Sziasztok. Szörnyen érzem magam, amiért eddig várakoztattalak titeket a friss fejezettel, de még mindig nincs megjavítva a gépem, és már nem is hiszem, hogy az idén kész lesz. Azonban most, hála a nővéreméknek, amiért kölcsön adták a laptopjukat arra az időre, amíg a gépünk a szervizben van. Így, bár némi nehézség árán, de egy rövidke kis fejezettel tudok most nektek szolgálni, így a karácsony előtti napon.
A "bétámnak" - Dóry - nak hálásan köszönöm, hogy ki tartott mellettem, és segítségemre sietvén, megosztotta veletek a problémámat! Köszönöm! <3 - És természetesen, mindenki másnak is hálával tartozom, akik kitartottak mellettem, és nem hagytak el, vagyis, hogy a blogomat nem hagyták el. :) Legalábbis ebben bízom, és reménykedem!
Na és akkor jöjjön most a fejezet:
Amikor úgy érzed, hogy na akkor dehogy...
A
délelőtti órákban, amíg az ebéd készül a tegnapi esküvő díszleteinek lassacskán hűlt helye van már, köszönhetően a felbérelt alkalmazottaknak, Ana-val
csatlakozunk az ebédlőben lévő Grey családhoz, akik közül csak egyetlen egy
személyt hiányolok igazán. Még pedig Christian-t. Kissé furcsának találom, hogy
hajnal óta még a színét se láttam. Azonban mielőtt feltehetném, csak úgy
mellékesen a kérdést, a holléte felől, Greace közli velem, hogy sajnálatára a
fia visszatért a lakásába, így csak ő, a férje, és Mia fog velünk ebédelni,
amelyre ő maga tartott itt minket.
Evés
közben egy olyan érzésem támad, mintha ez egy szokványos vasárnapi ebéd volna,
de ha úgy vesszük, az is, annyi különbséggel, hogy most én és a kis Ana is az
asztaluknál ülünk.
Greace
kérésére a Párizsban töltött két évemről mesélek röviden. Említésre kerül a
munkahelyem, és Ana igazi szülei is, akikről csak kevés információt osztottam
meg velük, nem úgy, mint Christian-nal.
Mint
kiderül, Mia Greace példáját követve elkezdett az orvosira járni, amelyet
mosolyogva és figyelmesen hallgatok.
Az
ebéd befejezése után megköszönöm a vendéglátást a részükről, majd elköszönve
tőlük, barátnőm, Kate fehér cabriójába bepattanva, indítok is az egykori közös
lakásunk felé...
***
Hétfő
délelőtt, Ana-val a helyi boltból vagy két heti kajával felszerelkezve térünk
vissza a lakásba, ahol nek is állunk közösen az ebéd készítésének, ami közben
gyerekdalokat éneklünk. Délután, amíg ő alszik, addig én a leendő könyvem
írásába kezdek, amibe úgy belemerülök, hogy észre sem veszem az idő múlását.
Csak akkor eszmélek fel, amikor a csengő megszólal, aminek a hangjára Ana is
felébred, aki amint kimászik az ágyból, az ölembe kéredzkedik föl, majd vele
együtt sétálok az ajtóhoz, amelynek a túloldalán Mia-val találom szembe magam.
-
Sziasztok!
– köszön, miközben átlépi a küszöböt, és a kanapéhoz sétál.
-
Szia!
– köszönünk neki vissza, becsukva az ajtót. – Esetleg valami innivalóval vagy
egy kis csirkemell salátával megkínálhatunk? – kérdezem barátságosan, felé
fordulva.
-
Nem
kérek semmit, köszönöm. – feleli – Azért jöttem, mert a bátyám elárulta, hogy
ma este együtt vacsoráztok, én pedig önként vállalkozom arra, hogy vigyázok a
kicsi Ana-ra.
-
Szóval
elmondta neked – motyogom az orrom alatt zavartan.
-
Ki
az, akivel vacsorázol, mami? – kérdezi meg Ana, hatalmasra nyitva kék szemeit.
-
Azzal
a bácsival, akivel Kate néni esküvőjén játszottál. Tudod, amikor egymást
dobáltátok sütivel – magyarázom, mire hatalmas mosoly jelenik meg az arcán,
amikor a Christiannal való játékukat említem meg.
-
Jaj,
de jó! Találkozhatók vele én is? – kérdi csillogó tekintettel.
Istenem! – fogom meg
gondolatban a fejemet. – Hogyhogy nem
gondoltam én erre? Hogyhogy nem vettem számításba azt, mi lesz akkor, ha
összebarátkozik Christiannal? – kérdem magamtól, miközben valami válasz
után kutatok a gondolataim közt.
-
Majd
a mami megkérdezi tőle, jó? – reagál helyettem Mia, akinek a tekintetében vagy
ezernyi kérdést vélek látni, amiket vagy nem akar feltenni, vagy nem akar Ana
előtt megostromolni velük.
-
Jó!
– nyomja az „ó”-t hosszabban, majd lekéredzkedve az ölemből, a kanapéra mászik
föl. – Mami, nézhetek mesét?
-
Persze
– bekapcsolom a tv-t, és a mese csatornára kapcsolok, ahol épp a Hamupipőke kezdődik.
Ana-t
a tv előtt hagyva, intek Mia-nak a konyha felé.
-
Úgy
tudtam, hogy Christian nem igazán osztja meg másokkal, hogy kivel és mikor
találkozik – jelentem ki, miután helyet foglalunk az asztalnál.
-
Ez
így igaz, de a mi kapcsolatunk más, mint a többi testvérpáré. Talán azért, mert
mi nem vér szerinte, hanem csak fogadott testvérek vagyunk. Ezt nem tudom. Azt
viszont igen, hogy a Christian-nal való viszonyom sokkal erősebb, mint
Elliot-tal. De főleg azóta, mióta ti szakítottatok...
Egyrészt
a szavába szeretnék vágni, mert nem akarok róla beszélgetni, másrészt pedig
hajt a kíváncsiság, hogy megtudjam, ő miként élte meg a szakításunkat. Holott
annyit már tőle is tudok, hogy neki is éppen annyira fájt, mint ahogyan nekem.
De mégis olyasvalakitől szeretném hallani azt, hogy Chrtistian mit élt át
ebben a két évben, akit igazán közel enged magához.
Így
tehát mégsem szakítom félbe, helyette érdeklődbe hallgatom minden egyes szavát
és mondatát.
Időnként,
alig tudom visszatartani magam attól, hogy a szavába vágjak, és megkérjem: ne
mondjon többet. De megesik az is, hogy összeszorult torokkal hallgatom őt,
miközben magamban próbálom megemészteni a történteket.
Soha
nem hittem volna, hogy az a férfi, aki rabul ejtette a szívemet, így magába
fordul, mint ahogyan azt Mia meséli.
Tényleg képes
volt csak úgy lelépni másfél hétre, hogy a munkáját is elhanyagolta, és közben
mindenkivel megszakította a kapcsolatot? Tényleg képes volt arra, hogy megüsse
a fivérét, aki azt merészelte neki mondani, hogy megérdemelte azt, hogy
elhagytam?
Még is mi a fene
ütött beléjük?
De legfőképpen Elliot-ba, akiről tulajdonképpen el sem tudtam volna hinni, hogy
képes így felhúznia a testvérét.
Na de azért Mr.
Tökélyt se hagyd ki, aki meg aztán meg is ütötte Elliot-ot! – szólal meg a
tudatalattim, aki ugyanolyan bosszankodó képet vág, amint amilyennek én érzem
magamat belül.
Azt
már tudtam, hogy erősen védelmezett az idő alatt, amíg mi... mi együtt voltunk,
de messze nem hittem volna, még a legvalótlanabb álmomban sem, hogy miattam
képes lesz megütni a testvérét, akit szeret.
De
mégis miért tette ezt Christian, ha hagyott elmenni? Nem azt mondta neked, hogy magát hibáztatja, amiért hagyott téged
elmenni?! – húzza fel a szemöldökét morcosan a tudatalattim.
Ez
igaz. Valóban ezt mondta, én én éreztem, és láttam is a tekintetében, hogy
őszintén vallott nekem akkor, múlt hajnalban...
-
...
és ami a legfurább volt, hogy amikor az újságírók faggatni kezdték őt rólad, és
a kapcsolatotokról, azt vallotta, hogy... – amíg továbbra is figyelmesen
hallgattam őt, egyszer csak félbehagyja a mondatot, amely még inkább felkelti a
kíváncsiságomat.
Mégis mit
vallhatott ő rólunk?
-
Mit
Mia? – kérdezem... de ő továbbra sem hajlandó folytatni a megkezdett mondatot.
-
Sajnálom,
nem tehetem. Ezt tőle kell megkérdezned. Már így is túl sokat mondtam el neked,
amit hiába tettem szívesen, és ítéltem is tulajdonképpen helyesnek, de amit
mondott, azt a bátyámtól kell hallanod – néz bocsánatkérően a szemembe.
-
Értem.
És köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem – suttogom halkan, amikor
köszönetképpen megölelem.
-
Imádom
a bátyámat, és bár lehet, hogy ki fog nyírni, ha megtudja, hogy meséltem neked
arról, miként viselkedett ebben a két évben, de nagyon megkedveltelek téged
Ana, és szeretném ha ti ketten, egymásközt igazán rendezni tudnátok a dolgokat,
amelyeket vagy kihagytatok, vagy elszúrtatok. Mert igaz, hogy Christian eléggé fafejű tud lenni, de te is ugyanannyira hibás voltál, mint ő.
A
szó a torkomra forr, amikor Mia azzal szembesít, hogy én is hibás voltam abban,
hogy véget ért a kapcsolatunk Christiannal.
-
Nem
akartalak, és akarlak megbántani, de egy kapcsolatban ahhoz, hogy így
szétszakadjon, két ember kell. Igaz, nem tudom igazán, hogy mi miatt hagytad el
őt pontosan, csupán annyit árult el Christian, hogy ő érzelmileg és bizalmilag
túl keveset adott neked, amit nyilvánvaló, hogy egészen rosszul tett, holott
közben mindössze csak téged szeretett volna megvédeni a múltjában történtektől,
de legjobban saját magától, annak ellenére is, hogy nagyon sokat jelentettél,
és jelentesz is neki. Nem akarlak rábeszélni semmi olyanra, amit nem szeretnél,
de arra kérlek, adj még egy esélyt a bátyámnak, hogy megmutathassa, mennyit is
jelentesz neki – kéri, és bátorítóan a karomra teszi a kezét, majd engem
magamra hagyva a gondolataimmal, csatlakozik a mesét néző kislányhoz....
to be continued...
Bocsánat, amiért most csak ilyen rövid résszel szolgálok nektek, és hogy ebben a részben sem volt a vacsora pillanat, de amit eredetileg szerettem volna írni, azt mostanra átfontoltam bétám - Dóry - segítségével, akinek az ötleteivel szerencsés módon most igazán megjött az íráshoz a kedvem. Remélhetőleg még az idén... azaz még ebben az évben megkapjátok a 8. fejezetet, amely most már valóban a vacsoráról fog szólni. :)
Az előző fejezethez írt kommenteket nagyon szépen köszönöm: Névtelennek; Reni - nek; Gina-nak; Orsy-nak és Forci -nak! (Akiknek a kommentjeikre már válaszoltam is.) És a kattintásokat is nagyon szépen köszönöm.:)
Végül, búcsúzóul az alábbi képpel és dallal szeretnék mindenkinek, Vidám és Kellemes Karácsonyi ünnepeket kívánni!
(Meglehet, hogy nem mindenki rajong értük a származásuk miatt, vagy éppen nem kedvelik a zenei stílusukat... de én hiszem, hogy ez a dal sok mindenkinek elnyeri majd a tetszését... vagy mégsem.)
Szeretettel: Love_Day
Szia, örülök, hogy sikerült egy kis részt is hoznod és remélem hamarosan már a saját gépedről folytathatod az írást. Kíváncsian várom már a folytatást...
VálaszTörlésKellemes ünnepeket!
hali
VálaszTörlésköszönöm nagyon jo volt várom a találkát
várom a kövit
üdv
Reni
Helló. Így utólag is szeretnék boldog ünnepeket kívánni. Nagyon jó lett a rész és benne volt az idei top 3 ajándékomba. :) Kicsit azt sajnálom, hogy nem volt benne a vacsora, de ez kicsit se rontott a fejezet "jó"-ságán.
VálaszTörlésNem egy álmatlan éjszakát okoztál azzal, hogy nem árultad el, hogy mégis mi a fenét nyilatkozott Christan. :D
Siess a következővel ( bár írtad, hogy lehet, hogy még idén hozod, úgyhogy majd néha-néha föllesek az oldalra). :)
Még egyszer boldog ünnepeket nektek! Puszi: Forci :)
Szia! :)
VálaszTörlésÖrülök hogy tudtál hozni fejit. Tetszett! :)
Nekem kicsit se hiányzott a vacsora! Ez így pont jó volt. Csak kár hogy ilyen rövid. És ettől ne érezd kellemetlenül magad vagy valami, ha ennyit tudtál írni, megírtad és hoztad nekünk. Nálam ez már csak az a szokásos szövegem... XD
Na most megint néztem egyet! Christian nagyon más lett! Ő a gyengém, úgy vigyázz!! Kíváncsi vagyok mit nyilatkozott a kapcsolatukról!
És asszem elég jól megértettem az előző válaszodat. Bár nem kíméltél. Kicsit összevissza, de választ kaptam és kapisgálok. :D
Az olvasók miatt pedig ne szomorkodj! Itt vagyunk neked mi! És még jöhetnek újak is! Vagy régiek nézhetnek vissza...Sose lehet tudni! :)
Remélem tudsz hozni még egy fejit 1-je előtt... Várom!! :)
Puszi, Orsy