Part 11 (RÉSZLET)

Üdv mindenkinek újra itt! Az elnézéseteket, és megértéseteket kérem, amiért közel két hete nem jelentkeztem, sem részlet, sem pedig teljes fejezet formájában. De az előző fejezetnél előre jeleztem is nektek, hogy a folytatásra várnotok kell egy ideig... de hogy mennyi ideig, az nem volt feltüntetve, mert még én sem tudtam akkor, hogy mennyi időre lesz szükségem ahhoz, hogy egy összvázlatot tudjak írni, amely alapján el tudok indulni abba az irányba a történetben, amelyre el szeretnék jutni, és hogy továbbra is a megtervezett fejezeteket minden megakadás nélkül folytatni tudjam. 

A vázlatok nagyjából már megvannak, amelyek bármikor változhatnak... de az nem jelenti azt, hogy most akkor addig kell várnotok rá, amíg biztosan nincs meg a teljes vázlat... Ugyanis, ami már megvan, az alapján igyekszem írni tovább a történetet. 

Amihez, őszintén szólva csak a mai nap tudtam nekikezdeni. Bevallom, sem időm, sem pedig a hangulatom nem volt meg ahhoz, hogy belekezdjek az írásba, mindaddig, amíg biztos nem leszek abban, hogy a most következő 11. fejezet után, el tudom-e kezdeni megakadás nélkül a 12. fejezetet. Mindig kérdésekbe ütköztem bele, hogy biztosan... hogy jó lesz ez így? Biztos, hogy ezt szeretném ha benne lenne? Biztos, hogy ebbe az irányba szeretném vinni? Ehhez hasonló kérdések merültek fel bennem... ami gondolom minden blogíró társamban is felszokott merülni... így hát ezzel elvoltam egy darabig, egészen a mai napig. Ugyanis, nekikezdtem a folytatás fejezetnek, amiből egy kis ízelítőt szeretnék adni nektek...:

Részlet:

„Ne menj el! Kérlek, maradj velem, Ana!” – visszhangzanak a fülemben és a fejemben egyaránt Christian szavai, amikor hangos dörömbölésre leszek figyelmes, amely pontban a fürdőszoba ajtaján csattan. Ijedten nyitom fel a szemeimet, mire szembe találom magam a tükörképemmel.

A fehér blúz még mindig rajtam, és be is van gombolva. Lejjebb pillantva, a szoknyám is rajtam van még. Kábán nézek újra szembe a tükörképemmel, s értetlenül meredek a kipirult arcomra.

Mi folyik itt? Mi történt? – kérdezem magamtól, miközben arra próbálok rájönni, hogy miért is nézek ki pontosan úgy, mint azelőtt, mielőtt lefeküdtem volna Christiannal. Óh, ne! Ez nem történhetett meg! Nem feküdhettem le vele... vagy mégis?

-          Ana, minden rendben? Ana? Ha nem válaszolsz, vagy nem nyitsz ajtót, isten bizony, hogy betöröm ezt az átkozott ajtót! – hallom Christian ideges parancsoló hangját, ami déja vu érzést kelt bennem.

Miért érzem magam úgy, mintha egy álomba keveredtem volna? Vagy ez maga volna a valóság? De akkor mégis... – azonban a gondolatmenetemet nem tudom befejezni, ugyanis a fürdőszoba ajtaja megadva magát, a csempe padlón zuhan, amitől egy erőteljes sikoly hagyja el az ajkaimat..."

Feltehetőleg vasárnap várható a teljes fejezet megjelenése, de ez nem 100% -os. De, ha bármi közbe jönne, ami folytán mégsem jönne a fejezet vasárnap, azt a chat-re kifogom írni!

Még egy kis türelmeteket ... "Please" .

Love_Day

Part 10 (Teljes)

Hali! Sorry, a késésért, ahogyan azért is mert tegnap mégsem hoztam. Azt hittem, hogy tegnap betudom fejezni, de mégsem tudtam, ma azonban igen. Kárpótlásként, azt hiszem, hogy nem lett ez a fejezet olyan rövid mint az előző, s hogy ebben a részben is történik valami, még hozzá (felszólításként) +18 - as jelenet is van. ;)

Lássuk a fejezetet, amihez kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok! (Az alábbi videók pedig ajánlottak a fejezet olvasása közben. )

Ne menj el...

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi.

Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz  rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképp elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer elmaradt... – gépelem a szavakat, miközben a tekintetemet az ablakra szegezem, amelyen keresztül teljes rávilágítást nyerek a lámpák által kivilágított utcára.

Látom, amint az autók és a taxi kocsik egymást követik. Látom a párokat, akik ilyen kései órában sétálnak  szorosan egymás mellett.

Felállva az asztal mellől, kijjebb tárom az ablakot, amelyen kellemesen lágy szellő libbenti meg a függönyt. Mélyet szippantva a friss levegőből, egy pillanatra lehunyom a szemeimet.

Kizárva mindent és mindenkit, egy kis ideig élvezni tudom végre azt, hogy egyedül vagyok. Egyedül a saját gondolataimmal, és érzéseimmel, amelyek kezdenek túlnőni rajtam.

Enyhe megkönnyebbülés járja át a testemet, amiért egyedül maradhatok most. Igaz, hiányzik Ana, de mivel tudom, biztonságban van Grace-éknél, így most nincs, és nem is lehet semmi okom arra, hogy aggódjak miatta.

Néha meglep a tudat, hogy mennyire be tudja lopni magát mások szívébe. De emellett boldogsággal önt el az az érzés, hogy tudatják vele, mennyire is fontos és értékes is ő.

Mosoly kúszik az arcomra, amikor felidézem magamban az elmúlt másfél hét azon napjait, amelyet Ana-val és Christiannal töltöttem. Az utóbbi személy viselkedése már nem egyszer lepett meg azóta, mióta ismerjük egymást, ahogyan most is.

Néhányszor felrémlett bennem az a kérdés, hogy: vajon ugyanahhoz a Christianhoz van - e szerencsém, mint akit két évvel ezelőtt elhagytam? – Mert akit én anno megismertem, az soha nem viselkedett volna oly gyerekesen, mint az öccse és a sógornője esküvőjén...

Minden egyes olyan alkalommal, amikor átjött hozzánk, számomra meglepő gyermeki rajongással nézte Ana-val a meséket egymás után, s ugyanígy állt hozzá ahhoz is, amikor Ana arra kérte, hogy teázzanak is együtt. Egy apró kuncogás hagyja el a számat, amikor újra felidézem azt a pillanatot, amikor megpillantottam Christiant, Ana-val szemben egy babarózsaszín kis széken, Seattle egyik legfelkapottabb plázájában...

Kinyitva a szemeimet, nem tudom megállni, hogy elő ne vegyem azt a fotóalbumot, amelyet a napokban készítettünk el Ana-val.

Az albummal a kezemben, a nappaliban lévő kanapén foglalok helyet, és mielőtt neki kezdhetnék a lapozgatásnak, halk kopogás zaját hallom meg. Letéve az asztalra az albumot, elcsoszogok az ajtóig, s miután kinyitom, meglepett kíváncsisággal meredek a velem szemben álló, csibészes mosolyt felvillantó Ötven árnyalattal...

A meglepetéstől a torkomra forr a szó, ahogyan attól is, ahogyan kinéz. A fekete ing, amelyet a zakója alatt visel nincs begombolva a nyakánál, így teljes rálátást nyerhetek az enyhe szőrrel fedett mellkasára, amelyen legszívesebben végigsimítanék...

Állj! Állj, Anastasia! – állít le a józanabbik felem, míg a másik bátorítva igyekszik előrébb lendíteni.

-          Szép estét, Miss Steele! – a kábulatból, amelybe a látványa sodort, a csábításra bármikor készen álló hangja térít vissza a jelenbe.

Megrázva a fejemet, viszonzom a köszöntését, és miközben beterelem a lakásba, megkérdem tőle, a látogatásának az okát.

-          Látni szerettelek volna, és mivel a tudomásomra jutott, hogy Ana a szüleimnél van, úgy döntöttem, hogy eljövök hozzád – feleli, és mint aki otthon érzi magát, a konyhába sétál, ahova kíváncsi figyelemmel én is követem.

-          Értem, de nem bírtad volna ki holnapig, hogy láss? – kérdem, miközben belső istennőm vigyorogva veszi tudomásul, hogy ez a piszok jóképű fickó látni akart engem.

-          Nem, nem igazán! – feleli nemes egyszerűséggel  miközben elővesz két borospoharat, majd kiveszi a hűtőből azt az üveg bort, amelyet még ő vásárolt pár nappal ezelőtt.

Elhaladva mellettem, a nappali felé veszi az irányt, ahova ismételten követem őt. A zakóját a kanapé karfájára teszi, majd miután kibontja a bort, az asztalra tett két poharat teleönti, és az egyiket felém nyújtja, amelyet el is fogadok, amikor közelebb lépek. Amikor a poharát koccintásra emeli, nem visszakozom  hanem összeérintem az enyémet az övével.

Aprót kortyolva a vörös folyadékból, meglepetten veszem tudomásul, hogy mennyire finom is.

-          Hmm... – hümmögök, mire Christian kérdő tekintettel fürkész. – Ez igazán finom.

-          Akárcsak te... – mormogja halkan az orra alatt, és az asztalon heverő albumot veszi kézbe.

-          Tessék? Mit mondtál az előbb? – teszem fel a kérdést, mert nem igazán vagyok tisztában azzal, hogy szándékában volt - e ezt a két szót hangosan is kimondani.

-          Én? – kérdi felhúzott szemöldökkel. – Semmit sem mondtam – feleli, majd helyet foglal a kanapén. – Nem ülsz le? Nem harapok... még... – az utolsó szót halkan morogta.

Na jó! Mégis mi a fene folyik itt? Miért szórakozik velem? Mert az biztos, hogy az előbb elhangzottakat tisztán és érthetően hallottam. Vajon tisztában van azzal, hogy esetleg hallottam azokat a szavakat, amelyet ő csak halkan mondott ki? Vagy egyszerűen így akar feltüzelni?

-          Bocsáss meg, de ki kell mennem a...a mosdóba – nyögöm ki zavartan, majd meg sem várva a válaszát, leteszem a kezemből a poharat, és a fürdőszobába rohanok.

A magam mögött becsukódó ajtónak döntve a hátamat, szorosan lehunyom a szemeimet, és mély lélegzetet véve próbálom lecsillapítani a testemben tomboló érzelmeket.

Nem tudom, hogy meddig fogom tudni visszatartani magam attól, hogy a karjaiba boruljak. Testem minden egyes porcikája csak őt kívánja, pont úgy mint régen.

Az elmúlt napok minden olyan pillanatában, amikor testközelbe kerültünk, eddig sikerült elmenekülnöm tőle, ahogyan azt meg is követelte az egykori elhatározásom, miszerint nem követhetem el újra azt a hibát, amelyet akkor este, amikor együtt vacsoráztunk.

De mégis hogyan tarthatnám őt távol magamtól, amikor... amikor arra vágyok, hogy megérintsen, és hogy érezhessem ajkai ízét a számon, és testem minden egyes pontján?

Súghatja a józan ész, hogy fussak és meneküljek, amíg még lehet, ha a testem minden egyes alkalommal elárul engem...

(tekerj lentebb a folytatáshoz...)

-          Ana, minden rendben? – kérdezi az ismerős hang, kinek a gazdája jelenléte, egy cseppet sem segít azon, hogy tiszta fejjel gondolkodhassak. – Ana? Ha nem válaszolsz, vagy ha nem nyitsz ajtót, isten bizony, hogy betöröm ezt az átkozott ajtót!

-          Minden rendben! – kiáltom ki, holott közben magamban tombolva azt felelem neki, hogy: Nem! Egyáltalán nincs semmi rendben. Neked nem szabadna itt lenned, pláne meg nem velem, aki... aki szintén csak egy alávetetted volt a sok közül, annyi különbséggel, hogy te azt állítod, hogy visszaakarsz kapni engem, de hogy miért, azt nem tudom, s egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy tudni akarom az okát...

-          Biztos? – kérdi, s mintha aggodalmat hallanék ki a hangjából.

-          Igen, biztos – felelem, miközben megnyitom a csapot, amelyet pár másodperc múlva el is zárok, majd kinyitva az ajtót kilépek a fürdőszobából.

Épp ellépni készülök mellette, amikor a karomnál fogva nekidönt az ajtó melletti falnak. A kezeit két oldalról a fejem mellé támasztja, miközben dühös tekintetét az enyémbe mélyeszti.

Próbálom megtartani a szemkontaktust, de nem bírom sokáig. Igyekszem kiszabadulni a karjai alól, de nem megy, nem enged.

-          Áruld el, hogy mi a baj, Ana, és hogy miért is kerülsz engem? – kéri.

-          Nem tartozik rád, Christian, és én egyáltalán nem kerüllek – suttogom halkan a válaszokat, de nem tudok a szemébe nézni.

-          Még hogy nem tartozik rám, és hogy nem kerülsz engem! Ugyan, ne nevettess! – csattan föl. – Mást sem csinálsz, csak kerülsz, vagy legalábbis kerülni próbálsz azóta az este óta, amikor megcsókoltalak.

-          Oké, igazad van. Valóban kerüllek. Bevallottam, most már örülsz? – kérdezem cinikusan.

Minden erőmet összeszedve a két tenyeremet a mellkasának nyomva ellököm őt magamtól, majd ellépek mellőle, és a konyha felé közeledek.

Mielőtt bármit is tehetnék, Christian újra sarokba szorít, méghozzá úgy, hogy a konyhapultnak döntve, a kezeivel most az enyémeket fogja le.

-          Miért?

-          Mit miért?

-          Ez nem válasz, Ana! Miért? – ismétli el újból a kérdést.

-          Valóban tudni akarod rá a választ? – kérdezem, ismételten cinikus hangon.

-          Igen.

-          Hát jó, de akkor ahhoz el kell, hogy engedj, máskülönben nem mondok semmit. – Még mit nem! – mondom magamban, abban bízva, hogy kiszabadulhatok a karjai közül.

-          Hogy aztán megszökhess előlem? Nem tudsz becsapni, Ana! De tudod mit? Sokkal jobb ötletem van – mondja magabiztosan, és mielőtt bármit is felelhetnék, az ajkaival erőszakosan megérinti az enyémeket.

Eleinte próbálkozom kiszabadítani magamat a kezei és az ajkai fogságából, de amikor a nevemet suttogja az ajkaimba, feladom a küzdelmet, amelyet ő is érzékelni kezd, ugyanis elengedi a kezeimet, amelyek helyett, a derekamat megragadva ültet fel a pultra. Égni kezdek a vágytól, hogy az ajkait újra az enyémeken érezhessem, ahogyan az ujjai érintését is, amelyekkel az oldalamat kezdi el simogatni.

A karjaimmal átkulcsolom a nyakát, majd az ujjaimmal beletúrok a hajába, és viszonzom a csókját. Christian nyögve csókol vissza. Ajka, nyelve az enyémre éhes. Ó, mennyire kívánom... – nyögöm magamban, amikor ajkaink elszakadnak egymástól, majd a karjába kapva a hálószoba felé sétál velem. – Csak még egyszer, utoljára, s azután minden visszakerül abba a régi kerékvágásba, mint amilyen az elmúlt két év volt.

Beérve a szobába, az ajka újra az enyémre talál, s közben lassan, és óvatos gyengédséggel az ágyra fektet, de továbbra is csókol. Egyik kezével az arcomon simít végig, míg a másik közben lesiklik a testemről a derekamra.

Ajka a torkomra húzódik, s gyengéd csókokkal halad lefelé, az ujjai pedig követik. Fürgén gombolja ki a blúzomat, és apró csókokkal lepi el a melleimet. Ujjaival a bimbómat ingerli, miután megszabadít a felsőmtől és a melltartómtól is egyaránt. Felnyögök amikor az orrával simogatni kezdi a mellbimbómat, ami megduzzad az érintésére és a lágy gyengéd simogatására. Amikor az ajka körém zárul, hosszan szopogatni kezdi a mellemet, amitől egy újabb nyögés szakad fel a torkomból.

Gyorsan mozdul, és máris én vagyok felül. A szoknyámat feltűri a csípőmre, és a fekekembe markol. Amikor a szemébe nézek, mohó vágytól égő szürke szempárt látok. Újra megcsókol, de az ujjaival tovább ingerel. Kezemmel a mellkasához nyúlok, és kigombolom az első két gombot. Csókolni akarom mindenütt, le akarom vetkőztetni, és szeretkezni akarok vele...

Újra fordít a testhelyzetünkön, és már én vagyok alul.

Fogával az alsó ajkam húzogatja, majd a nyelve behatol a számba, keres, ízlel... lángra gyújt. Az ujjaival az arcomat simogatja, majd végigsiklik az államon, aztán a torkomon. Ujjait végighúzza a kulcscsontomon. A kezeivel feljebb tornázza magát, és lenéz rám, az ujjaival végig simít az ajkamon az államon, aztán a nyakamon.

Lehajol, és a szájával követi az utat, melyet az ujjai bejártak. A foga súrolja az államat, megcsókolja a torkomat, én pedig behunyom a szememet.

-          Áááá – nyögöm és hátravetve a fejemet engedem, hogy jobban hozzáférjen a torkomhoz.

A szám tátva marad. Az ajka újra a mellemen, amelyet csókol, szív és harap is egyben, miközben megmarkolja a csípőmet. Eközben megszabadítom az ingétől, majd a hátába markolok. Feljebb emeli a derekamat, csak hogy megszabadíthasson a szoknyámtól és az átnedvesedett bugyimtól.

Időközben ő is megszabadul a nadrágjától és az alsójától is. A csupasz látványától az ajkamba harapok, amit ő rosszallóan néz.

-          Ne rágcsáld az ajkad, Anastasia, mert én akarom! – szól rám, és miközben fölém tornyosul, a fogaival az ajkaimat húzogatja, majd lassan belém döfi a férfiasságát.

Hangosan felkiáltok, és élvezem, hogy forrón, keményen érzem őt magamban. A keze végigsiklik a combomon, megáll egy pillanatra, apró ingerlő köröket ír le, és csak a hüvelykujja ér hozzám ott... Eláll a lélegzetem, amikor az ujja a nemi szervemet súrolja, amikor még jobban hozzám dörzsöli a férfiasságát.

-          Érzem, mennyire nedves vagy. – Buja helyeslés érződik a hangjából, s az orrát az enyémhez simítja. – Újra az enyém vagy... – morogja, és megint belém döf.

A fejemet hátravetve, a körmeimmel akaratlanul, de végig szántok a hátán, amitől ő is felnyög. Amikor az arcára pillantok, megdöbbentve veszem észre, hogy most nem fogja satuba a kezeimet  amelyek az ő felsőtestét barangolják be, miközben ő újra és újra döfködni kezd.

-          Mozogj, kérlek – könyörgök nyögdécselve az ajkaiba.

Nem is habozik teljesíteni a kérésemet, mert a lassú tempóból a gyorsra vált. Megemelve a csípőmet, felveszem a ritmust vele. – Hogy mennyire hiányzott ez nekem... ez a szédítő érzés, hogy itt van bennem...

-          Christian! ... Ó, Ana! – Egyszerre nyögünk föl, és bár szeretném lehunyni a szemeimet, mégsem teszem, mert látni szeretném, amint elmegy.

Látom, amint lehunyja a szemét, hátraveti a fejét, és az ajkai csakis egyetlen egy nevet kiáltanak, méghozzá az enyémet. A keze a combomra siklik, finoman hozzám szorítja a hüvelykujját, és én is robbanok, újra meg újra, mígnem elér mind a kettőnket a szédítően keveredő gyönyör...

Miután kihúzódik belőlem, mellém fekszik és átkarol. Behunyom a szemeimet, és élvezem az ölelését.  Egyikünk sem szól egyetlen egy szót sem, csak hallgatjuk a másik egyenletes lélegzetét. Talán jobb is így, hogy egyikünk sem szól semmit. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Érzem amint a simogató ujjai alatt, a fáradtság és az álmosság kezdi átvenni felettem az uralmat, de mielőtt átadhatnám magamat az álmok végtelenjének, még hallom suttogó szavait, amelyeket a hajamba mormol:

-          Ne menj el! Kérlek, maradj velem, Ana...

to be continued...

Hát, íme ennyi lett volna a 10. fejezet. Amely remélem tetszett nektek. Tudom, a +18-as jelenet nem lett valami jó... de már rég írtam ilyen jelenetet, és azért nem egy olyan könnyű menet egy ilyet beleírni... :S 

A bétázásért, ezer köszönet - Dóry-nak -! :) 

Az előző fejezethez írt kommentárokat nagyon szépen köszönöm: Pika-nak és Reni-nek.

És köszönöm azt a 13 elolvastam kattintást.

Előre szeretném közölni veletek, hogy nem tudom, hogy a következő fejezetet mikorra tudom hozni. Nem ígérek sem napot, sem pedig időpontot, mert félő, hogy úgysem tudnám beteljesíteni ezt az ígéretemet. Tanulva az előzményekből, így úgy gondolom, hogy úgy fer a helyzet, ha előre szólok nektek, hogy nem vagyok biztos a következő fejezet érkezésében. Lehet, hogy csak egy hetet kell rá várni, avagy kettőt, nem tudok semmi biztosat... mind addig amíg el nem tudom dönteni, hogy pontosan melyik és milyen irányba szeretném vinni a történetet, amely kezdeti vázlatokkal jár.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy abbahagyom a történetet. Ez még meg sem fordult a fejemben. Ugyan is ezt a történetet szeretném befejezni, még pedig úgy, hogy nem görcsölök rá. Mert eddig azt csináltam, ezért is történt meg az, hogy késtem a fejezetekkel. Amiket szörnyen röstellek is. :(

Amint vázlatokba tudom szedni a további fejezetek történéseit, és eltudom majd kezdeni írni, akkor jelentkezni fogok, és hozni is fogom a folytatást(okat).

A megértéseteket előre is hálásan köszönöm.

Love_Day