosolyfélére húzódnak – ami leginkább vicsorításra hasonlít -, majd a fegyvert immáron másodjára is nekem szegezi.

   Hallom, amikor meghúzza a ravaszt. Hallom: Christian felém kiáltó hangját. Hallom a szívem egyenetlen dobbanását, de én mégis csak az egyenesen rám irányuló fegyvert bámulom, amelyből a kilőtt golyó felém süvít.

   A gondolataim egy szemvillanásnyi idő alatt elhallgatnak a fejemben, mintha soha nem is lettek volna.

Lecövekelve állok a helyemen, várva a golyóra - amely hamarosan a szívem tájékán fog eltalálni -, ahelyett, hogy elugranék... de egyszerűen képtelen vagyok a mozgásra egészen addig, amíg Christian hirtelen a semmiből ott nem terem előttem... Ekkor arrébb lök, és így a golyó őt találja el helyettem.

   A fájdalomnak egyetlen egy jelét sem látom az arcán, még akkor sem, amikor térdre rogyva felém nyújtja az egyik kezét. Amikor odakúszom hozzá és zokogva a nyakába vetem magam, az ujjaimon meleg nedvességet érzek meg, mire feljebb emelem a kezeimet. Megpillantva az ujjaimon végigcsörgedező vért, rémülve tolom el magamtól Christian-t, hogy aztán egy futó pillantást vethessek a hátára, ahol el találta a golyó.

-          Té-ged...té-ged ta-lál-t el... el a go-lyó! - dadogva közlöm Christian-nal, hogy megsérült, de amikor a szájából is elkezd folyni a vére, már nem tudok gátat szabni a könnyeimnek, amelyekkel mind idáig  erősen küszködtem.

   A rajtam levő kabátom ujjával letörlöm a vért az alsó ajkáról, majd igyekszem őt óvatos gyengédséggel úgy fektetni, hogy a feje az ölemben legyen.

Kizárva mindent és mindenkit a fejemből, egyedül csak a karjaim között fekvő férfit figyelem, miközben azért könyörgök neki, hogy ne csukja le a szemeit, és hogy ne haljon meg.

-          Ó, bébi! Ne, kérlek ne.. ne sírj! – kéri és egy fájdalmas nyögés hagyja el a száját.

-          Shhh! Ne beszélj! – utasítom, majd amikor a szemei egy picivel hosszabb ideig lecsukva maradnak, akkor éppen az ellenkezőjére kérem. – Vagyis de! Kérlek! Kérlek szépen, Christian, beszélj hozzám! Nézz rám!

-          Ana, én... én..szer... – szólal meg, de a hangja alig hallható suttogás – etlek... – nyögi ki, majd elhallgat, és az eddig a kezeimet simogató ujjai egyszer csak megállnak mozdulataikban.

-          Christian! – szólítom meg újra és újra, de amikor nem felel, és a teste sem reagál, tehetetlenül kezdem el ököllel verni a mellkasát.

   Mindaddig csapkodom, amíg erős karok magukhoz nem ragadnak, és számomra most érthetetlenül hangzó nyugtató szavakkal igyekszik valaki megnyugtatni.

Hiába tiltakozom és kalimpálok, az engem szorosan fogva tartó kezek nem engednek a szorításukból.  

  Amikor Christian-t piros ruhába öltözött emberek veszik körül, és levágják róla a vértől átázott ingét, majd az oldalára fordítják, hogy meg tudják nézni a golyót ért sebet, a fogva tartóm maga felé fordít.

-          Miss Steele! – egy ismerősen csengő hang szól hozzám, és amikor feljebb emelem a fejem, Taylor fájdalmasan együtt érző tekintetével találom szembe magam.

-          Ó, T-Tay-lor! – ejtem ki a nevét dadogva, majd közelebb bújva hozzá engedem tovább a könnyeimnek, hogy eláztassák az éppen engem vigasztalni próbáló férfi felső ruházatát.

   Nem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy a Christian-t körbeálló emberek elkezdték ellátni, de amikor meghallom Ötvenem hangját, amint a nevemet motyogja, a lábaim egyszer csak feladják a szolgálatot. Taylor utánam kap, de épp hogy csak szólásra nyitom a szám, a látásom elhomályosodik, majd szépen lassan, fokozatosan, minden elsötétedik körülöttem...

   Ismerős hangokat hallva, amint felnyitom a szemeimet, az erősnek tűnő fény miatt rögvest vissza is csukom. Néhány másodpercnyi idő múlva újra megpróbálkozom a látással, de most sokkal lassabban nyitom ki a szemem, mint az előbb. Amint kitisztul a látásom, Kate-et és Mia-t pillantom meg közvetlenül mellettem.

-          Vi... vizet... – szólalok meg, a hangom halk suttogásnak hangzik, de a két lány így is meghallja azt, amit mondok.

-          Ana! – kiáltják egyszerre a nevemet, felugorva ülő helyzetükből. – Végre felébredtél. Hogy érzed magad? Mindjárt szólunk egy orvosnak, vagy nővérnek.

-          Vizet... – nyögöm ki rekedten újra a kérésem, mire Kate máris szerez valahonnan egy poharat, amelyet meg is tölt vízzel.

   Aprókat kortyolva a vízből, míg Kate arról számol be, hogy mennyire aggódtak értem, addig Mia kiszalad a szobából, de néhány perc múlva már vissza is tér egy orvossal és egy nővérrel, akik rövid vizsgálatokat végeznek el rajtam.

-          Hogy érzi magát, Miss Steele? – kérdezi a doktor, miközben a szemeimbe világít.

-          Mint akin átment egy úthenger – adok választ a kérdésére egy halk nyögés kíséretében. – De most ne is velem foglalkozzunk. Kérem, mondja meg, hogy... hogy van Christian? – térek rá rögvest arra az egyetlen fontos dologra, amely a leginkább érdekel. – Ugye... ugye még él? – kérdezem félve.

-          Igen, még él Miss Steele – feleli. – Szerencsére még épp időben megtudtuk műteni, és kivenni a golyót, de nagyon sok vért vesztett, így vérátömlesztésre volt szükség. Pillanatnyilag túl van az életveszélyen, de mivel a golyó közvetlenül a szíve mellett csapódott be, így az elvesztett vér miatt az intenzíven tartjuk mély altatásban, megfigyelés alatt.

-          De, fel fog épülni, igaz?

-          Megteszünk minden tőlünk telhetőt...

   Megteszünk minden tőlünk telhetőt.... pillanatnyilag túl van az élet veszélyen... – visszhangzanak a fejemben a doktor szavai, amelyek hallatán az ajkaim megremegnek, és a könnyeim újra utat kezdenek törni magunknak.

-          Kérem, láthatom őt? – nézek az orvosra, akinek az arcán és a tekintetében az őszinte együttérzést látom meg.

-          Ez nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, Miss Steele – feleli, és az időközben hozzám lépő Mia-ra, majd Kate-re tekint. – Kérem, ne hagyják, hogy kikelljen az ágyból, ugyanis a lábának és a bordáinak egyenlőre nem tenne jót, ha járkálna!

   Mia és Kate megértően bólint, mire én ellenszegülve az orvosi utasításoknak, és nem törődve hol a bordáimba, hol a bal bokámba nyilalló fájdalommal, felülök az ágyban, és levetem magamról a takarót. Amikor Mia-ék a karomnál fogva igyekszenek visszanyomni az ágyra, felszisszenek a fájdalomtól.

-          Ne haragudj, Ana! Nem akartunk fájdalmat okozni, de hallottad a dokit! – utal Kate az imént elhangzottakra, azonban én nem figyelve rá, próbálok a lábamra állni.

-          Nem érdekel! Látni akarom Chritian-t! – nézek rá kérőn.

-          Hamarosan láthatod, de nem így, nem ebben az állapotban. Kérlek, Ana!

-          De látnom kell őt. Mellette akarok lenni – válik könyörgővé a hangom.

-          Ana, nem... – szólal meg mellettünk Mia szintén tiltakozva, de amikor ráemelem a könnyes kérő tekintetem, egy megadó sóhaj hagyja el az ajkát, majd kilépve a szobából, hamarosan egy tolókocsival tér vissza.

-          Mit csinálsz, Mia? – néz rá megrökönyödve Kate, amikor engem segít beleültetni a székbe.

-          Miss Grey! – szól rá az orvos is helytelenítően.

-          Sajnálom, de ha Ana a bátyám mellett akar lenni, akkor hadd legyen mellette. A bátyám is ugyanúgy mellette szeretne lenni, ha Ana feküdne ott helyette. – jelenti ki Mia, mire hálásan pillantok fel rá.

   Majd miután az orvos megadóan leveszi az infúziós tasakot az állványról, amelyet az ölembe helyez, Mia kifele a szobából, egyenesen abba az irányba és oda tol, ahol Ötvenem fekszik...