Part 6

Sziasztok! Szörnyen röstellem magam, amiért megvárattalak titeket, de valahogy nem úgy jöttek ki a dolgok a fejezettel kapcsolatosan ahogyan azt szerettem volna. Remélem tetszeni fog nektek, ugyan is innentől kezdve kezd majd a történet beindulni igazán. Az előző fejezethez írt kommenteket nagyon szépen köszönöm. És bétámnak is, "Dóry"-nak a javításokat!

Ja és, lett egy kis átírás a történetben, s majd a későbbiek során az előző részekben ki is lesz majd javítva... még pedig az, hogy nem öt év telt el az első könyvtől megelőzően, hanem két év. Remélem, ez nem okoz nektek gondot. De én és a bétám is úgy láttuk jónak, ha nem öt, hanem két év telik el azóta, hogy Anastasia elhagyta Christiant. :S

Kellemes olvasást, és szép estét mindenkinek!

A késésért, pedig ismételten az elnézéseteket kérem.

Love_Day

Beszélgetés Christiannal - és - A vacsorameghívás elfogadása

„Minden ember hibázta és hibázik is. De helyes –e az az út, amelyen a megkeseredettség miatt nem adunk új esélyt másoknak és a boldogságnak?! Mindig kell adnunk magunknak, másoknak és egymásnak egy újabb esélyt, mert sohasem tudhatjuk, mikor jön el a perc, amikor már késő lesz, és csak annyit tudunk majd mondani, hogy: sajnáljuk.”

Kora hajnal lehet, miközben Christian és én a konyhában egymással szemben ülünk az asztalnál. Mindkettőnk előtt pedig ott gőzölög a forró, zöld teás csésze.

Hiába határoztam el magamban, hogy ha tehetem, távol tartom magamat tőle, mégsem megy. Szeretném elfelejteni a múltat, de az nem megy olyan könnyen. Pedig olykor, mennyivel könnyebb lenne kitörölni azokat az emlékeket, amelyek mély, fájdalmas sebeket ejtettek bennünk. De talán épp ez lehet az oka annak, hogy próbáljuk magunkat erősnek mutatni, hogy még véletlenül se lássanak minket összetörve.

De mit ér mindez, ha az érzelmeink nem változnak? Ha még mindig ugyan úgy érzünk azon személy iránt, aki annak idején új értelmet adott az életünknek, s mégis összetört bennünk valamit?

Mert akárhogyan is próbálom úgy tenni, hogy nem érzek már ugyan úgy iránta mint régen, a szívemet mégsem csaphatom be. Már csupán a puszta jelenlététől, és attól, hogy itt ül velem szemben, hevesen kezd dobogni a szívem.

Lopva fel lesek rá, amikor ő éppenséggel a csészéjét tünteti ki a figyelmével.

Ahogyan most itt ülök, erős késztetést érzek arra, hogy az ölébe vessem magam, és az ujjaimmal a hajába túrjak. De továbbra is csak abban a karos székben ülök, amelybe lehuppantam.

-          Ana nagyon aranyos és gyönyörű kislány. – szólalt meg némi idő elteltével Christian.

-          Igen, az. Nagyon is. – értek vele egyet, és az ajkaimra egy apró mosoly kúszik, amikor Ana – ra gondolok.

-          Azt mondtad, hogy örökbe fogadtad őt. Mi történt az igazi szüleivel? – kérdezi kíváncsian, fürkésző tekintettel vizslatva engem.

Én meg mint akit hipnotizáltak, avagy éppen akitől követelnék, úgy kezdek el mesélni arról, hogy miként is került hozzám Ana, de előtte egy aprót kortyolok a teámból.

-          Amikor Párizsba költöztem, a szomszédomba szintén új lakók költöztek, akik nem mások voltak mint, Ana valódi szülei: Claire és Peter. Ana akkor még csak három éves volt. Nagyon kedves, barátságos és szeretetteljes emberek voltak a szülei. Már az első nap magába bolondított a kicsi.

Mosolyogva emlékszem vissza arra a napra, amikor megismerkedtem Ana szüleivel. Szegény Peter-t egyből megsajnáltam, akit Claire ide – oda ugráltatott, ahogyan a továbbiakban is tette. De Peter ahelyett  hogy megsértődött volna, boldogan tett eleget gyönyörű felesége kéréseinek, én pedig Claire elfoglaltságát nézve – amint a picivel foglalatoskodott - , kedvesen fel is ajánlottam a segítségemet, amit egy vacsora meghívással háláltak meg.

Az idő elteltével, gyakran besegítettem Claire –nek, míg Peter eljárt dolgozni. Ő is ugyan annál a könyvkiadónál dolgozott, mint amelyiknél én is dolgozom.

-          Alighogy Ana betöltötte az hármat, amikor Claire-k egy szerencsétlen autóbalesetben az életüket vesztették. – egy kis rövid időre elakadtam a mesélésbe, de épp csak annyira, amíg el tudom folytani a könnyeimet. – Aznap épp a második házassági évfordulójukat ünnepelték meg egy vacsorával, így én vigyáztam a kicsire. Késő éjszaka volt, amikor két rendőr megjelent a lakásom ajtajában, azt a hírt közölve velem, hogy ők meghaltak. Rettentő fájdalmas volt az az időszak számomra, mert nagyon közel álltak hozzám. A temetésük után kaptam egy levelet az ügyvédjüktől, a végrendeletük miatt. Mindaddig nem is tudtam róla, hogy van nekik, amíg fel nem olvasták. Mivel Claire és Peter is, árvaházban nevelkedtek, és rajtam kívül nem is igazán bíztak meg másban, így a házukat és Ana felügyeleti jogát is rám hagyták... napokig, vagy hetekig nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek. Végül is huszonhárom évesen, én még nem igazán bíztam abban, hogy képes leszek arra, hogy felneveljek egy kislányt, de elveszíteni sem akartam... – fejezem be történetet röviden, s közben azon igyekeztem, hogy ne bőgjem el magamat az emlékek felelevenítése miatt.

-          Most is megleptél engem Anastasia, ahogyan régen is – húzza féloldalas mosolyra az ajkait. – Igazán, csodálatra méltó vagy, ahogyan az is, amiért még is magadhoz vetted a kicsi Ana-t.

-          Ez nem igaz... – mondom ki hirtelen azt, ami először az eszembe jut, majd gondolatban korholom is magam miatta.

Még is mi a fenéért mondtad azt, hogy „Ez nem igaz”? – Nem tudom. – válaszolok vissza magamnak.

-          De igaz! És erről nem is vagyok hajlandó vitatkozni, és ugyanezt ajánlom neked is, Ana!

Remek, már megint ugyanez a hangnem! – fortyan fel egyik felem, míg a másik felvillanyozódva ül fel képzeletbeli kanapéján, amiért újra hallhatja azt az ellentmondást nem tűrő hangnemet.

-          Mert különben mit csinálsz? Ismét a térdedre fektetsz, és elfenekelsz? – kérdezem cinikusan, miközben a másik felem izgatottan dörzsöli össze a két tenyerét.

De amikor észreveszem, amint az előbbi kérdésem hallatán összerezzen, legszívesebben képen törölném magamat.

-          Azt nem! Soha nem tenném meg többet! – mondja ki bánatosan.

Ezután föláll a székéről, majd amikor mellém ér, a térdére ereszkedve fogja két keze közé az enyémeket.

Mikor a szomorú és fájdalmas tekintetét újra rám emeli, egy elveszett gyermeket vélek magam előtt látni az ő képében.

Eddig is tudtam, hogy az ő élete soha sem volt teljesen felhőtlen. Sem a gyermekkora, sem pedig a felnőtté válása nem lett olyan boldog és kiegyensúlyozott, mint amilyet mindenki máshoz hasonlóan ő is megérdemelt volna.

-          Ó, Ana! Bármit megtennék azért, hogy meg nem történté tegyem azt az estét. Szörnyen érzem magam, amiért az én elcseszett életem miatt elveszítettelek...

Annyira elesettnek, és sebezhetőnek vélem őt most látni, hogy úgy érezem, a szívem szakad darabokra.

-          Gyűlölöm magam, amiért ilyen elcseszett vagyok. Gyűlölöm magam, amiért bántottalak téged. És gyűlölöm magam azért, mert hagytalak elmenni. – szorítja meg a kezemet.

-          Ne... ne mondj ilyet. – kérem, holott közben enyhe örömet is érzek azért, amiért kezd végre megnyílni előttem.

-          Az igazat mondtam Ana! Olyan elveszettnek érezem magam nélküled. Pont azért nem akartam mély érzelmeket belevinni a kapcsolatunkba, mert attól tartottam, hogy ha megtudod, hogy milyen is vagyok igazából, akkor elhagysz. Ami mint tudjuk, meg is történt.

Lehet, hogy az lenne most a helyes, ha valamit reagálnék erre, de egyszerűen képtelen vagyok bármit is mondani.

Elveszettnek érzi magát nélkülem? – Hát akkor én mondjak, miként éreztem magamat ebben a két évben? És tartott attól, hogy elhagyom?

-          Christian én... ami megtörtént az megtörtént. A múlton nem tudunk változtatni. Talán ennek így kellett lennie. Hiszen mind a ketten mások voltunk, és vagyunk is, és mást is akartunk. Te azt akartad, hogy eleget tegyek a te elvárásaidnak, én pedig azt, hogy te tegyél eleget az enyémeknek, de ez egyikünknek se vált be. Éppen ezért, mentem is el valójában.

Végre sikerült kinyögnöm azt, ami már hosszú ideje megfogalmazódott bennem. Igaz, nem számítottam arra, hogy ilyen hamar kell elmondanom neki, de nem bánom, hogy így történt meg.

Enyhe megkönnyebbülést érzek magamban, amiért gondtalanul sikerült kimondanom azt amit akartam.

-          Tudom, és igazad is van. De... – kezdi el,  azután félbehagyja a mondatot.

-          De? – kérdezek vissza.

-          ... szeretném, ha mi ketten újra megpróbálnánk együtt. És én igyekszem a tőlem mindent telhetőt megtenni annak érdekében, hogy eleget tegyek az elvárásaidnak. Tudom, hogy sokat kérek, de lásd be, hogy te is akarod ezt.

-          Nem tudom, hogy valóban akarom-e! Nem kérhetek tőled olyasmit, ami neked esetleg gondot okozna...

-          Nem, tévedsz! Nekem örömet okozna az, ha teljesíthetném a kéréseidet. De csak akkor, ha az nem az, hogy felejtselek el, mert azt nem tudnám megtenni. – vág a hirtelen szavamba. - Kérlek, vacsorázz velem holnap este! – kéri.

Én pedig néhány pillanat erejéig gondolkodóba esem. Bevallom ezt nem így terveztem, sőt, mi több, egyáltalán nem erre számítottam. Soha nem hittem volna, hogy a mostani Christian, és az a férfi, akit két évvel ezelőtt meg ismertem, egy és ugyan az a személy lenne. Mintha kicserélték volna. Igaz, amit elakartam mondani neki, az elmondtam, de amit most mondott, meglepett. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy így érezzen velem kapcsolatban.

Fogadd el a meghívást! – parancsol rám a tudatalattim, határozottan. Végül is csak egy vacsoráról volt szó, nem pedig egy új szerződés kötéséről.

-          Rendben, veled vacsorázom holnap este. – válaszolom. – De ha most megbocsátasz, visszamennék Ana-hoz.

-          Persze – feleli megkönnyebbülten.

Amint talpra szökken, engem is felsegít. Majd még mindig a kezemet fogva, kísér el az Ana-val közösen elfoglalt szobába.

-          Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást. – simít végig az arcomon, én pedig akaratlanul is a számba haraptam attól, amit akkor érezzek, amikor megérint. Látom a vágyat a szemében, amikor a tekintete, az ajkaimra téved, de még sem tesz annak érdekében, hogy eleget tegyen neki. – Aludj jól, Ana! – utasít, majd elengedve a kezemet, távozik el arra, amerről jöttünk.

-          Te is, Christian! – szólok utána, mire ő a válla fölött visszatekint, és egy ellenállhatatlan mosolyt virít felém.

Betérve a szobába, sóhajtva támasztom a hátamat az ajtónak.

Egy vacsora Christian Grey-jel? Biztosan jól döntés volt ezt elfogadni? – kérdezem magamtól, mire a ördögi felem táncot lejtve, helyeslőn bólogat.

Ha már elfogadtam, nem tehetek ellene semmit. Ennyit talán még belefér, s utána majd le is fogom tudni zárni magamban véglegesen a múltat – gondolom magamban, majd mikor egy hatalmas ásítás hagyja el a számat, az ágyhoz lépve újra befekszem Ana mellé, és most már álomtalanul szenderedek el... 

Újdonság!

Sziasztok.

A friss fejezet a holnap napon várható.

Azonban amiért most írok azaz, hogy: Én és egy ismerősöm, ketten közösen nyitottunk egy blogot, amelynek a címe: Versenyek és Pályázatok ( a címre kattintva az oldalon találhatjátok magatokat)
Amit ez takar, az egy különböző versenyekre való felhívásokkal teli oldal, amelyről a blogon többet is megtudhattok.
Igazán örülnénk neki, hogyha benéznétek, és ha gondolkoznátok a dolgon. :)

Előre is köszönöm/köszönjük!

Love_Day

Part 5

Csak egy rossz rémálom

„Vannak álmok, amelyek nem szállnak el az ébredéssel. Ez azonban annyira valószerűnek hat, mintha nem is lenne álom. Mintha tényleg megtörtént volna...”

   Az este folyamán, szerencsémre Christian nem próbálkozott meg többet szóba elegyedni velem. Ami aggaszt is egy kicsit.

Na, jó nem kicsit, hanem nagyon is! – szólal meg a belső hang a fejemben..

   Esetleg nem is volt igaz az amit mondott? Csak egy hazug ürügy volt számára, olyasmit a szemembe vallani, amelyet talán nem is gondolt komolyan? Csak azért mondta, mert most nincs senki aki... aki kielégíthetné a vágyait?  De akkor még is miért tűntek oly őszintének a szavai?

   Kérdések. Rengetek kérdés, amelyekre a választ nem találom. Vagy csak egyszerűen nem akarok rá találni.

   Amikor Kate és Elliot, mindenkitől elköszönve a hosszú fehér limuzinnal elindul nászútjukra; Dominikába, lassan minden vendég szedelődzködni kezd, ahogyan azt én is tenni készülök. Csakhogy sem Mia, sem pedig Greace nem enged minket el, így a mai éjszakát én és Ana is a Grey rezidencián kényszerülünk tölteni, amit most nem is bánok igazán. Főleg azért, mert némi alkoholt is sikerült legyűrnöm.

   Elköszönve Greace-től, Ana –val ugyanabba a szobába térünk be, ahova a minap még Christian kísért minket. Amint Ana-t az ágyra fektetem, pillanatokon belül el is szenderedik. Azonban mielőtt én is neki készülhetnék az alvásnak, halk kopogást hallok meg. Az ajtóhoz botladozva, amelyet ki is nyitok, Mia-val találom szembe magamat. Aki egy kék selyem hálóinget és egy váltás ruhát nyomva a kezembe, egy „jó éjt!” köszönéssel, már magamra is hagy, mielőtt még köszönetet mondhatnék neki. Majd reggel! – gondolom magamban.

Becsukva az ajtót, a Mia-tól kapott hálóinggel és a váltás ruhával a fürdőszoba felé veszem az irányt...

   Mikorra a friss fürdővel végzek, már kezdem érezni, hogy az alkohol lassan kezd kiürülni a szervezetemből. Így minden dőléstől, avagy eséstől mentesen sikerül belebújnom a finom kék selyem hálóingbe. Amely úgy tapad rám, mintha rám öntötték volna.

Kilépve a fürdőszobából, a hatalmas ágyhoz sétálok, majd befekszem az én kis angyalkám mellé. Akinek az arcára egy apró puszit nyomok, miközben betakarom magunkat, majd egy kis idő után, érzem amint engem is lassan elnyom az álom...

   „Egy sötét utcán találom magam, hol vad kutya morgásokat és ugatásokat hallok, hol pedig hangosan nevető mély férfi hangokat. A félelem az egész testemet elárasztotta, miközben futok és csak futok valami elől. Amikor fel – felbukok valamiben, akkor újra felállok és tovább futok. A hajam csapzott, míg a kék selyem hálóingem koszosan és cafatokban lóg rajtam.

   Látok egy fehér deszkás házat, amelynek az ajtaján teljes erővel dörömbölni kezdek.

-          Kérem, engedjenek be! Hallják? Segítsenek... kérem! – kiáltom zokogva, rémülten.

   Amikor senki sem nyit ajtót, a kezemet a kilincsre csúsztatom, amelyet lenyomva, az ajtó fület sértő nyikorgással tárul ki.

Remegve lépek be az ajtón, amelyet halkan be is csukok magam mögött, és a hátamat erősen nekivetem.

   Mielőtt egy kis időre megkönnyebbülhetnék, mély dörmögő férfihangot hallok meg. Ijedten, és félve közelítem meg azt az ajtót, ahonnan a férfi hangja hallatszik. Kis résnyire nyitom az ajtót, amelyet a szobában lévő kis szekrényen lévő lámpa világítja meg.

   A férfi hangja egyre mérgesebbé válik... én pedig még egy kicsivel jobban kitárom az ajtót. Egy nagy darab, szakadt ruhában lévő alakot látok, aki épp a nadrág szíját hajtva ketté, közelít egy keskeny heverő felé. Ahol egy fiatal, sápadt, barna hajú nőt vélek megpillantani, akinek a keze a ragacsos, zöld szőnyegen hever.

   A férfi a csillogó csatos nagy csizmájában a nő fölé áll, és tovább ordít, miközben a nadrágszíjjal a nőt üti.

-          Kelj fel! Kelj fel, te büdös kurva! Büdös kurva vagy....

   A nő maga elé tartva a kezeit védekezéskép, szipogva könyörög a férfinak.

-          Hagyd abba! Kérlek, hagyd abba! – kérleli halkan, összehúzva magát. De nem sikít.

   Segítenem kell rajta. De mégis hogyan? Még is hogyan tudnék elbánni ezzel a nagy darab férfival?

   Valami ésszerű mód után kutatva, egyszer csak egy halk koppanás hallatszik a hátam mögül. Amikor megfordulok, a tekintetem a falhoz csúsztatott asztal alá esik, ahol egy apróra összekucorodott kis fiút veszek észre. Aki az ujjait a fülébe dugva, szorosan lehunyva tartja a szemeit, miközben az ajkait szorosan szorítja össze.

   Már épp azon vagyok, hogy oda lépve hozzá, a karjaimba vonva őt, elmenekülök erről a helyről, amikor a férfi dörmögve ki tárja az ajtót.

   A falhoz húzódzkodva  kísérem figyelemmel amint a férfi, még mindig a nadrágszíjjal a kezében, lehajol, és amikor észreveszi a kisfiút vigyorogva, megszólal:

-          Hát itt vagy, te kis szaros!

   Amikor megragadta a fiút, előjövök rejtekhelyemről, és a maradék erőmmel a férfi hátát és vállát ütöm, miközben azt kiáltom, hogy:

-          Ne bántsa! Engedje el őt, maga állat!

   Ahol érem, ott ütöm teljes erőmmel, de mintha meg se érezni az ütéseim súlyát  De én nem adva fel a küzdelmet ütlegelem tovább, és könyörögve kérem, hogy eressze el a fiút.

-          Hagyja abba! Ne... ne bántsa...”

-          Ana! Ana, kérlek térj magadhoz. Ez csak egy rossz álom!  - simogató, angyali hangot hallok a fülemhez egész közel. – Ébredj fel, Ana! – szólított továbbra is ugyanaz a hang.

   Ijedten és rémülten, ülök fel, s nyitom ki a szemeimet.

   Valaki aggódva von a karjaiba. Christian az. – ismerem fel az illatát, amelynek belélegzése nyugtatólag hat rám.

   Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el az ébredésem óta, de jelenleg most nem is ez foglalkoztat. Leginkább az érdekel, hogy mit keres ő itt?! És, hogy miért is álmodtam azt, amit álmodtam.

   Az álmomra gondolva, a hideg futkos a hátamon. Bár nem szeretnék rá emlékezni, még is erősen magam előtt látom, ugyan azt a jelenetet, amelyet álmomban láttam.

Annyira szörnyű volt az egész... de legfőképpen az, hogy nem tudtam segíteni sem a nőn, sem pedig a kisfiún. Aki pontosan hasonlított arra a kisfiúra, akit Christian – két képzeltem el, akkor amikor sikerült kicsikarnom belőle, hogy milyen volt a gyermekkora azelőtt, mielőtt Greace-ékhez kerülhetett volna.

   Édes istenem! Nem lehet, hogy éppen arról a jelenetről álmodtam, amelynek az emléke, rémálomként kísérti szinte minden egyes éjjelen Christian-t?

   És ha ez így is volna, én mi a fenéért álmodtam ugyanazt? És miért most, amikor ezelőtt még soha ilyenről nem álmodtam? – kérdezem magamtól, de választ most sem találok rá.

A tudatalattim is, az állát simogatva próbálta meglelni a választ, avagy valami értelmes magyarázat után kutatni, de mindhiába... sikertelenül járt.

   Amikor végérvényesen is tudatosul bennem, hogy hol vagyok, és hogy kinek is a karjai között ülök, hirtelen húzódok hátrébb.

-          Jobban vagy már? – kérdezi aggódó éllel a hangjában, amelyet ugyan úgy ki is tudok olvasni a szürke szempárból.

-          Igen – felelem bólintva, miközben a tekintetemet a mellettem, mélyen alvó gyönyörű kis angyalra emelem... – Hogy kerülsz ide... mármint ebbe a szobába? – kérdezem meg, némi idő elteltével, és újra felé fordulok.

   Ugyanabban a ruhában van, mint amiben az esküvőn is volt. Csak most nincst rajta sem a szmoking, sem pedig a nyakkendő. Az ing ujja a könyökéig fel van hajtva, miközben a nyakánál ki van gombolva két gomb.

   Vágyok arra, hogy a kezeimmel végig simíthassak a fedetlen területen, amelyet később az ajkaimmal követnék végig. De tudom, hogy nem szabad.

Egyrészről azért, mert nem lenne helyénvaló, másrészről meg ő sem engedné, hogy megérintsem.

-          Épp az ajtó előtt mentem el, amikor meghallottam a hangodat. Kopogtattam is, de amikor nem feleltél, aggódni kezdtem, így be jöttem. – feleli színtisztán. – Esetleg akarsz róla beszélni? – kérdezi.

-          Mi? Mégis miről? – kérdezek vissza zavarodottan.

   Most vajon igazat mond, vagy megint hazudik? Még is, hogyan tudnék hinni abban amit mond, avagy reagál, és tesz?

-          Hát az álmodról. Ami így megrémisztett téged – mondja.

-          Ó... nem. Nincs semmi jelentősége. Csak egy rossz rém álom volt az egész. Már nem is emlékszek rá... – vonok vállat.

   Minden nyugodtságomat beleviszem ebbe a válaszba, csak hogy ne faggathasson tovább arról, amelyről most nem igazán szeretnék beszélni, amit, most hol örökre el szeretnék felejteni, hol pedig válaszokat akarok kapni az álmomra.

Látszólag elhiszi, ugyanis egy megértő sóhaj hagyja el az ajkait, amelyek a tekintetemet kezdik vonzani, azonban van egy olyan érzésem, hogy ezt a témát úgy sem fogja annyiban hagyni...

...és még milyen is jó volt a megérzésem...

Sziasztok! 

Először is elnézést a fejezet késéséért. Másodszor, nagyon szépen köszönöm a javításokat (azaz a bétázást) "druszámnak" Dóry - nak! <3

Harmadszor pedig köszönöm az előző fejezethez írt kommenteket: "Névtelen -nek"; Gina - nak; Reni - nek; Tamara - nak és Forci - nak! <3

Remélem, hogy ez a fejezet is tetszett. És azt is remélem, hogy ennél a fejezetnél is megtiszteltek majd a véleményeitekkel. Amikért hálás is lennék nektek. :)

További kellemes délutánt, és hetet kívánok mindenkinek!

Love_Day

Part 4

Egy mosoly, amely pillanatokon belül elillan

Kérdések sorai kavarognak a fejemben, miközben azt figyelem, amint a karjaimban lévő, göndör – szőke hajú kislány azzal a személlyel társalog barátságosan, aki miatt elmenekültem Párizsba. Aki miatt mindent magam mögött hagytam.

   Aki... aki úgy beégette magát a szívembe és az elmémbe egyaránt, hogy képtelen voltam őt kiverni a fejemből. Nem ment, pedig próbálkoztam.

   Amikor Ana lekéredzkedik az ölemből, megfogja Christian kezét, aki kérdő pillantással néz újra rám.

-          Mi az? – kérdem értetlenül, és visszafogottan.

-          Ana velem jöhet a süteményes asztalhoz? – kéri, én pedig akármennyire is tiltakozni szeretnék, nem tudok.

   Pedig legszívesebben a képébe vágnám, hogy hagyja békén a lányomat. De amikor Ana is kérőn néz fel rám, nem tudok nemet mondani.

   Mivel hang nem jön ki a torkomon, így sután csak bólintani tudok beleegyezésként. Ana örömében felsikkant, majd elkezdi maga után húzni Christian-t, aki nevetve készteti őt megállásra, csak hogy felvehesse őt az ölébe.

   A látvány akaratlanul is, de meghatott könnyeket csal a szemeimbe. Főleg akkor, amikor az eszembe jut, mikor Ana–t megismerhettem.

   Mindössze alig három éves volt, de már az első pillantásnál magával ragadott az angyali kis arcocskája, az apró ujjacskái és lábai. És az a tündérien aranyos mosolya, amit rám vetett.    Emlékszem, hogy milyen boldog érzés járta át a testemet, amikor az ölembe vehettem őt, és ő pedig az aprócska kis tenyerét az arcomra helyezte.

   Akkor, ott, abban a pillanatban elképzeltem, amint a saját gyerekemet tartom a kezeimben, akinek ugyanolyan szép szürkéskék szemei vannak, mint „Ötven árnyalatnak”, a haja pedig mint az enyém, gesztenyebarna.

   Visszatérve a valóságba, a kézfejemmel letörlöm a könnyeimet az arcomról, majd visszasétálva az asztalunkhoz, leülök a helyemre, és a tekintetemmel az Ana – Christian párost tüntetem ki.

   Meglep Christian viselkedése, amelyet a lányom felé mutat. Talán még soha nem láttam őt ilyennek. Mintha most lenne az az igazi Christian Grey, akit mindig is szerettem volna látni.

   Halkan elnevetem magam, amikor Ana egy habos süteményt nyom a számára még igencsak idegen férfinak az arcába, akit nem sokkal később hangosan ki is nevet. Christian szája is mosolyra húzódik, majd az egyik pillanatról a másikra, ő is egy habos sütit ken Ana arcára, aki ahelyett, hogy felsírna, vagy hogy hisztizésbe kezdene, egy újabb sütit dob a társaságában lévő férfinak, hangosan felkacagva.

   Gyöngyölien felhangoskodó kacagására rövidesen minden figyelem rájuk szegeződik, de senki sem fordul el, vagy kezdi helyteleníteni az esetet, sokkal inkább mosolyogva szemlélik a váratlan eseményt.

   Egyáltalán nem éreztem arra semmilyen késztetést, hogy rászóljak Ana–ra, és megszidjam, amit soha sem tennék... legalábbis szánt szándékkal biztosan nem.

   Lehet, hogy éppenséggel nem helyénvaló a mostani viselkedése, ahogyan Christian-nak sem... de mégis örömmel tölt el, hogy Ana ilyen vidám...

   Nem sokkal azután, hogy Ana-ék befejezték a sütidobálást, a Grey rezidencia egyik hálószobájába vezet be minket Christian. Feszültnek, és kissé ingerültnek érzem magam, mikor tudatosul bennem, hogy egy szobában vagyok vele. De az a tudat vigasztal valamelyest, hogy Ana is velünk van.

   Attól, hogy esetleg most láthatom az igazi, valódi önmagát, az még nem jelenti azt, hogy azon nyomban el is gyengülök előtte, még ha magamban ez így is volt, a nemrég történtek közepette...

   Mikor Ana–val a fürdőszobába lépek, látom amint Christian kifelé veszi az irányt a szobából, de mielőtt távozhatna, még visszafordul felém, mintha megérezné, hogy őt figyelem.

   Látom amint szólásra nyitja ajkait, amit rögvest be is csuk, majd minden szó nélkül kilép az ajtón.

   Vajon mit akart mondani? – merül fel bennem a kérdés, miközben segítek levetni Ana–nak a ruháját, akit nem sokkal később meg is mosdatok, majd tiszta ruhába öltöztetek, a hajába pedig a virágos hajráfot teszem. Még szerencse, hogy ide is hoztunk magunkkal váltás ruhát.  – gondolom magamban.

   Megfogva Ana kezét léptem ki a szobából. Mielőtt kiléphetnénk az udvarra, megjelenik mellettünk Christian, aki igencsak elmerenghetett valamin, mert neki ütközik az ajtónak, amelyet az öccse, Elliot nyitott ki ... vagyis befele.

   Körülbelül öt másodperc alatt tudom csak eldönteni, hogy nevetni kezdjek-e az ügyetlenségén, vagy éppen aggódni kezdjek el. De végül mégis az utóbbi mellett döntve engedem el Ana kezét, és Christian karja után nyúlok, hogy még véletlenül se essen hanyatt.

-          Bocs bátyó,  nem volt direkt – kérne elnézést Elliot, ha közben nem röhögné el magát. – Bocs, csak...

-          Inkább fogd be! – mordul rá Christian, akinek a szája szegletében ott van a mosoly.

-          Jól vagy? – kérdezem aggódva, miközben a kis sebet figyelem, amelyet éppenséggel az ajtó élének köszönhet.

   Majd az ajtó mellett lévő polcon lévő terítővel letörlöm a vért a homlokára. Legfeljebb majd kimosom, vagy veszek egy másikat! – gondoltam magamban, a terítőt látva.

-          Igen, jól vagyok – válaszolja, és az egyik kezével megfogja azt a kezemet, amellyel éppenséggel a sebéből folyó vért töröltem le.  – Köszönöm, Ana! – néz a szemembe.

   A gyönyörű szürke szempárja, ismételten örvényként szippantana magába, ha nem emlékeztetném volna magamat arra, hogy éppenséggel nem vagyunk egyedül.

-          Szívesen – felelem, és közben kihúzom a kezemet az övéből.

-          Ana, kérlek vacsorázz velem holnap! – kérlelő tekintete arra késztet, hogy egyezzek bele az ajánlatába, de a józan eszem azt súgja, hogy utasítsam vissza őt.

-          Nem lehet, Christian – mondom, és már épp azon vagyok, hogy kövessem Ana–t és Elliotot, akik időközben kettesben hagytak minket.

-          Miért nem lehet, Ana? – kérdi, miközben visszaránt, és újfent a karjaiban kötök ki.

   Próbálom magamat kiszabadítani a vaskarmai közül, de nem járok sikerrel, holott közben a belső ördögi énem hátra és előre szaltót hány, amiért újra „Ötven árnyalat” tart a karjaiban.

-          Annyira hiányoztál, hogy azt el sem tudnád hinni – mondja a szemeimbe nézve, amelyekből tudom, hogy őszintén beszél. – Ez a két év nélküled, maga volt a poklok – pokla. Éjjel – nappal csak rád gondoltam, és a hiányod kishíján meg is ölt.

   A szavait hallva a lélegzetem a bensőmben szorul, és akármennyire is be szeretném fogni a fülemet, hogy ne halljam a hangját, mégis, elindít bennem valamit... valamit, amire jelen pillanatban, nem tudok egy ésszerű magyarázatot sem találni.

   Mégis mire akar ezzel kilyukadni? Lehetséges volna, hogy ő is ugyanannyira szenvedett, mint én? Nem! Ez lehetetlen! Nem létezhet az, hogy ő is ugyanazon ment volna keresztül mint én.

   Nem akarok hinni a fülemnek. Még akkor sem, ha az igazat mondja. Egyet tudok... még pedig azt, hogy minél előbb távol kell kerülnöm tőle.

-          Kérlek engedj el! – suttogom halkan.

   A kérésemnek eleget téve elenged, mire én felkapva a ruhám szélét, magam mögött hagyom őt.

   Amint Kate-ék társaságához érek, lehuppanok az egyik székre, majd az asztalon lévő teli pezsgős pohár tartalmát egyből a szám elé emelem.

   Mégis mi a fészkes fenének kellett neki azokat mondani, amiket mondott? Miért nem tudta egyszerűen magában tartani? Vagy a jobbik esetben, miért nem tudott volna békén hagyni engem? – ordítom magamban a kérdéseket, miközben még egy pohár pezsgőért nyúlok...

Sziasztok!
Íme itt is van az újabb rész, amely szintén csak rövidke lett. De ha tudok, akkor még a hétvégén megpróbálok még egy részt hozni. De ezt nem tudom száz százalékosan garantálni. :/

Az előző fejezethez írt kommentekre válaszoltam, amelyeket nagyon szépen köszönök is. :)

S csak remélni tudom, hogy ez a fejezet is tetszeni fog nektek, a rövidség ellenére is. 

Kellemes és szép estét kívánok. :)

Love_Day

Part 3

"Amikor egy gyermek tekintete a tiéddel kapcsolódik össze, mindent más színben látsz. Amikor egy gyermek rád mosolyog, képtelen vagy nem viszonozni azt. Mert mi sem fontosabb annál, ha azt a gyermeket mindig mosolyogni, és boldognak lásd. (Saját)"

Szemtől - szemben, Mr. Ellenállhatatlannal!

...Amikor a tekintetünk összekapcsolódik, elvesztem a külvilággal a kapcsolatot, és csakis az ő hitetlenséget és az örömet sugározó szürke szemeibe nézek....

   Azonban mire észbe kaphatnék, hogy mégis mi a fenét művelek, amikor arra a döntésre határoztam el magamat, hogy semmilyen jelét sem fogom adni annak, hogy még mindig érzek valamit iránta... elfordítom a tekintetemet róla. Hosszú perceknek tűnik számomra, mire a figyelmemet újra a házasságot kötő fiatal párra tudom emelni.

   A szertartás gyönyörű, és amikor a pap végszóként kimondja, hogy a vőlegény megcsókolhatja a menyasszonyt akkor Elliot, hogy még színesebbé tegye ezt a pillanatot mindenki számára, hátra dönti barátnőmet, aki egy nagyot sikkantva fonja a karjait újdonsült férje nyaka köré. Majd amikor megtörténik az első hitvesi csók, mindenki nagy tapsviharban és üdvrivalgásban tör ki. Ezután pedig mindenki egyszerre tódul az ifjú pár köré, hogy a jókívánságaikat és gratulációikat tudják átadni nekik.

   Majd Grace kérésének eleget téve, a felállított sátorban lévő kijelölt helyeken foglalunk helyet. Az örömanyák és az örömapák utáni tósztot  én folytatom. Felidézve egy rövidke kis emléket, amelyen barátnőmmel könnyezve mosolygunk egymásra,  egy néhány soros idézettel fejezem be a gratulációmat, amelyet külön az ifjú párnak írtam.

-          „Akit párodul melléd rendelt az ég, becsüld meg, szorítsd meg kezét. És ha minden álmod valósággá válik, akkor se feledd el, Légy hű mindhalálig.” ...tiszta szívből kívánom, hogy ez a szerelem, amely köztetek van, örökké tartson – emelem fel a poharamat, ahogyan mindenki más is teszi. – Az ifjú párra! – kiáltom, majd kortyolok egyet a pezsgőből, miután viszonzom Kate és Elliot ölelését.

   A figyelem nem sokkal később Christian-ra terelődik, aki pár szavas mondatával, mindenkit levesz a lábáról, köztük engem is. De amikor a tekintetünk találkozik, igyekszem minél közömbösebben viselkedni, az ő irányába. Éppen ezért intézem mindig úgy a következő órákban, hogy inkább kínzom magamat egy hatalmas társaságban, mint hogy beszélgetésbe elegyedjek vele. Még akkor sem, ha legbelül a pillangóim ezerszeresen kelnek szárnyra, amiért újra látom őt teljes valójában.

   Akikkel csak tudok, néhány perc erejéig mosolyogva váltok szót, de amikor a hosszú asztalon lévő terítékhez érek, egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat, amiért végül egyedül lehetek, legalább egy kis ideig...

   Ám mint mindig, a legeslegrosszabb pillanatban szólom el magam. Ugyanis néhány perc múlva, egy fekete szmokingos alak lép mellém, akit csupán a jelenlétéből egyből felismerek.

   Ő az. Itt áll tőlem alig pár centire, közel egy érintésnyire.

   Ó, a csudába! Ilyen peches is csak én lehetek! – csattanok fel gondolatban. – Miért nem történik egyszer az, amit én szeretnék?

-          Miss Steele, milyen elragadóan néz ki ebben a ruhában! – mély érzéki hangját hallva érzem, amint a bőröm libabőrös lesz, és a szívem hevesebben kezd el dobogni. – Rég nem találkoztunk.

-          Köszönöm Mr. Grey. Ön is kifogástalanul néz ki ma – nyögöm ki, miközben igyekszem összeszedni magamat. – De ha most megbocsájt... – mondom, és már el is slisszolnék, ha a karom után nem kapna.

   Beleborzongok az érintésébe, amely során újra felszínre törnek bennem azon pillanatok történései, amikor az ujjait és ajkait a bőrömön éreztem.

   Nem! Nem és nem! Nem gondolhatok most erre! – rázom meg a fejem gondolatban, és akármennyire is fáj, de kihúzom a karomat Christian kezei közül. És teszek még egy lépést a távozásom közepette, de amikor kiejti a nevemet, megtorpanok.

-          Anastasia...

   Mégis hogyan képes erre? Hogyan képes megállásra késztetni a hangjával?

-          Szeretnék veled találkozni.

-          Nem lehet – vágom rá hirtelen.

-          Vagy nem akarsz - jelenti ki. – Mond ki, hogy nem akarsz velem találkozni – kéri. – Mondd a szemembe! – utasít, mikor nem szólalok meg. – Anastasia, mondd ki! – ismétli el az utasítását, miközben maga felé fordít.

   Hihetetlen, hogy még ennyi év eltelte után is, képes arra, hogy utasítást adjon ki nekem. Mégis kinek hiszi ő magát?!

   Mr. Ellenállhatatlannak! – feleli ördögi felem, aki két évnyi szabadság után visszatérni kívánt.  Nagyon vicces! – fintorogva felelem vissza neki.

   Mély levegőt veszek, hogy kimondhassam neki azt amire kért, ám mielőtt szólásra nyithatnám a számat, Ana jelenik meg, egy orchidea virágból készült koszorúval, amelyből az ő fején is díszeleg egy.

-          Mami, mami, nézd! Ezt neked hoztam. Elliot bácsi megengedte, hogy ezt neked adjam – mondja egy hatalmas mosoly kíséretében, és az említett tárgyat pedig felém tartja.

   Látom Christian arcán a döbbenetet, és a zavarodottságot. Vajon most azt feltételezi magában, hogy netalán férjhez mentem, vagy összejöttem, egy olyan férfival akinek van egy gyereke? 

     Aranyos mosolya láttán az én ajkaim is mosolyra húzódnak. Majd ellépve Christian–tól, lehajolok Ana–ért, aki amint az ölemben tudja magát, a fejemre helyezi a koszorút.

-          Köszönöm hercegnőm! – nyomok egy puszit az arcára.

-          Tetszik? – kérdezi kíváncsian.

-          Igen – felelem mosolyogva.

   A családi kis meghittségünket Christian köhintése zavarja meg. És bár nem igazán fűlik hozzá a fogam, mégis jobb, ha most adom a tudtára, hogy Ana ki is számomra.

-          Kicsim, hadd mutassam be neked Christian-t, Elliot bácsi testvérét – szólítom meg Ana-t, aki kíváncsian fürkészi, az éppen őt figyelő férfit.

-          Christian, ő itt Ana. Az örökbefogadott lányom – szólítom meg, de a tekintetemet a  karjaimban lévő, angyali kislányon tartom.

   Hallom, amint kifújja a levegőt, ám azt nem tudom, hogy a megkönnyebbüléstől-e.

     -          Szia! – hallom meg Ana hangját, amint Christian–hoz szól.

-          Szia kis tündérlány! – viszonozza a köszöntést barátságosan.

   Mire felé kapom a pillantásomat. Őszintén megdöbbent a látvány, amelyet Christian arcán látok. Barátságosan mosolyog Ana–ra, miközben a tekintete ellágyultan ragyog.

   Mi történik itt? Lehetséges volna, hogy Ana őt is elvarázsolta alig egy perc leforgása alatt?

   És mégis, miért önt el ez az egész örömmel, és megkönnyebbüléssel ahelyett, hogy kétségbe esnék, amiért így még nehezebb lesz távol tartanom magamat tőle...?

Sziasztok.

Elnézést, amiért most ilyen rövid fejezetet hoztam, de ezt amolyan plusz fejezetnek szántam. Azaz, ajándék fejezet.

Amelyből lehetséges, ezután minden hétvégén lesz majd, az egész fejezetek mellett.

Az előző részhez írt kommenteket nagyon szépen köszönöm: Reni -nek; Andi -nak; Forci -nak; Naty -nak és kedves névtelennek!

Remélem ez a rövidke kis fejezet is elnyeri majd a tetszéseiteket. :)

Na és most egy felhívás féleségre szeretném felhívni a figyelmeteket... mégpedig arra, hogy: Nem -e lenne kedve valakinek ahhoz, hogy -e történet társírója legyen? 

Bevallom sokáig gondolkoztam ezen, hogy feltegyem -e ezt a kérdést. Hiszen eddig saját magam írtam a történeteimet.

De most még is, arra gondoltam, hogy ha betársulna valaki hozzám társíróként. Akkor esetleg többször lehetne friss, egy héten max. kétszer, de akkor az hosszabb is.

Hogy miért is gondoltam erre? Igazság szerint, azért mert bár ugye ez a történet messze eltér a RobSten-es és Twilight-os történettől,  amelyekhez én hozzá voltam szokva. 

Ez a történet más nekem, és szeretném, ha nem hasonlítana az előző törijeimhez. 

És éppen ezért ha lenne valaki aki belemenne abba, hogy együtt írjuk ezt a történetet, akkor valami olyasmit hozhatnánk ki, ami új, lényegre törőbb. És amilyet persze, még senki sem írt meg!

Ha valaki esetleg szeretne ebben részt venni, akkor az, az alábbi email - címemen elérhet: dorusbaba@citromail.hu

Valóban csak az jelentkezzen, aki - nek ez a kérés és feladat nem okozna nagy gondot.

Remélem lesz valaki, aki ebben részt vesz velem, mert így akkor nem csak nekem segítene, hanem nektek is jobb lenne, ha nem kutyafuttában íródott fejezeteket kapnátok. Hanem szépen átfontolt, megfontolt részeket.. :)

Love_Day