Part 15 (TELJES)

Üdv mindenkinek! 

Most is csak azt tudom mondani, hogy rettentően sajnálom, hogy ismételten késtem a fejezettel. :$ A fejezet csak félig javított, így előre is az elnézéseteket kérem az esetleges hibákért, de amint a *bétámnak* lesz rá ideje, ki fogja majd javítani. Javítva! ;) (Dóry) (Amit ezúton is előre hálásan köszönök is!) Ami pedig az előző fejezetet illeti, a kommentárokat: Forci-nak, Orsy-nak és Reni-nek nagyon, de nagyon szépen köszönöm! :)
Csak remélni tudom, hogy ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseteket, amely bár rövidebb, mint amilyen az előző volt, de a következő hosszabb lesz ennél. ;)
További szép és kellemes estét/ és hetet!

Love_Day

Nem engedem...

Nincs más ahhoz fogható érzés, mint amikor az emberben a feltétlen szabadságvágya egy egészséges adag bosszúvággyal keveredik.

A székemre akasztott táskámat olyan hévvel kapom fel a vállamra, hogy máskor igencsak meglepődnék magamon, azonban a mostani helyzetben egy cseppet sem ez izgat a legjobban.

Miközben a visszafele ugrándozó Ana elébe megyek, megpróbálom elfojtani a dühömet  mert attól félek, hogy mindjárt elsírom magam. Úgy tűnik, valami rejtélyes okból az indulataim a könnycsatornáimmal állnak összeköttetésben. Ha dühős vagyok, rendszerint sírva fakadok, ami elég megalázó.

De nem szabad! Nem fakadhatok most sírva! – tiltakozom magamban hevesen a könnyeim ellen, miközben elengedve a fülem mellett Christian idegesen könyörgő hangját, megragadom az időközben, hozzám közelebb kerülő lányom kezét, majd a kocsim felé húzom őt.

-          Mami, mi a baj? Miért sietünk így, és hol van Christian? Ő miért nem jön velünk? – ostromol meg a kérdései sokaságával kíváncsian, amikor beültetem a kocsiba.

-          Nincs semmi baj, kicsim! Christian... – amikor kiejtem Ötven árnyalat nevét, elcsuklik a hangom. – Neki, nos dolga akadt, így el kellett mennie – hazudom összeszorított fogakkal, közben pedig ezer és ezer szitkot szórok magamra.

Nem akartam neki soha hazudni, és bár most sem akarok, mégsem tudom csak úgy megmondani az igazat. Mégis, hogy mondhatnám el neki, hogy azért kellet eljönnünk a fagyizóból, mert hirtelen a semmiből megjelent az asztalunknál az a gyerekmolesztáló nőszemély, aki miatt az lett Ötvenből, aki?

Sehogy!

Épphogy beülni készülök a vezetői oldalra, amikor Christian utolér minket. Már semmi esélyem sincs arra, hogy beüljek, mert ő egy csapással visszacsukja a kocsiajtót a helyére, és hogy még véletlenül se tudjak elmenekülni, két kezét közvetlenül az oldalam mellett támasztja ki.

-          Mit akarsz? – kérdezem összeszorított ajkakkal.

-          Azt, hogy hallgass meg! – feleli kérőn a szemeimbe nézve.

-          Mégis miért hallgatnálak meg, amikor nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra, úgy, mint ahogyan rád sem? – a hangomból erősen kihalható a cinizmus, amivel egész pontosan nemtörődömnek igyekszem mutatni magam.

-          Akár érdekel a magyarázatom, akár nem, akkor is el fogom mondani! – morogja. – Nem én hívtam őt ide, és tulajdonképpen az sem érdekel, hogy mit keres itt...

-          Ó, ugyan már, Christian! – csattanok fel a szavába vágva. – Ahogyan én, úgy te is nagyon jól tudod, hogy mi, vagyis inkább ki miatt van itt.  – nézek rá jelentőségteljesen, és amikor a sötéten izzó tekintetét egy pillanatra lehunyja, tudom, hogy ő is tudja azt, ami nyilvánvaló.

Telhetetlenül megrázom a fejem, miközben kínosan felnevetek a saját szerencsétlenségemen. Már amikor éppen kezdeném levetni magamról a gátlásaimat, és azokat az indokokat, hogy mégis miért nem szabadna ellágyulnom vele szemben, és már csak egy apró kis valami hiányzik ahhoz, hogy megadhassam neki azt az esélyt amelyet kér tőlem, akkor mint derült égből a villámcsapás, megjelenik az a nő. A nő, aki bár a korához képest, nagyon is csinos és elegáns  de mégis, amikor az imént megpillantani véltem, csupa harag, düh és undor fogott el vele szemben.

Még most sem tudom ésszel felfogni, hogy hogyan vetemedhetett egy férjes asszony ilyenre. És miért pont az én Ötvenemet vezette be az ő szadista világába? Miért nem talált valaki mást magának, helyette? Legszívesebben visszarohannék hozzá, és jól megmondanám neki a magamét, de mégsem teszem.

-          Ne törődj vele! Ő már réges-rég nem jelent számomra semmit sem. – mondja újra kinyitva a szemeit, mire egy horkanás szerűség hagyja el az ajkaimat. Még hogy ne törődjek vele? Könnyű azt mondani!  – Kérlek, Ana! – fogja két keze közé az arcomat. – Nem engedem, hogy közénk álljon, sem Elena, sem pedig bárki más! Csak... csak gyere vissza hozzám! – kérlel, és mintha esdeklést vélnék kihallani a hangjából. – Mondj igent!

-          Nem megy! – suttogom fájdalmasan a választ – Nem tudok.

-          Miért teszed ezt velem? Veled? Velünk? – csap dühösen a kocsi tetejére, aminek hallatán egy pillanatra megremegek. – Nem tudlak elengedni, sőt, mi több, nem is akarlak...

-          Elég! – vágok ismételten a szavába, jóval hangosabban a kelleténél. – Elég! – ismétlem újra. – Nem akarom, hogy újra az életem része légy! Érted? – a hangom a visszafojtott keserű dühtől remeg. – Menj el! Tűnj el, az életemből, az életünkből! – a kezeimet a mellkasára téve ellököm őt magamtól.

Kihasználva, hogy Christian szinte kővé dermed a szavaimtól, beszállok az autóba, majd indítok.

Az eddig visszatartott könnyeimnek, most szabad utat engedek. Ennyi volt. Eddig bírtam, pedig nem akartam, hogy Ana így lásson, ahogyan azt sem akartam, hogy halljon minket hangoskodni.

-          Mami, miért kiabáltál Christian-nal? – kérdezi kíváncsian előre hajolva. – Valami rosszat csinált?

-          Nem igazán – nevetek fel keserűen, letörölve a könnyeimet. – Sajnálom, hogy hallanod kellett minket. Ne haragudj!

-          Én nem haragszom rád, mami! – mondja – De, ugye ki fogtok majd békülni?

-          Nem tudom, kicsim – motyogom fájdalmasan a választ az orrom alatt.

Rosszul érzem magam attól, hogy hazudok neki, de nem tehettem mást. – Még, hogy nem tehettél volna mást? Annyira ostoba vagy, Anastasia! – csattan fel mérgesen egy belső hang a fejemben. – Az lett volna a legjobb megoldás, ha igent mondtál volna Ötvennek.

Nem! Nem! Nem, és nem! – rázom meg a fejem ellenmondásként, majd mielőtt belevethetném magam az ellenérvelésekbe, észreveszem, hogy megérkeztünk Lorenékhez.

Kisegítve Ana-t a biztonsági övből, miután beriasztom a kocsit, követem őt barátnőmék házának ajtajához. Néhány másodperc elteltével Loren nyit nekünk ajtót, akinek bár döbbenet látható az arcán, mégis mosolyogva ölel meg, és invitál minket beljebb. Amíg Ana csatlakozik az udvaron játszadozó Holly-hoz és Chris-hez, addig mi Loren-nel a kanapét célozzuk meg.

Hiába nem nagyon fűlik hozzá a fogam, mégis szóról – szóra elmesélem neki, hogy mi is történt a mai napon onnantól kezdve, hogy Christian és Sia megjelentek a munkahelyemen, egészen a fagyizóbeli jelenetig. Annyira belemerülök a mesélésbe, hogy észre sem veszem, hogy már nem is ülök, hanem fel, s alá járkálok az erkélyajtó előtt.

-          Ó, drágám! Biztos vagy te ebben? – kérdezi, miután közlöm vele, hogy most hazamegyek, és véglegesen elküldöm Christian-t.

-          Igen. Azt hiszem – felelem, majd mielőtt elindulnék az udvarról beszaladó kislányomhoz guggolok le. – Kicsim, a maminak most el kell mennie egy kis időre.

-          De...

-          De te addig itt maradsz Loren néniéknél, oké?

-          Miért ne aludhatna itt? A gyerekek biztosan nagyon örülnének neki. – szól közbe barátnőm, akinek az ajánlatát mind a ketten nagyon jó ötletnek találjuk.

Így miután megbeszéltük, hogy Sia ma itt alszik, elbúcsúzom tőle, majd megköszönve Lorennek a segítségét, beülök a kocsimba, és már indítok is.

A hazafelé vezető úton ezer és ezer gondolat cikázik a fejemben, ahogyan Loren kérdése is.

Valóban azt akarom, hogy Christian eltűnjön az életemből? – teszem fel a kérdést magamnak, amikor egyszer csak hátulról valaki belém jön.

-          Mi a... – szólalok meg, amikor újra ütközést észlelek a kocsimon.

A visszapillantó tükörbe nézve egy sötét autót pillantok meg, aki egy újabb ütközést kísérel meg, szerencsésen.

Amikor már épp félre állni készülnék a mögöttem levő jármű útjából, az újfent ismét a lökhárítót célozza meg. Ekkor elveszítem az irányítást a kormány felett, és egy hangos sikoly tör fel belőlem, amikor a kocsi felborul...

Part 15 (RÉSZLET)

Helló, helló! Mint azt az elmúlt teljes fejezetek előtt megszokhattátok, úgy most is egy kis ízelítővel szolgálnék nektek. :) A teljes fejezetet pedig ha tudom, akkor holnap hozom, de meglehet, hogy egy - két nappal csúszni fogok, amiért előre is az elnézéseteket kérem. :$

Na és akkor lássuk azt a részletet: 

"Nincs más ahhoz fogható érzés, mint amikor az emberben a feltétlen szabadságvágya egy egészséges adag bosszúvággyal keveredik.

A székemre akasztott táskámat olyan hévvel kapom fel a vállamra, hogy máskor igencsak meglepődnék magamon, azonban a mostani helyzetben egy cseppet sem ez izgat a legjobban.

Miközben a visszafele ugrándozó Ana elébe megyek, megpróbálom elfojtani a dühömet  mert attól félek, hogy mindjárt elsírom magam. Úgy tűnik, valami rejtélyes okból az indulataim a könnycsatornáimmal állnak összeköttetésben. Ha dühős vagyok, rendszerint sírva fakadok, ami elég megalázó.

De nem szabad! Nem fakadhatok most sírva! – tiltakozom magamban hevesen a könnyeim ellen, miközben elengedve a fülem mellett Christian idegesen könyörgő hangját, megragadom az időközben, hozzám közelebb kerülő lányom kezét, majd a kocsim felé húzom őt.

-          Mami, mi a baj? Miért sietünk így, és hol van Christian? Ő miért nem jön velünk? – ostromol meg a kérdései sokaságával kíváncsian, amikor beültetem a kocsiba.

-          Nincs semmi baj, kicsim! Christian... – amikor kiejtem Ötven árnyalat nevét, elcsuklik a hangom. – Neki, nos dolga akadt, így elkellet mennie – hazudom összeszorított fogakkal, közben pedig ezer és ezer szitkot szórok magamra.

Nem akartam neki soha hazudni, és bár most sem akarok, mégsem tudom csak úgy megmondani az igazat.

Mégis hogy mondhatnám el neki, hogy azért kellet eljönnünk a fagyizóból, mert hirtelen a semmiből megjelent az asztalunknál az a gyerekmolesztáló nőszemély? Aki miatt az lett Ötvenből, aki?

Sehogy!..." 

És mielőtt búcsúznék, szeretném a figyelmetekbe ajánlani egy barátnőm blogját, amelyet a mai napon nyitott meg.

http://tiacriticis.blogspot.hu/

Legyen szép estétek!

by: Love_Day

Part 14 (TELJES)

Szép jó estét mindenkinek! Íme itt is van a friss fejezet, amelyet hát... bár nagy nehezen, de sikerült megszülnöm. :D Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseiteket, bár szerintem lehetett volna jobb is... de őszintén szólva, nagyon nehezen fogott az agyam hozzá, ugyanis totál káoszak és zűrösek a gondolataim, így hát ez ki is hatott a fejezetre, úgy hiszem. :$
Az előző részhez írt véleményeket hálásan köszönöm! :)
Kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok a fejezethez! ;)

Szeretettel: Love_Day

Váratlan meglepetések

Az elkövetkezendő egy órában erősen lehetett érezni azt a feszültséget, amelyet én is éreztem attól a perctől kezdve, amikor Christian megcsókolt, majd aztán magamra hagyott a fürdőszobában.

Próbáltam elterelni a gondolataimat róla azzal, hogy Pierre–t, kezdtem el arról faggatni  hogy milyen volt a mai napja, amiről izgatottan el is kezdett nekünk mesélni.

Elmondta, hogy felkereste egy újabb ügyfél, aki nem mellesleg egy fiatal francia énekesnő, és annyira megtetszettek neki a munkái, hogy arra kérte Pierre–t, hogy ő készítse el számára a szombat esti fellépőruháját, aminek persze francia barátom nem tudott nemet mondani.

-          Akkor ezek szerint te divattervező volnál, vagy ruha készítő? – kérdezi meg tőle Christian, furcsa tekintettel.

-          Is – is. Mindkettő – feleli büszkén, amely miatt én is az vagyok rá.

-          Annyira büszke vagyok rád! – ölelem meg, és közben lopva Christianra pillantok, akinek az álla újból megfeszülni látszik.

-          Tudom, tudom drágám! – mosolyog rám Pierre, amikor elengedjük egymást, és egy puszit nyom az arcomra, amely során Mr. Grey – nek már nem csak az álla feszül, hanem a szemei is szikrákat szórnak felénk.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem élvezem a mostani helyzetet, ugyanis számomra is tagadhatatlan, hogy még mindig odáig vagyok érte, de úgy érzem, jobb is, ha ő erről semmilyen módon nem szerez tudomást.

Elszakítom a tekintetemet Ötven árnyalat arcáról, amikor Pierre telefonja örült francia dallamot kezd el játszani. Megrökönyödve meredünk rá, mire ő bocsánatkérően néz vissza ránk, mielőtt fogadná a hívást.

Nem zavartatva magát kezd el beszélgetni a vonalban levő igencsak közeli ismerősével.

-          Igen... Hát persze... Jaj, bébi, dehogy is... Igen – igen... Itt Ana–nál... Hogy...? Ahá. Megkérdezem, várj egy picit! – kéri az illetőt, majd egy pillanatra elemeli a mobilját a fülétől, felém fordul – Ricardo az – mondja nekem úgy, mintha nekem tudnom is kéne arról, hogy kiről is van szó.

-          Hogy, ki? – kérdezzük szinte egyszerre Christian–nal, mire egymásra esik a tekintetünk.

-          Tudod, akiről meséltem neked a múltkor. Az a Tallonos fickó, fekete göndör haj  zöld szemek – írja körül az illető jellemét, amikor hirtelen az egyik percről a másikra eszembe jut, hogy kiről is van szó.

-          Jaj, igen. Emlékszem már rá. Azóta se tudtam kiszedni a blúzomból a kávé foltot – panaszkodom.

-          Ugyan drágám! Hiszen tudod, hogy csak véletlen volt – int egyet a kezével. – Szóval arról volna szó, hogy péntek este lesz egy jótékonysági est a Tallonban, ahova meghívott, és szeretné, ha te is ott lennél.

-          Ó, hát nem is tudom – felelem elgondolkodva a meghíváson.

-          Kérlek, a kedvemért! – néz rám esdeklően.

-          Na jó, rendben – adom meg magam – de csak egy feltétellel.

-          Igen?

-          Ha a többiek is jöhetnek, és Loren is.

-          Megmondom neki, de biztos, hogy nem fog ezért haragudni – mondja, majd közli is a felvetésemet a barátjának. – Oké. Remek, akkor holnap este találkozunk, bébi! – nyomja ki a telefonját. – Szó nélkül beleegyezett.

Amint Pierre visszaül mellém, Kate máris arról faggatja őt, hogy milyen célú lesz ez a jótékonysági est, és hogy kikre is lehet majd ott számítani. Azonban alig telik el néhány perc, Christian mind a kettőjük szavába vág.

-          Elnézést, de megtudhatnánk mi is, hogy ki az a Ricardo? – teszi fel a kérdést, miközben azt a vesébe látó tekintetét az enyémbe fúrja.

-          Hogy ki is az a Ricardo? – kérdez vissza Pierre. – Ő egy nagyon jó ismerősöm, akivel eléggé jól alakulnak a dol... – kezdi el a magyarázatot, ám én egy Christian – nak szánt kérdéssel, gyorsan közbe vágok.

-          Mégis minek akarod tudni azt, hogy ki az a Ricardo?

-          Talán mert...

-          Gyerekek, azt hiszem ezt nem Sia előtt kéne megvitatnotok – szól közbe Elliot.

-          Hogy ki előtt? – kérdezek vissza a fura nevet hallva ezzel megszakítva a szemkontaktust Christian–nal.

-          Sia előtt – mutat a közte és a Kate között ülő lányomra.

-          Aha, és miért Sia? – nézek rá frusztráló tekintettel.

-          Nem is tudom. Csak úgy jött – vonja meg a vállát.

-          Nekem tetszik, mami – szólal meg hosszú percek eltelte után, a szóban forgó kis angyalom.

-          Ahogyan nekem is, legalább így nem lesz gond azzal, hogy amikor mondjuk neked szólok, Sia is megkérdezze, hogy mit akarok – ért egyet velük Kate is.

-          Sia, Sia – ismételgetem magamban a lányomra aggatott becenevet, amely oly idegenül hangzik, de mégis elnyeri a tetszésemet.

Nem sokkal azután, hogy Ana-nak új becenevet adott Elliot, Pierre haza is megy, mivel már a holnapi napon bele szeretne kezdeni új ügyfele ruhájának megalkotásába. Szerencsére Christian az este további részében nem is firtatja tovább a Ricardo-s témát, de amit a szemeiben látni véltem, nagyon is jól tudom, hogy ő ezt a kérdést úgy sem fogja annyiban hagyni...

Lefektetve Sia-t, mindaddig amíg el nem alszik, az egyik kedvenc meséjét olvastatja fel, de kivételesen most nem velem, hanem Christian-nal, aki kihasználva, hogy a lányom teljesen odáig van érte, úgy dönt, hogy ameddig itt Párizsban tartózkodik, nálunk vendégeskedik.

De hát mégis hogyan tudnék nemet mondani a lányomnak, amikor beveti a kiskutyakölyök tekintetet? Sehogy sem.

Így hát akár tetszik nekem, akár nem, azzal a tudattal kell élnem az előttünk álló napokat, hogy nap mint nap egy fedél alatt fogok élni Ötvennel...

***

Mindössze alig két nap telt el azóta, mióta Christian nálunk lakik. Aminek a helyzetét ahányszor csak alkalma adódik rá, ki is használja, hogy minduntalanul a közelemben legyen, és hogy az érintéseivel az őrületbe is tudjon kergetni.

Még most is megremegnek a térdeim, amint felrémlenek bennem a két nappal ezelőtti este emlékei, amikor Christian rámnyitott a fürdőszobában.

*Kilépve a kabinból a fogasról leemelve az egyik törölközőt a testem köré tekerem, míg a másikkal a hajamat dörzsölöm, amikor is a hátam mögött az ajtó kinyílik, és belép rajta Christian.

-          Mit... – tenném fel neki a kérdést, amit ő nem hagyva, hogy folytassam, átszeli köztünk azt a pár lépést távolságot, majd az arcomat a két keze közé fogva, az ajkait az enyémekre tapasztja.

Időm sincs gondolkozni avagy visszakozni, máris viszonozom szédítő csókját, amit ő egy halk morgással hálál meg.

Meg nem szakítva a heves csókunkat az egyik kezével a hajamba túr, míg a másikkal a törölközőn keresztül végigsimít rajtam, mígnem elér a combomig, amelyen a tenyere nyomán a bőröm felforrósodik.

Az ajkait elszakítva az enyémektől lágy csókokkal hinti be a nyakamat, amitől egy halk nyögés hagyja el a számat.

Amikor a combjaimat simogató tenyere egyre fentebb és fentebb kezd el csúszni, megszólal a fejemben a vészjelző csengő, amely révén a tenyereimet Christian mellkasának támasztva ellököm őt magamtól.

-          Ezt nem szabad! – suttogom magam elé, még mindig levegő után kapkodva. Amikor észreveszem, hogy Christian újra meg akar érinteni, feltartva a kezeimet kényszerítem őt a megállásra – Ne!

-          Miért? Miért nem szabad, Ana? – teszi fel a kérdést, és akaratom ellenére is közelebb lép hozzám, és újra megérint. – Nehogy azt mondd, hogy nem élvezted azt, amit az előbb csináltam, ugyanis láttam rajtad, és éreztem is, hogy...

-          Ezt nem is tagadnám, de...

-          De? Csak nem amiatt a Ricardo vagy inkább Pierre miatt? – kérdi felemelve az államat, amelyre egy apró csókot is nyom. – Hm... tulajdonképpen meddig akartad eljátszatni a francia barátoddal, hogy ti egy pár vagytok? – húzza végig az orrát az államtól egészen a nyakszirtemig. – Azt hitted, hogy nem jövők rá?

Csessze meg! – csattanok fel magamban. Tudhattam volna már, hogy őt nem lehet becsapni.

-          Akár egy pár vagyunk, akár nem, neked ahhoz...

-          Tudom, hogy nem vagytok egy pár. Már akkor sejtettem amikor arról a Ricardo-ról volt szó. Csak azt nem tudtam helyre rakni, hogy valóban miért is tűnt olyan furcsának a viselkedése és a beszéde. De amikor épp távozni készült Pierre, véletlenül meghallottam a beszélgetéseteket – lecsúsztatva a kezét a derekamon, a fenekembe markolva húz magához még közelebb  – Nem mondom, hogy nem gondoltam arra, hogy mennyire szerettelek volna a térdemre fektetni, és elfenekelni téged. De amikor elhagytál és aztán, újra felbukkantál az életemben, megfogadtam, hogy soha többet nem emelek rád kezed, még akkor sem, ha úgy gondolom, hogy igazán megérdemelnéd.

Egy épkézláb mondat sem jön ki a torkomon, annál is inkább egyre több nyögés hagyja el az ajkaimat, amikor az ágyékát az enyémnek feszíti.

-          Legszívesebben most letépném a törölközőt rólad, és azon nyomban a magamévá tennélek... – mormogja az ajkaim közé, amelyekre egy utolsó csókot lehel, majd engem elengedve az ajtóhoz lép, és mielőtt kiléphetne rajta, még visszaszól – amit hamarosan meg is fogok tenni...*

Az emlékek hatására egy újabb feltörekvő nyögést igyekszek elnyomni, amikor... amikor az asztalom előtt megpillantani vélem gondolataim főszereplőjét, és a világ megimádnivalóbb kislányát. Meglepetten nézek hol az egyikőjükre, hol a másikójukra.

-          Hát ti? – kérdezem, amint kezdek felocsúdni a látogatásuk hatásától.

-          Szerettünk volna téged meglepni, mami. Ugye nem baj?

-          Nem, dehogy is! – vágom rá azonnal, amikor a karjaimba kapom őt, és megpuszilom az arcát.

-          És nekem már nem is köszönsz? – teszi fel a kérdést Christian, egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében.

-          Szia! – köszönök neki.

-          És hol marad az én puszim? – mosolyog még mindig.

Hah, ezt a pofátlanságot! Miért csinálja ezt?

-          Mami, tényleg, miért nem adsz Christian-nak puszit? – fordul felém Ana, mire bosszankodva nézek az előttem álló szélesen vigyorgó férfira, akinek az arcához hajolva puszit készülnék adni, ám ő épp akkor fordítja az arcát úgy, hogy az ajkaim az övéihez érjenek.

-          Ó, hát milyen nagyra nőtt ez a kislány! – jelenik meg hirtelen Dave az asztalomnál. – Szia kicsilány!

-          Dave bácsi! – tartja fel a tenyerét a főnökömnek, aki gyengéden bele is csap.

-          Azt hiszem, mi még nem találkoztunk – fordul Christian felé akinek a kezét nyújtja. – A nevem David Mirror, én vagyok Anastasia főnöke.

-          Örvendek, Christian Grey – rázza meg a kezét.

-          Ana, nyugodtan elmehetsz, és a délután további részét a lányoddal és a barátoddal töltheted. Ma már amúgy sincs több feladatom számodra – mondja kedvesen, majd elköszönve tőlünk, az irodája felé veszi az irányt.

-          Igazán rendes ez a David – mondja Christian, miközben a parkolóban álló kocsimhoz érünk.

-          Igen, az – bólintok rá.

-          Mami, elmegyünk fagyizni? – teszi fel a kérdést Ana.

-          Persze, kicsim – felelem, majd miután beülünk a kocsiba, a kedvenc fagyizónk felé veszem az irányt...

A fagyizóhoz érve, mint helybeli törzsvendégeket üdvözöl minket Jean, a tulajdonos, aki miután felveszi a rendelésünket, máris nekiáll elkészíteni nekünk a sajátosan különleges fagylaltjainkat.

Kezünkben a fagyijainkkal a hely előtt lévő egyik asztalhoz ülünk le. Amikor körbenézek, és észreveszem, hogy a szomszédos asztalnál ülő, igencsak jó megjelenésű fiatal nők, Christian-t tüntetik ki a figyelmükkel, egy hirtelen ötlettől vezérelve a szám szélén hagyok egy kis fagyit, miután Ana kikéredzkedik a wc-re.

Amint Christian tekintete az ajkaimon állapodik meg, felállva a székéről áthajol az asztalon, és ahelyett, hogy az ujjaival tüntetné el a fagylaltot, az ajkait az enyémekre helyezi.

-          Mmm... finom, akárcsak te – suttogja az ajkaimba, amelyre még egy csókot nyom, majd visszaül a helyére.

A szomszéd asztalra pillantva, a féltékenykedő tekintetek láttán az arcomon egy széles vigyor jelenik meg, amelynek Christian hangot is ad.

-          Csak nem féltékeny, Miss Steele, amiért fagyit hagyott az ajkán? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian.

-          És, ha igen? – kérdezem az ajkaimba harapva, mire újból feláll a székéről, és ismételten az ajkaimra veti magát.

Épp, hogy viszonozom a csókját, amikor egy ismerős hang hallatán szét röppenünk. A hang iránya felé fordulva, a szemeimből hirtelen tűnik el a vágy szikrája, amelynek a helyét a mérhetetlen harag és düh veszi át...

Part 14 (RÉSZLET)

Sziasztok! Ahogyan azt a chat - ben is írtam, a fejezet várhatóan szombaton avagy vasárnap érkezik. Bár az utóbbi napon lesz szerintem, ugyan is délelőtt melózom délután kettőig, utána pedig késő délutánra pedig a barátaimmal jövünk össze, ugyan is az egyikünknek a társaságban épp születésnapja lesz, amelyet meg is szeretnénk ünnepelni. Így valószínűleg, hogy vasárnap lesz friss. De addig is, előtte egy kis ízelítővel szeretnék szolgálni nektek a soron következő fejezetből, amely remélem tetszeni fog majd nektek. :) Ha kommentárban nem is jelzitek, legalább akkor egy (elolvastam) kattintással jelezzétek  hogy olvastátok és hogy tetszett is -e. Előre is köszönöm. :)

Íme a részlet: 

„Az elkövetkezendő egy órában erősen lehetett érezni azt a feszültséget, amelyet én éreztem attól a perctől kezdve, amióta Christian megcsókolt majd aztán magamra hagyott a fürdőszobában.

Próbáltam elterelni a gondolataimat róla azzal, hogy Pierre – t, kezdtem el arról faggatni  hogy milyen volt a mai napja, amiről izgatottan el is kezdett nekünk mesélni.

Elmesélte, hogy a minap felkereste egy újabb ügyfél, aki nem mellesleg egy fiatal francia énekesnő, és annyira megtetszettek neki a munkái, hogy arra kérte Pierre – t, hogy ő készítse el számára a szombat esti fellépő ruháját, aminek persze francia barátom nem tudott nemet mondani.

-          Akkor ezek szerint te divattervező volnál, vagy ruha készítő? – kérdezi meg tőle Christian, furcsa tekintettel.

-          Is – is. Mindkettő – feleli büszkén, amely során én is az voltam rá.

-          Annyira büszke vagyok rád – ölelem meg, és közben lopva Christianra pillantok, akinek az álla újból megfeszülni látszódik.

-          Tudom, tudom drágám! – mosolyog rám Pierre amikor elengedjük egymást, és egy puszit nyom az arcomra, amely során Mr. Grey – nek már nem csakhogy az ajka feszült, hanem a szemei is szikrákat szórnak felénk.

Hazudnék ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem élvezem a mostani helyzetet, ugyan is számomra is tagadhatatlan, még mindig odáig vagyok érte, de úgy érzem, jobb is, ha ő erről semmilyen módon nem szerez tudomást...”

Szeretettel: Love_Day

Part 13 (TELJES)

Sziasztok! 
Sajnálatos módon nem tudtam hamarabb hozni a frisst, ahogyan szerettem volna. De ma itt van, végre valahára! ;) Az előző fejezethez írt kommenteket nagyon szépen és hálásan köszönöm, ahogyan a kattintásokat. 
A fejezethez pedig nem is kívánnék semmi mást, csak annyit, hogy kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok! ;) És legyen mindenkinek szép hétvégéje!

Szeretettel: Love_Day

Part 13

Ezt nem hiszem el!

Alig hiszem el, amit látok. Nem lehet igaz, hogy itt van. De mégis olyan valódinak tűnik a jelenléte, a hangja, a nevetése, és az a szürke szempár, amely ebben a pillanatban rajtam állapodik meg.

Mielőtt magába szippanthatna a tekintete, megköszörülöm a torkom, ezzel elárulva a nappaliban tartózkodóknak  hogy megjöttem.

-          Sziasztok! Christian – biccentek felé köszönésképp.

-          Anastasia! Örülök, hogy újra látlak – mondja egy ellenállhatatlan mosollyal az ajkain.

-          Én nem különösképpen – morgom az orrom alatt.

-          Szia! – köszönnek vissza Kate-ék.

-          Szia mami! – köszön Ana is egy hatalmas mosoly kíséretében, amikor Christian feláll mellőle és felém közeledik.

Azonban én, mielőtt közelebb érhetne hozzám, gyorsan a konyhába masírozok  ahova nagy szerencsétlenségemre ő is követ.

Miközben kifele pakolok a bevásárlótáskából, amiben ő a segítségét nyújtja, ügyelve arra, hogy a többiek ne hallják meg, számon kérem az ittlétének okáról.

-          Te mit keresel itt, Christian? – kérdem az arcára pillantva.

-          Most éppenséggel neked segítek kipakolni? – kérdez vissza furcsa tekintettel.

-          Tudod hogy értettem! – nézek rá jelentőségteljesen.

-          Hát nem nyilvánvaló? – kérdi, miközben úgy intézi, hogy zsákutcába kerüljek közte és a konyhapult között.

Amikor újra abba a hihetetlenül gyönyörű szép szempárba nézek, amelyben a tűz és az uralkodási vágy megvillanását látom, akaratlanul is az ajkamba harapok.

Észreveszem, hogy amikor a tekintete a szemeimről az ajkaimra vándorol, egy hatalmasat nyel.

-          Ne rágcsáld az ajkad! – szól rám vágytól elfúló hangon, amely olyan szinten kezdi felpezsdíteni a véremet, hogy csak hajszál híján múlik, hogy az ajkaira nem vetem magam.

Mielőtt elveszíteném a fejemet, épp akkor, mintegy isteni áldásként, de megszólal a csengő, mire kiszabadulva Christian karjai közül, az ajtóhoz trappolok.

-          Ana drágám, minek neked a telefon, ha fel sem veszed? – teremt le egyből Pierre, akinek miután kinyitom az ajtót, be is lép mellettem a házba, majd egy apró csókot lehel az arcomra.

-          Neked is szia, Pierre – motyogom rekedten, az előbbiek hatása alatt állva még mindig.

-          Mi a baj, olyan sápadt vagy. Minden rendben? – kérdezi aggodalmasan, mire átölelem, majd halkan suttogva válaszolok:

-          Persze, csak itt van...

-          Ki van itt? – kérdi kíváncsian, és a nyakát nyújtogatja mellettem.

-          Christian – felelem, minek hallatára először kérdőn, majd megdöbbenten néz rám.

-          Az a Christian? A milliárdos expasid?

-          Igen, ő az.

-          De hogy kerül ide? Várjunk csak... – esik egy pillanatra gondolkodóba – ha itt van, akkor az azt jelenti, hogy nagyon is komolyan gondolta azt, hogy nem fog rólad lemondani – jelenti ki.

Ekkor segélykérő tekintettel nézek rá,  mire ő hitetlenkedve megrázza a fejét, majd a derekamat átölelve a nappali iránya tol.

Ana, amint megpillantja a vendégünket, Pierre-hez szalad, aki nevetve veszi fel őt a karjaiba, majd amikor leteszi őt és köszönti Kate-et és Elliot-ot, bemutatom Christiannak, aki a konyhából kilépve, épp egy doboz tojást tart a kezében.

-          Pierre, hadd mutassam be neked Christian-t, Elliot fivérét. Christian, ő pedig itt az én Pierre-em.

Igyekszem az utolsó szót határozott hihetőséggel kiejteni, amellyel úgy látszik el is érem a várt hatást, ugyanis amikor Christian meghallja a „Pierre-em” kifejezést, az állkapcsa megfeszül, majd a kezében levő doboz tojás hangos csattanással ér földet...

A Christian által csapott kisebb zajra hirtelen néma csend telepszik a lakásra. Mindannyian Christianra meredünk döbbenten, aki még mindig megfeszült állal mered a lábai heverődő törött tojásokra.

Az ijedt csendet, amely közénk telepedett, néhány perc múlva már Ana édesen hangzó kacagása veszi át. Ránézve arra a gyönyörű kislányra, akit a sajátomként nevelhetek az én ajkaim sem bírják tovább visszafojtani a nevetést, amely robbanásszerűen fakad ki belőlem, amihez pillanatokon belül a mellettem álló Pierre, Kate és Elliot nevetése társul.

-          Na tesó ezt aztán jól megcsináltad. Oké, hogy a tojást felverve szereted, de azért ennyire? – lép Elliot a fivére mellé, és jól hátba veregeti.

-          Pofa be, Elliot! – morog rá Christian, majd egy bocsánatkérő mosolyt ereszt meg felém – Bocsánat.

-          Ugyan, semmiség az egész – felelem, miközben elindulok a takarítószerekért.

Amíg Pierre, Kate-ék és Ana a nappaliba vonulnak vissza, Christian szerencsétlenül mellém guggolva próbál segítséget nyújtani nekem, amelyet én visszafojtott nevetéssel el is fogadok.

-          Lenne egy kérdésem, amire az őszinte válaszodat akarom hallani, Ana – támasztja meg a két kezét a fejem mellett a fürdőszobában, miután kezet mosunk.

-          És mégis mi volna az a kérdés? – kérdem egy megadó sóhaj közepette.

-          Mi van közted és az a francia ficsúr között? – a ficsúr szót enyhe gúnnyal a hangjában ejtette ki, amire nem tudok nem megejteni egy mosolyt – Mégis mi olyan mulatságos, Miss Steele? – kérdi csúfondáros mosollyal.

-          Csak nem féltékeny, Mr. Grey? – kérdezek vissza.

-          Ez nem válasz volt – jelenti ki, még mindig várva a válaszomra.

-          Mégis miért akarod ennyire tudni? Hiszen már mondtam neked, hogy ami köztünk volt, annak egyszer és mind... – az ujját az ajkaimra téve hallgattat el.

-          Csak ugyan nem képzeled azt, hogy még egyszer ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem, amikor nagyon is jól tudom, hogy te is annyira akarsz engem mint ahogyan én téged?– mormolja a kérdést egészen közel az ajkaimhoz, miközben az előbb még ajkaimon lévő ujjával a nyakamon simít végig.

Az ajkaimba harapva fogom vissza a feltörni készülő sóhajaimat, amelyet a szavai és az érintései váltanak ki belőlem.

-          Már megint az ajkad rágcsálod! – néz rám rosszalló tekintettel. – Direkt csinálod, mi? – kérdezi, és végighúzza az orrát a nyakszirtemen. – Tudod, hogy nem szeretem, ha játszanak velem...

-          Én... én nem játszom veled, Christian!

-          Nem? Tényleg nem? Akkor elárulnád végre nekem, hogy ki a fene ez a Pierre? – húzza össze a szemöldökét, amikor a szemembe néz.

-          A barátom! – jelentem ki, határozottan tartva vele a szemkontaktust.

-          Szóval a barátod. És mégis mi... mióta?

-          Már egy jó ideje – felelem egyszerűen.

-          Már egy jó ideje – ismétli el újra a feleletemet, gúnyos hangnemben – és le is feküdtél vele?

Hirtelen köpni – nyelni nem tudok az újabb kérdését hallva. Megrökönyödött tekintettel meredek a válaszomra kíváncsian váró szemeibe.

-          Ehhez aztán meg végképp semmi közöd nincsen! – förmedek rá néhány pillanattal később, amikor már sikerült visszafognom magamat attól, hogy képen töröljem.

-          Dehogy nincs! – csattan fel mérgesen.

-          Nem! Hozzám már rég, nincs semmi közöd, Christian! – állom tüzesen haragos tekintetét. – Ez az én életem, amivel azt és úgy kezdek, amit, és ahogyan csak akarok. Senkinek nem tartozok magyarázattal arról, hogy éppen kivel mit csinálok, neked meg aztán főleg nem! Fogadd el, hogy én már túlléptem rajtad! – a hangom határozottan cseng, holott pedig nem vagyok az, és bár tudom, hogy ő képes átlátni rajtam, azért mégis abban reménykedem, hogy most az egyszer nem fog.

Azonban eléggé naiv vagyok ahhoz, hogy olyasmiben reménykedem, amelyben úgy is tudom, hogy tévedni fogok. El sem hiszem, hogy ennyire átlát rajtam... vagy egyszerűen még most sem sikerült a színészi tehetségemet profizmusra csiszolni.

-          Ezt nem hiszem el! Épp ugyanannyira nem tudtál túllépni rajtam, ahogyan én terajtad. Valld be! Valld be végre, hogy...

-          Elég! – vágok hirtelen a szavába. – Azt hiszel, amit akarsz, engem nem érdekel. De most már eressz el! – lökném el őt magamtól, de ő nem ereszt.

-          Nem hiszek neked. De egy valamit jól jegyezz meg, Ana! Soha nem mondtam le rólad, mert nem tudtam, és ahogyan eddig, úgy most sem fogok. Vissza foglak szerezni, kerül amibe kerül. Bármi áron, de egy szép napon – amelyet remélek, hogy nem is olyan sokára lesz -, újra az enyém leszel – mondja, és hogy nyomatékot is adjon a szavainak, egy erőszakos csókot lehel az ajkaimra, majd ellökve magát a faltól és egyben tőlem, kilép a fürdőből...