Part 3

"Amikor egy gyermek tekintete a tiéddel kapcsolódik össze, mindent más színben látsz. Amikor egy gyermek rád mosolyog, képtelen vagy nem viszonozni azt. Mert mi sem fontosabb annál, ha azt a gyermeket mindig mosolyogni, és boldognak lásd. (Saját)"

Szemtől - szemben, Mr. Ellenállhatatlannal!

...Amikor a tekintetünk összekapcsolódik, elvesztem a külvilággal a kapcsolatot, és csakis az ő hitetlenséget és az örömet sugározó szürke szemeibe nézek....

   Azonban mire észbe kaphatnék, hogy mégis mi a fenét művelek, amikor arra a döntésre határoztam el magamat, hogy semmilyen jelét sem fogom adni annak, hogy még mindig érzek valamit iránta... elfordítom a tekintetemet róla. Hosszú perceknek tűnik számomra, mire a figyelmemet újra a házasságot kötő fiatal párra tudom emelni.

   A szertartás gyönyörű, és amikor a pap végszóként kimondja, hogy a vőlegény megcsókolhatja a menyasszonyt akkor Elliot, hogy még színesebbé tegye ezt a pillanatot mindenki számára, hátra dönti barátnőmet, aki egy nagyot sikkantva fonja a karjait újdonsült férje nyaka köré. Majd amikor megtörténik az első hitvesi csók, mindenki nagy tapsviharban és üdvrivalgásban tör ki. Ezután pedig mindenki egyszerre tódul az ifjú pár köré, hogy a jókívánságaikat és gratulációikat tudják átadni nekik.

   Majd Grace kérésének eleget téve, a felállított sátorban lévő kijelölt helyeken foglalunk helyet. Az örömanyák és az örömapák utáni tósztot  én folytatom. Felidézve egy rövidke kis emléket, amelyen barátnőmmel könnyezve mosolygunk egymásra,  egy néhány soros idézettel fejezem be a gratulációmat, amelyet külön az ifjú párnak írtam.

-          „Akit párodul melléd rendelt az ég, becsüld meg, szorítsd meg kezét. És ha minden álmod valósággá válik, akkor se feledd el, Légy hű mindhalálig.” ...tiszta szívből kívánom, hogy ez a szerelem, amely köztetek van, örökké tartson – emelem fel a poharamat, ahogyan mindenki más is teszi. – Az ifjú párra! – kiáltom, majd kortyolok egyet a pezsgőből, miután viszonzom Kate és Elliot ölelését.

   A figyelem nem sokkal később Christian-ra terelődik, aki pár szavas mondatával, mindenkit levesz a lábáról, köztük engem is. De amikor a tekintetünk találkozik, igyekszem minél közömbösebben viselkedni, az ő irányába. Éppen ezért intézem mindig úgy a következő órákban, hogy inkább kínzom magamat egy hatalmas társaságban, mint hogy beszélgetésbe elegyedjek vele. Még akkor sem, ha legbelül a pillangóim ezerszeresen kelnek szárnyra, amiért újra látom őt teljes valójában.

   Akikkel csak tudok, néhány perc erejéig mosolyogva váltok szót, de amikor a hosszú asztalon lévő terítékhez érek, egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat, amiért végül egyedül lehetek, legalább egy kis ideig...

   Ám mint mindig, a legeslegrosszabb pillanatban szólom el magam. Ugyanis néhány perc múlva, egy fekete szmokingos alak lép mellém, akit csupán a jelenlétéből egyből felismerek.

   Ő az. Itt áll tőlem alig pár centire, közel egy érintésnyire.

   Ó, a csudába! Ilyen peches is csak én lehetek! – csattanok fel gondolatban. – Miért nem történik egyszer az, amit én szeretnék?

-          Miss Steele, milyen elragadóan néz ki ebben a ruhában! – mély érzéki hangját hallva érzem, amint a bőröm libabőrös lesz, és a szívem hevesebben kezd el dobogni. – Rég nem találkoztunk.

-          Köszönöm Mr. Grey. Ön is kifogástalanul néz ki ma – nyögöm ki, miközben igyekszem összeszedni magamat. – De ha most megbocsájt... – mondom, és már el is slisszolnék, ha a karom után nem kapna.

   Beleborzongok az érintésébe, amely során újra felszínre törnek bennem azon pillanatok történései, amikor az ujjait és ajkait a bőrömön éreztem.

   Nem! Nem és nem! Nem gondolhatok most erre! – rázom meg a fejem gondolatban, és akármennyire is fáj, de kihúzom a karomat Christian kezei közül. És teszek még egy lépést a távozásom közepette, de amikor kiejti a nevemet, megtorpanok.

-          Anastasia...

   Mégis hogyan képes erre? Hogyan képes megállásra késztetni a hangjával?

-          Szeretnék veled találkozni.

-          Nem lehet – vágom rá hirtelen.

-          Vagy nem akarsz - jelenti ki. – Mond ki, hogy nem akarsz velem találkozni – kéri. – Mondd a szemembe! – utasít, mikor nem szólalok meg. – Anastasia, mondd ki! – ismétli el az utasítását, miközben maga felé fordít.

   Hihetetlen, hogy még ennyi év eltelte után is, képes arra, hogy utasítást adjon ki nekem. Mégis kinek hiszi ő magát?!

   Mr. Ellenállhatatlannak! – feleli ördögi felem, aki két évnyi szabadság után visszatérni kívánt.  Nagyon vicces! – fintorogva felelem vissza neki.

   Mély levegőt veszek, hogy kimondhassam neki azt amire kért, ám mielőtt szólásra nyithatnám a számat, Ana jelenik meg, egy orchidea virágból készült koszorúval, amelyből az ő fején is díszeleg egy.

-          Mami, mami, nézd! Ezt neked hoztam. Elliot bácsi megengedte, hogy ezt neked adjam – mondja egy hatalmas mosoly kíséretében, és az említett tárgyat pedig felém tartja.

   Látom Christian arcán a döbbenetet, és a zavarodottságot. Vajon most azt feltételezi magában, hogy netalán férjhez mentem, vagy összejöttem, egy olyan férfival akinek van egy gyereke? 

     Aranyos mosolya láttán az én ajkaim is mosolyra húzódnak. Majd ellépve Christian–tól, lehajolok Ana–ért, aki amint az ölemben tudja magát, a fejemre helyezi a koszorút.

-          Köszönöm hercegnőm! – nyomok egy puszit az arcára.

-          Tetszik? – kérdezi kíváncsian.

-          Igen – felelem mosolyogva.

   A családi kis meghittségünket Christian köhintése zavarja meg. És bár nem igazán fűlik hozzá a fogam, mégis jobb, ha most adom a tudtára, hogy Ana ki is számomra.

-          Kicsim, hadd mutassam be neked Christian-t, Elliot bácsi testvérét – szólítom meg Ana-t, aki kíváncsian fürkészi, az éppen őt figyelő férfit.

-          Christian, ő itt Ana. Az örökbefogadott lányom – szólítom meg, de a tekintetemet a  karjaimban lévő, angyali kislányon tartom.

   Hallom, amint kifújja a levegőt, ám azt nem tudom, hogy a megkönnyebbüléstől-e.

     -          Szia! – hallom meg Ana hangját, amint Christian–hoz szól.

-          Szia kis tündérlány! – viszonozza a köszöntést barátságosan.

   Mire felé kapom a pillantásomat. Őszintén megdöbbent a látvány, amelyet Christian arcán látok. Barátságosan mosolyog Ana–ra, miközben a tekintete ellágyultan ragyog.

   Mi történik itt? Lehetséges volna, hogy Ana őt is elvarázsolta alig egy perc leforgása alatt?

   És mégis, miért önt el ez az egész örömmel, és megkönnyebbüléssel ahelyett, hogy kétségbe esnék, amiért így még nehezebb lesz távol tartanom magamat tőle...?

Sziasztok.

Elnézést, amiért most ilyen rövid fejezetet hoztam, de ezt amolyan plusz fejezetnek szántam. Azaz, ajándék fejezet.

Amelyből lehetséges, ezután minden hétvégén lesz majd, az egész fejezetek mellett.

Az előző részhez írt kommenteket nagyon szépen köszönöm: Reni -nek; Andi -nak; Forci -nak; Naty -nak és kedves névtelennek!

Remélem ez a rövidke kis fejezet is elnyeri majd a tetszéseiteket. :)

Na és most egy felhívás féleségre szeretném felhívni a figyelmeteket... mégpedig arra, hogy: Nem -e lenne kedve valakinek ahhoz, hogy -e történet társírója legyen? 

Bevallom sokáig gondolkoztam ezen, hogy feltegyem -e ezt a kérdést. Hiszen eddig saját magam írtam a történeteimet.

De most még is, arra gondoltam, hogy ha betársulna valaki hozzám társíróként. Akkor esetleg többször lehetne friss, egy héten max. kétszer, de akkor az hosszabb is.

Hogy miért is gondoltam erre? Igazság szerint, azért mert bár ugye ez a történet messze eltér a RobSten-es és Twilight-os történettől,  amelyekhez én hozzá voltam szokva. 

Ez a történet más nekem, és szeretném, ha nem hasonlítana az előző törijeimhez. 

És éppen ezért ha lenne valaki aki belemenne abba, hogy együtt írjuk ezt a történetet, akkor valami olyasmit hozhatnánk ki, ami új, lényegre törőbb. És amilyet persze, még senki sem írt meg!

Ha valaki esetleg szeretne ebben részt venni, akkor az, az alábbi email - címemen elérhet: dorusbaba@citromail.hu

Valóban csak az jelentkezzen, aki - nek ez a kérés és feladat nem okozna nagy gondot.

Remélem lesz valaki, aki ebben részt vesz velem, mert így akkor nem csak nekem segítene, hanem nektek is jobb lenne, ha nem kutyafuttában íródott fejezeteket kapnátok. Hanem szépen átfontolt, megfontolt részeket.. :)

Love_Day

Part 2

„ Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten, és szeressük egymást: úgy áld meg az Isten. „

A viszontlátás pillanata

   Szomorú mosollyal az ajkaimon simítok végig a kicsi Ana arcán, aki fejét az utazás alatt az ölembe fekteti. Amióta ő az életem része, tudom, hogy bármi is történjék velem avagy körülöttem, ő mellettem lesz, ahogyan én is mellette leszek, amíg csak élek.

   Ő belőle tudtam csak erőt meríteni arra, hogy ne hagyjam el magamat, és hogy új életet tudjak kezdeni.

   Mellette, minden rosszat elfelejtek arra a kis időre, amíg együtt vagyunk. Olyankor egyedül is csak az cél lebeg előttem, hogy ő boldog lehessen. És ezt a színvonalat, igyekszem is megtartani, ahogyan csak tudom.

   Igaza volt Loren – nek akkor amikor azt mondta, hogy a „gyerekeinknek” a jó, amiért ők még nem tudják úgy érzékelni, és felfogni azt ami körülöttük zajlik. S ez talán így is van rendjén. Nekik még a vidámság, az öröm és szüntelen kacagások járnak, nem pedig a fájdalmas gyötrelmek, és amik velük jár: a szenvedés.

-          Kérjük kedves utasainkat, hogy csatolják be, biztonsági öveiket, mert hamarosan landolunk. – gondolataimból, az egyik utaskísérő hangja térít vissza a jelenbe.

   Amíg körülöttem a többi utas, a stewardess-ek kérésének tesznek eleget, addig én az ölemben édesen alvó kis angyalt, kezdem el ébresztgetni, aki a hatalmas szürkéskék szemeit álmosan nyitja ki. Miután sikerül felébresztenem őt, visszaültetem a helyére, csak hogy betudjam csatolni az övét, ahogyan ezt nem sokkal később az enyémmel is teszem.

   Nem sokkal azután, hogy mindenki bekapcsolta a biztonsági övét, a gép földet is ér. Kikapcsolva az öveinket, először kiveszem a tárolóból a válltáskámat, majd Ana-t az ölembe véve az előttünk lévő utasok után megyek.

   Este lévén, kicsit hűvös az idő odakint, így Ana-t még jobban magamhoz szorítom, majd elindulunk a csomagunkért.

   A bőröndjeinkre várva, két ismerősen csengő hangot hallunk meg, akik a nevünket kiáltják  Megfordulva a felénk tartó hosszú szőke hajú barátnőmet vélem fel ismerni, és mellette pedig a leendő sógornőjét.

   Az egykor még fiatal lány helyett, egy felnőtt és gyönyörű nő áll előttem Mia Grey személyében. Hosszú gesztenyebarna haja hullámosan ejtődik a vállára, míg sötétkék szemei a viszontlátás örömétől csillognak.

   Először Kate ölel magához minket. Amikor elereszt hagyom, hogy átvegye tőlem Ana-t, az én nyakamba pedig Mia borul.

-          Úgy örülök, hogy ennyi idő után újra találkozunk Ana! Sajnálom ami közted és a bátyám között történt - mondja, miközben elenged.

-          Én is örülök neked Mia. – mosolygok rá kedvesen, de a mosolyom nem szívből jön.

   Vajon mit mondhatott nekik ő, hogy miért szakítottunk? Mit talált ki?

-          Ő, a te...? – kérdezi vonakodó kíváncsisággal, miközben Ana és Kate párosát tünteti ki figyelemmel.

-       Örökbefogadott lányom  – válaszolom, megnyugtatva őt 

-          Óh, én azt hittem. Kérlek ne haragudj  Csak... – kér elnézést, és közben látom, amint a megfelelő szavakat keresi.

-          Nincs semmi baj. Köszönöm, hogy kijöttetek elénk – váltok témát.

-          Naná, hogy kijöttünk értetek. Hiszen nélküled nem is mennék férjhez! – mondja komolyan szőke hajú barátnőm, s újra magához ölel.

   Miután kiölelgetjük magunkat, Ana-t és Mia-t bemutatom egymásnak, majd amikor a bőröndjeinket sikeresen átvesszük, kifele indulunk Kate kocsijához.

   Nem sokkal később amikor megérkezünk Kate –ék lakásához, amelyet még anno a távozásom előtti egy hónapban vásároltak meg nekünk a szülei. Hihetetlen számomra, hogy még mindig ebben a házban laknak, ahelyett, hogy valami egocentrikusabb, avagy nagyobb és műveltebb helyre költöztek volna már.

   Amikor sikerül nagyjából berendezkednünk, a régi szobámba, Ana-t megfürdetem, majd miután eszik egy kis lasagne-t amelyet Mia készített el, lefektetem őt, és mind addig az egyik kedvenc meséjét olvasom, ameddig el nem alszik. Mielőtt kilépnék a szobából, egy apró puszit nyomok a homlokára, majd csatlakozom a nappaliban borozgató barátnőmhöz, és sógornőjéhez...

   Korai hajnal van, amikor felébredek, és rájövök, hogy mind a hárman a kanapé előtti perzsaszőnyegen aludtunk el, mellettünk pedig a három Rose-s üres üveg, és poharak. Mielőtt teljesen elfeküdhetnék  a  nyakukat a lányok, felkeltem és utána pedig Kate szobájába kísérem őket. Mikor mind a kettőjüket az ágyra fektetem, azon nyomban sikerül is visszaaludniuk.

   Hitetlenkedve megrázom a fejemet, és mivel már az álom is kiment a szememből, úgy döntök, hogy veszek egy jó meleg lazító fürdőt, ahol hosszas elmélkedésemből, a mai napi hiányos ruha viseletem ijeszt meg.

   Remek. Mondhatom szép kis barátnő vagyok, ha még a ruháról is megfeledkeztem. Még is mit fogok felvenni? – korholom magam, és esek kétségbe, miközben egy lenge melegítő alsóba és felsőbe bújok bele.

   Remélem Kate – nek lesz valami rám illő ruhája – ebben bízva, egy bögre meleg teával megyek az egykori szobámba, ahol az ágytól nem messze eső fotelban foglalok helyet, miután elővettem a laptopomat  Felnyitva a laptopot, mikor pár másodpercnyi idő után bekapcsolódik a gép, a leendő könyvemhez kezdek el inspirációt keresni.

   Hosszas sikertelen próbálkozás után, arra a döntésre jutotok, hogy először egy szerelmes drámába kezdek bele, amelyben a fájdalom, a düh, és a szenvedés sok szerepet fog kapni. A fejemben egy félig meddig kiötlött történet kezd kialakulni, amikor angyalkám hangjára leszek figyelmes.

   Lecsukva a laptopom fedelét, amelyen az idő már reggeli nyolcat mutat lépek a vasrácsos ágyhoz, és Ana mellé ülök, aki felébredvén, az ölembe mászik, a fejét pedig a nyakamba fúrja.

-          Jól aludtál, kisangyalom? – kérdezem, a hátát dörzsölgetve.

-          Ühüm – jön is a szűkszavú felelet, néhány másodperc elteltével.

   Körülbelül negyed óra elteltével, még mindig az ölembe tartva Ana-t, lépek ki a szobából, és a konyha felé tartok, ahonnan finom rántotta és a frissen főtt kávé illata száll felénk. A konyhában, Mia-ra találunk rá, aki épp az asztalra leterített tányérokra szedi ki a rántottát, és a mellé kisütött szalonnát.

-          Jó reggelt! – köszönök neki Ana-val, aki vidáman mosolyogva tekint ránk.

-          Jó reggelt nektek is. Épp most lettem kész a reggelivel, üljetek le és egyetek – terel minket a sarokülő felé.

   Kicsit nehezebben, de még is sikerül leülnöm, Ana-val, aki most oldalra fordul az ölemben. Majd amikor Mia is helyet foglal velünk szemben, neki állunk a reggeli elfogyasztásának. Közben pedig a lány kérésének eleget téve, röviden mesélek neki a párizsi életemről, és a munkámról.

-          És, ha nem veszed tolakodásnak, megkérdezhetem, hogy a kis Ana, hogyan is került hozzád? – kérdezi meg, és amikor az arcára emelem a tekintetem, észreveszem a szemeiben a kérdés feltétel utáni félelmet.

   Nem mondom, hogy váratlanul ért ez a kérdés. Hiszen számítottam rá. Csak éppenséggel nem Ana jelenlétében. Hiába tudja ő, hogy nem én vagyok az igazi anyukája, mégsem szeretek erről beszélni olyankor, ha ő is velem van.

-          Az a helyzet, hogy... – kezdenék bele a válasz féleségbe, amikor Kate toppan be a konyhába, rendkívülien kipihenten és frissen.

-          Jó reggelt fiatalság! Milyen csodálatos ez a reggel. Nem igaz? – huppan le mellénk, vidáman.

   Összehúzott szemöldökkel nézek rá, bármilyen rossz ómen után kajtatva. De semmi jelét sem látom annak, hogy akárcsak idegeskedne, avagy még mindig részeg lenne.

-          Neked is – köszönök vissza  én is, még mindig kétkedve – Hogy lehet, hogy nincs rajtad semmilyen para, avagy idegesség?

-          Már miért lenne? – néz vissza rám, kérdőn. – Ja, hogy az esküvői para?! – kapcsol hirtelen. – Áh, de hogy is. Sőt mi több, kiegyensúlyozottan  boldognak érzem magam. Hiszen még is csak férjhez készülök menni. Vagy mi a szösz?! – ránt egyet a vállán.

-          Hihetetlen vagy. Ugye tudod? – rázom meg a fejem, nevetve.

   Nem sokkal később, a reggeli elfogyasztása után,  amíg Kate letusol, és én átöltöztetem Ana –t,  és magam is egy utcai ruhába bújok, addig Mia rendet tesz a konyhában utánunk. Majd amikor mindannyian útra készen állunk, lebaktatunk Kate vadonatúj fehér cabriójához. Amelynek a megcsodálása után, amikor mindannyian beszállunk, Kate már indít is a Grey villába. Ugyanis az esküvőjét, Eliot-ék szüleinek hatalmas villájának, a hátsó udvarában tartják.

   Végül is, Kate mindig is egy szabadtéri esküvőt szeretett volna.

-          Egyébként Ana, a te nyoszolyólány ruhádat a saját méreteim alapján készítettem el – mondja hátra fordulva felém. – Bocsi, hogy nem szóltam korábban. Elfelejtettem.

-          Remélem még egy és ugyanaz a ruhaméretünk. De azért, hálásan köszönöm neked, hogy nem feledkeztél meg rólam.

-          Ha ezt azért mondtad mert, hogy kövérnek titulálsz engem, avagy magadat, akkor jobb ha tudod, hogy nincs igazad.

-          Én semmi ilyesmit nem mondtam. – védem meg magamat.

-          De gondoltál rá – vágja rá.

-          Lehetséges. – mondom alig halhatóan, miközben Ana–t figyelem, amint kíváncsi – fürkésző tekintettel figyeli a várost.

   Amikor Kate befordul a hatalmas villa bejárati ajtó - márvány lépcsője előtt, enyhe szorongás és idegesség kerít a hatalmába. Ugyan is pillanatok avagy percek kérdése, és újra szembetalálhatom magamat „ötven árnyalattal”, azaz Christian Grey-el. Akinek a nevét, hosszú idő során, most először tudom csak kimondani magamban.

   Mély lélegzetet véve, szállok ki a kocsiból, majd a magammal hozott fehér válltáskámat a vállamra kapva, fogom meg Ana kezét, akivel együtt követjük Kate-t és Mia-t, befele a villába.

   A villában hatalmas felfordulás fogad minket. Mindenki sürög-forog, tálcákkal és díszítésekkel a kezükben.

   Nem tudom, hogy hogyan és mikor kerültünk Ana –val a hátsó udvarra vezető teraszhoz, de a látvány azt hiszem mind a kettőnket lenyűgöz. Fehér - Orchidea virág koszorúkkal díszített székek, és a körülöttük lévő állványok állnak. Ami mellett a fehér és a vörös rózsával futott magasodó bokrok, még szebbé teszik a kívánt hatást. Pont úgy néz ki ez az egész, ahogyan azt barátnőm megálmodta.

-          Anastasia, kedvesem! Hát itt vagy. Annyira örülök, hogy te is eljöttél – hallatszik egy ismerősen csengő női hang, a hátam mögül.

   Megfordulva, Mrs. Grey-el találom szembe magamat. Aki már gyorsan az ölelésébe is von. Mivel nem akarok udvariatlan lenni, így én is viszonzom az ölelését.

-          Ha a fiam meglát téged, el lesz ámulva. És talán, újra visszakapjuk majd azt a Christian-t akit akkor láttunk, amikor ti együtt voltatok – enged el, és kedvesen rám mosolyog.

   Nem tudokm mit mondani erre, helyette igyekszem viszonozni a mosolyát, minden kínosság és zavartság nélkül.

-          Én is örülök, hogy újra látom Greace. Hadd mutassam be önnek Ana-t, a fogadott lányomat. - mutatom be neki, a mellettem álló kis szőkeséget. – Kicsim, köszönj szépen.

-          Csókolom – teljesíti is a kérésemet, egy hatalmas mosollyal az arcán.

-          Szervusz édesem. – simít végig az arcán, kedvesen. - Óh, de édes. Kate nem is említette, hogy örökbe fogadtál egy kis lányt. – néz rám, majd a kislányra, hitetlenkedve.

-          Igazából én kértem meg arra, hogy ne szóljon senkinek se róla. – húzom el a számat kissé kínosan.

-          Értem. – bólint. – De azért remélem, később majd mesélsz róla.

-          Rendben. – egyezek bele.

   Majd mint egy végszóra megjelenik Kate és Mia, mögöttük pedig Kate szülei és Mr. Grey.

-          Ana kedvesem – ölelnek magukhoz Kate szülei.

   Ana láttán, az ő reakciójuk szintén ugyanaz volt, mint Greace –é. De mi másra is számíthattam volna?! De ahogyan Greace, ők is barátságosan fogadják Ana-t. Aki mintegy negyedkiló felesleges teherként, bomlik le a vállamról.

   Mivel alig két óra múlva egy esküvő fog lezajlani a kertben, képtelenek vagyunk a bájcsevegésünket későbbre hagyni.

   

   Majd Mia kíséretében, a villa egyik legnagyobb szobájába megyünk. Ahol  minden olyan eszköz a segítségünkre akad, amelyre éppenséggel szükségünk van.

   

   Rövidesen mindenki tündöklően és gyönyörűen áll meg a szobában lévő hatalmas tükör előtt, és utolsó simításként, mindannyian egyszerre simítunk végig a ruháinkon.

   

   Először Kate-t figyelem meg. Akin egy gyönyörű szép fehér csipkés Ruched Bodice taft váll nélküli – ujjatlan különleges menyasszonyi ruha egyike áll. A mellrészétől kezdve egészen a fodrok kezdéséig a felső részét a ruhának, Tajvan gyöngyök díszítik  A ruha alja pedig habos fűzött fodrokban ér földet. A nyakán egy Srassz, kristályos nyakláncot visel, amelyhez egy ugyan olyan fülbevallót  és hajdíszt is visel, amely tökéletesen áll, a fonatos kontyban álló hajához. Amelyet oldalra csatolva, rózsaszín – rózsa alakú csattal tűzött fel.

-          Annyira gyönyörű vagy. – szólalok meg, miközben az államat barátnőm vállára teszem. De közben igyekszem vissza fele pislogni a könnyeimet, hogy még véletlenül se folyjon szét a szemfestékem.

-          Mindannyian azok vagyunk. – mondja, és magához ölel. – Örülök, hogy itt vagy.

-          Én is. – mondom az igazat.

   

   A kis érzelmi megnyilvánulásunk után, a tekintetem Mia –ra és Ana-ra esik. Akik ugyan olyan ruhát viselnek mint én. Pánt nélküli, halvány barna színű földet érő ruhában tündöklünk mind a hárman, amelyet a derék táján egy csoki barna hosszú masni fut át, amelynek a vége a ruhánk hátulján terjed szét. A ruhánk alja csak úgy mint a Kate–é, fűzött fodrokban omlik le a földig. Ékszerként, Cirkónia kristályos láncot, és fülbevalót viselünk. A hajunk pedig laza loknikban omlik a vállunkra, amelyekbe Srasz kristályos haj díszeleg.

   

   Amikor elérkezettnek látszik az idő, elindulunk lefele a földszintre. Ahonnan amikor felcsendül Wagner szimfóniája  először Ana lép ki, egy kis virágszirmokkal teli kis kosárral.

   

   Mire mindenki feláll a helyéről, és mosolyogva nézik, amint Ana végig szórja előttünk az utat. Utána én és Mia indulunk el, és mindaddig amíg őszintén és szívből mosolygok amíg el nem érünk az oltárnak nevezhető helyig. Ahol Eliot, fehér szmoking-ben és világos kék nyakkendőben, áll a pap előtt. Mögötte pedig, egy számomra ismeretlen fiatal srác, és a világ legpiszokabbul jóképű férfija áll. Fekete szmokingban és fekete csokornyakkendőben.

   Amikor a tekintetünk összekapcsolódik, elvesztem a külvilággal a kapcsolatot, és csak is az ő hitetlenséget és örömet sugározó szürke szemeibe nézek....

Sziasztok. 

Elnézést, amiért ennyit kellett várnotok a folytatásra, de az az igazság, hogy a gépem haldoklik. S ez révén, tökre be van lassulva, és nem mindig akar engedelmeskedni. :(

A végéért szintén elnézéseteket kérem, de az a helyzet, hogy a folytatás még nem igazán tiszta bennem. Így ez révén nem akartam csak úgy valamit oda sühinteni, amely után, esetleg nem tudnék kijönni. :S

Az előző részhez írt véleményeket borzasztóan nagyon szépen köszönöm! Nagyon boldog voltam amikor megláttam, hogy ennyien írtatok. :)

A következő fejezet várható időpontja, hétfőn avagy kedden várható. De lehetséges, hogy hamarabb. 

Love_Day

Extrák:

Kate menyasszonyi ruhája és ékszere

Anastasia, Ana és Mia ruhája és ékszerei + hajdíszük

Part 1

Sziasztok.

Elnézést kérek, amiért így megvárakoztattalak titeket az első fejezettel. De mint tudjátok, legalábbis egy páran biztosan, hogy az elmúlt egy hétben azon voltam, hogy átfontoljak egy - két dolgot azzal kapcsolatosan, hogy folytassam -e az írást vagy sem?! Ami révén arra jutottam, hogy elkezdem eme történetet, és majd meglátom, hogy hogyan tovább. 

Ezt a fejezetet vegyétek úgy mint egyfajta bevezető fejezet, bár az is, hiszen mégiscsak az első rész. 

A második részt pedig megpróbálom még ezen a héten hozni, de ha bármilyen változás is bekövetkezne, azt a chat - ben közölni is fogom majd. :)

Kellemes olvasást kívánok hozzá!

Love_Day

A kezdet

„Bármi történjék velünk életünk során, az már valószínűleg jó ideje lesben állt. Ahhoz, hogy az elkerülhetetlent elkerülje az ember, nem elég csak a végzetünkkel szembeszállni, nem elég az időt megállítani, vissza kell térni a kezdet kezdetéhez. A kezdetet pedig csak akkor találjuk meg, ha a jó oldalon vetjük fel életünk könyvét.”

   „Minden irányból, mindig egyetlen egy pont felé indulok el. A gondolatok, az emlékek, az álmok, a tevékenységek mind ugyan oda törekszenek: valami kielégüléshez, kiegyenlítődéshez, beteljesüléshez.

   Valamihez, ami addig érdekes csak, addig vonzó, amíg elérhetetlen, amíg meg nem kapom, föl nem falom. Közben, mintegy felkészülésként, iskolaként a kis örömök és a kis halálok, a tulajdonképpeni létezés. S az egyetlen pont mintha bennem volna.

   Érzem, amint valami megmagyarázhatatlan érzés a hatalmába kerít. Tudom, hogy a saját testemben vagyok, amelyet mintha nem is én irányítanék.

   Újra Seattle – ben a Grey Enterprises Holding főhadiszálláson találom magamat. Az épület kívülről – belülről, csak úgy mint legelső alkalommal most is elbűvölt.

   Amikor a csinos szőke hajú titkárnő közli velem, hogy Mr. Grey fogad, felállok a bőrfotelból, és elindulok abba az irányba, ahonnan alig pár perce egy vonzó afroamerikai férfi lépett ki.

   Az ajtóhoz érve bekopogok, és amint benyitok a lábaim összeakadnak és egy fejessel érkezem be az irodába. Érzem, hogy gyengéd kezek segítenek fel, amelytől borzasztóan zavarba jövök. Erőt véve magamon  felnézek. Amikor a fürkésző szempárba nézek, amely megbabonázott, éreztem, hogy végleg elvesztem...”

-          Szentséges basszantyú! – kiáltok fel, amikor az ébresztőórám hangos jelzéssel adja a tudtomra, hogy itt az ideje a felkelésemnek. – Nem lehet igaz, hogy álmomban, újra átéltem az első találkozásunkat – rázom meg a fejem, hitetlenül.

   Miért álmodom folyton – folyvást róla? Miért üldöz még az álmaimban is állandóan?

   Gyűlölöm, amiért még mindig beférkőzi magát a gondolataimba. Miatta egyetlen egy férfit sem tudok közelebbről megismerni. Mert tudom, hogy egyikőjük sem ő.

   De mindhiába vártam rá, hogy utánam jöjjön... ha közben tudtam, hogy képtelen megadni azt nekem, amire én vágyom. És én sem vagyok képes arra, amire ő vágyik.

Éppen ezért is hagytad el őt, Anastasia! – mondja a tudatalattim. Én pedig igazat is adok neki. Mi nem illettünk össze. Ennyi! Ezt el kellett fogadnom. Punktum! – zárom le magamban a dolgot, egyenlőre.

   Majd amikor az órára pillantok, amely fél nyolcat mutat, hitpergyorsasággal ugrok ki az ágyból, és szedem magam rendbe.

   Mire rendet teszek a szobámban, és a konyhában is, felkapom a táskámat, amelyben miután szétnézek, és megállapítom, hogy minden ami kellhet, benne van, bezárom magam után a lakás ajtaját, és már száguldok is a lifthez. Beszállva a liftbe, köszöntöm Mrs. Edwards-ot a szomszéd nénit, aki bár már túl van a hatvanon is, mégis rendkívülien friss és üde a korához képest. Mellette pedig hatalmas, és arany szíve van.

   Amíg a lift a földszint felé tart, addig pár szóval kipletyizzük a tegnap esti VIP talk show újabb részét. 

   Amint megérkezünk a legelső szintre, elköszönök a kedves szomszéd nénitől, majd a parkolóház felé sietek, ahol bepattanva a piros Peugeot-omba, és rátaposva a gázra a Mirror könyvkiadó felé tartok.

   A munkahelyemre érve, a számomra kijelölt helyre parkolok, majd a vállamra véve a táskámat, szállok ki a kocsimból, amelyet beriasztva magam után hagyok a parkolóban, és az irodába megyek.

-          Jó reggelt! – köszöntöm a kollégáimat, és a helyemre megyek.

   Amint lepakolom a táskámat, és helyet foglalok a székemen, a főnököm, David jelenik meg előttem.

-          Jó reggelt Ana! Beszélni szeretnék veled most az irodámban!

-          Jó reggelt David! Bocsánat a késésért, ígérem többet nem fog előfordulni – kérek elnézését, s bár tudom, hogy David nem az a szigorú típus, azt azért borzasztóan rühelli ha valaki késik a cégnél.

   Nem szól semmi sem csak bólint,  aztán pedig az irodája felé terel.

Az irodájába lépve, miután becsukja az ajtót maga után, az asztala előtt lévő egyik szék felé mutat, ahova én szótlanul le is ülök, míg ő velem szemben a saját székében foglal helyet.

   Néhány perc eltelte után végül megszólal.

-          Figyelj! Tudod jól, hogy egy jó ideje a cég fele annyi könyvet adott ki ebben az évben, mind eddig – mondja, mire bólintok egyet. – Akkor azt is tudod, hogy ez számunkra semmi jót nem jelent – újra bólintok. – Azt is tudod, hogy miért van ez így? – kérdezi.

-          A konkurenciánk miatt.. – felelem az igazat, kissé kényelmetlenül.

   Ahogyan a cégnél levő dolgozók, úgy én is tudom, hogy valóban nem áll valami jól a szénánk. Beleértve a céget is. Az utóbbi időben, egyre kevesebben keresnek fel minket, azzal kapcsolatosan, hogy adassuk ki a könyvüket. Ugyan is legtöbben, az idén megalakuló Krevor könyvkiadóval adatják ki a könyveiket. És ha az év végére még kevesebb könyvet adunk ki, akkor kezdhetünk felkészülni a lehetséges, elbocsátásokra és arra, hogy a cég véglegesen is a becsődöl.

   Sajnálom David-et, hiszen a cég az apai nagyapjáról maradt rá, amelyet már több mint harminc éve, hogy ő vezet. S tudom, hogy ez a cég az élete, melynek elvesztése igencsak mélységes fájdalmat okozna neki.

-          Igen, a konkurenciánk miatt – helyesel bosszúsan. – De hogy ne kelljen felmondanunk az embereknek, olyasvalakit kéne a cégtársulatba bevennünk, akivel sokan szívesen kiadatnák az írásokat – mondja mindvégig a szemeimbe nézve.

   Kíváncsian várom, hogy hova szeretne ezzel kilyukadni, amikor egyszer csak olyan javaslatot, vagyis inkább ajánlatot tesz, ami miatt a levegő a torkomban reked.

-          Szeretném, ha ez a társtulajdonos te lennél, aki egyben ki is adhatná a saját könyvét.

   Jól hallottam, tényleg azt mondta, hogy szeretné, ha én lennék a cég új társtulajdonosa? És hogy adjak ki egy általam írott történetet? Mégis hogyan juthatott ez az eszébe? Ha még előléptetett volna, de hogy cégtulajdonos legyek! Annak egyszerűen nem tudom magamat elképzelni.

-          David, ez igencsak nagylelkű ajánlat, de... – igyekszem valami kézhez foghatót mondani erre az ajánlatra, de valahogy nem igazán jönnek a szavak a nyelvemre. - ... nem hiszem, hogy én lennék erre a legalkalmasabb személy.

-          Ana, tudom, hogy ez így váratlanul ért most. De, hidd el nekem, hogy ha ezt nem így gondolnám, akkor nem tettem volna neked ezt az ajánlatot – erre ismét csak bólintani tudok, majd hagyom, hogy tovább folytassa a beszédét. – Erre a társulásra egyedül csak téged kértelek fel. Mert benned bízom a legjobban, és tudom, hogy te képes vagy arra, hogy újra gatyába rázd ezt a céget. Nem kérem, hogy most dönts azonnal, de kérlek, fontold meg az ajánlatomat. Éppenséggel erre most pont megfelelő és elég időd lesz majd, a két hétnyi szabadságod alatt. Fontold meg, jó?

   Nem tudom, hogy mit is mondhatnék, így helyette egy biccentéssel adom a tudtára, hogy megfontolom az ajánlatát...

   Kissé gondterhelten távozom délután a munkahelyemről, és mindvégig, amíg Lorenékhez nem érek, akivel közel fél éve már, hogy elég jó barátnők vagyunk, David ajánlatán gondolkozom.

   Valóban, igazán jó érzés tudni, hogy David ennyire megbízik bennem és, hogy ez ügyben rám gondolt, és hogy engem szeretne társtulajdonosnak, de nem tudom... vagy legalább is, nem hiszem, hogy én lennék erre a legmegfelelőbb személy. Erre a posztra sokkal inkább Ian-t vagy Elizabeth-et tudnám elképzelni, mert ők már elég régóta dolgoznak a kiadónál, és jobban tudják az ilyen munkával járó feladatokat elvégezni, mint például én.

   Nekem mindeddig az volt a feladatom, hogy elolvassam a nekünk beküldött írásokat, amelyek közül később a legigényesebbeket kellett kiválasztanom, és véleményt alkotnom, amelyeket a vezetőségnek kellett prezentálnom.

   Valóban képes vagyok erre a posztra? – merül fel bennem a gondolat, miközben megérkezem barátnőmék házához.

   Kiszállva a kocsimból, a bejárati ajtóhoz sétálok, és amikor egyszer - kétszer bekopogok, alig pár másodperc alatt Loren nyit ajtót, aki mosolyogva két puszival köszönt, amit én viszonzok is.

-          Épp jókor. Most főztem le egy teát, amit Indiából hoztak – invitál be a házba.

   A táskámat a fekete bőr kanapé szélére téve, követem hosszú barna hajú barátnőmet, aki kétgyermekes anya lévén, kiváló alakkal rendelkezik, amelyet a többi anyuka, és még azok a nők is megirigyelhetnének, akiknek még nincsen gyermeke. Velük együtt én is csodálattal ámulom az alakját, és azt is, ahogyan egyedülálló anyukaként ilyen remekül megállja a helyét az életben. Erős és független nő, aki soha nem hagyja, hogy bárki is irányítsa.

   Amíg ő két teáscsészébe tölti ki a teát mindkettőnk számára, addig én a teraszajtón keresztül figyelem, amint Ana, Loren gyerekeivel játszadozik a gyerek medencében. Az arcomra mosoly kúszik a látványtól, és a tudattól is egyaránt, hogy ennyire boldognak láthatom őt.

   Egy pillanatra a vidám mosoly szomorú mosollyá válik az arcomon, amikor eszembe jut, hogy még is min kellett neki átmenni, már alig három éves korában.

-          Bevallom kicsit irigylem őket, amiért még nem tudják úgy felfogni és értelmezni a világ gondjait és bajait, mint mi. – szólal meg mögülem Loren.

-          Még az a szerencse – értek vele egyet, majd mellette foglalok helyet a kanapén.

   Elveszem tőle a felém tartott csészét, amelyet két kavarás után meg is kóstolok  Az íze új számomra, de mégis finomnak találom.

-          Hm... ez finom – mondjuk ki egyszerre, ami folytán mind a ketten elmosolyodunk.

-          Valami baj van? – kérdezi.

-          Ha azt bajnak lehetne nevezni, hogy Kate...

-          A Washingtoni barátnőd? – vág a szavamba.

-          ... igen, ő. Most hétvégén férjhez fog menni, és megkért, hogy legyek a tanúja, amire én nem tudtam nemet mondani, hisz, mégis ő a legeslegjobb barátnőm, már kisgyerek korunk óta.

-          Hát ez szuper! Úgyis azt tervezted, hogy megakarod őt látogatni.

-          Igen, de... – kezdem el, de képtelen vagyok folytatni a beszédet.

   Még saját magamban sem tudtam megemészteni a tudatot, hogy újra találkozni fogok vele. Nem hogy még beszéljek is róla. Azonban szerencsémre, Loren hamar levágja a helyzetet.

-          Óh – óh. Az expasi. Vele nem szeretnél összefutni, de mivel a barátnőd az ő öccséhez megy feleségül, így kizárt dolog, hogy ne találkozzatok. – jelenti ki, s együttérzően teszi az egyik kezét az enyémre.

-          Igen  – helyeslően bólintok. – De, előbb vagy utóbb úgyis elérkezett volna annak az ideje, hogy újra találkozzam vele. Nem tudom, hogy milyen lesz majd az a pillanat amikor újra látni fogom. Ahhoz, hogy lezárhassam a múltat, szembe kell néznem vele. Bizonyára már talált valakit magának, akinek sikerült elfeledtetni engem, s ezzel a tudattal azt hiszem sikerül majd átvészelnem azt a két hetet, amelyet Seattle-ben fogok... azaz fogunk eltölteni.

-          Ez a beszéd, kislány! – mosolyogva bátorít, ami igazán sokat jelent nekem.

   És bár szeretném viszonozni a mosolyt, mégsem tudom. Hiszen amellett, hogy visszatérek oda, ahonnan elmenekültem, még azzal is számolnom kell, hogy éppenséggel nem vagyok egyedül. Igaz Kate és Elliot tudnak Ana-ról, és már volt alkalmuk is megismerkedni, de a többiek otthon, az égadta világon semmit sem tudnak róla.

   De akárhogyan is reagáljanak rá, azt nem fogom engedni, hogy bárki bántsa majd őt.

-          Bevallom félek attól, hogy nem fogják majd Ana-t elfogadni – szólalok meg kis idő eltelte után.

-          Ugyan, nincs mitől tartanod. Hiszen mindenkit az ujjai köré csavar, és ez nem lesz másként Seattle- ben sem – öntött lelket továbbra is belém. – Lehet, hogy az elején kissé furcsa lesz nekik, hogy van egy lányod, – aki bár nem is a sajátod, de még is úgy nevelted mintha az lenne... - de majd megszokják. És ha megtudják az egész történetet arról, hogy miként is került ő hozzád, akkor könnyebb lesz majd nekik elfogadni őt.

-          Igazad van, és köszönöm. – ölelem át hálásan.

   Nem is tudom elképzelni, hogy mi lenne velem, ha nem ismertem volna meg őt. Kate után ő az egyetlen személy akiben teljes mértékben megbízom. Bár neki sem szóltam a „vele” kötött szerződésről, de a ma történtekről mesélek neki, ami révén ő jó ötletnek tartja David ajánlatát.

-          Mami, mami! – ugrik a nyakamba Ana, amikor Holly-val és Chris-sel, Loren gyerekeivel belépnek a teraszajtón.

-          Szia kicsim – nyomok egy puszit az arcára. – Ugye jól viselkedtél Loren néniéknél?

-          Igen mami! – feleli. – Tegnap este vaníliás pudingot készítettünk, és Loren néni pedig mesét is olvasott lefekvés előtt, ahogyan te szoktál nekem.

-          Nem is emlékszem már, hogy mikor volt utoljára ilyen nyugodt és békés estém, mint a tegnap este. Most kivételesen Holly-ék sem veszekedtek, mint általában szoktak – veszi át a szót Loren, miközben a kiürült csészéket viszi ki a konyhába. – Gyerekek, azért jó lenne, ha átöltöznétek valami szárazabb ruhába, mielőtt mindent összevizeztek – szól vissza az ajtóból.

-          Tényleg öltözzetek át, ha ma már nem fürdötök a medencében – mondom én is nekik.

   Mire szófogadóan mennek fel az emeletre, ahova én is követem őket, majd néhány perc elteltével némi segítséggel, száraz ruhába öltöztetett gyerekekkel térek vissza a nappaliba.

   Még egy kis rövid idő erejéig, amíg mi Loren-nel a konyhában beszélgetünk, addig a gyerekek tévét néznek a nappaliban, azonban amikor az óra már öt órát mutat, elindulunk haza...

   A közös vacsora elkészítése után, a tévé előtt fogyasztjuk el azt, amely után nem sokkal később, a kanapén nyom el minket az álom...

   A hétvége hamarabb elérkezett mint ahogyan azt vártam, így a munkahét utolsó napján, azaz pénteken már nem megyek be dolgozni. Egész délelőtt a bőröndjeinkbe pakolok ki és be, majd amikor úgy érzem, hogy mindennel elkészültem, amivel kellett, átöltöztetem Ana –t egy egyszerű kis nyári ruhácskába, magamra pedig egy, az övé hasonló ruhadarabot öltök.

   Miután mindent alaposan átnézek, hogy elvan-e pakolva,és a bőröndjeinket is lecipelem a taxiig, aminél az ötvenes éveiben járó kicsit tömzsi férfi a segítségemre sietve pakolja be a azokat a csomagtartóba, néhány perc elteltével már a reptér felé haladunk.

   A reptérre megérkezve, épp hogy csak annyira van még időnk, hogy felhívjam Kate-et, hogy már úton vagyunk, majd amikor feljutunk a gépre, helyet foglalunk a helyünkön, és indulásra készen állva, akaratlanul is a holnapi nap jut az eszembe, és az, hogy újra látni fogom őt...