Part 17 (RÉSZLET)

Drága olvasóim!

Hatalmas bocsánattal és elnézés kéréssel tartozom nektek, amiért se életjelet, se részletet, sem pedig fejezetet nem hoztam nektek. Amit nagyon, de nagyon röstellek és sajnálok is. :/ Csak sajnos, nem jutott időm rá. Az okot, hogy miért nem, azt most nem részletezem. 

A lényeg az, hogy borzasztóan kellemetlenül érzem magam, amiért újabb két hét kihagyás után jelentkezem csak, s ráadásul nem fejivel, hanem csak részlettel. :/

Csak remélni tudom, hogy még vannak, akik várják a folytatást, és akik még kíváncsiak arra, hogy mi is fog majd történni. :$

Nem is húznám tovább a szót, de egyenlőre csak egy kis fikarcnyi ízelítővel tudok most még szolgálni, de ettől függetlenül, folytatom is a fejezet tovább írását, amelyhez még némi időt és türelmet kérnék tőletek, ugyanis nem akarom és nem is szeretném összecsapni. :/

Sajnos holnap sokáig nem leszek itthon, és csak este érek haza, így feltehetőleg vmikor a jövőhét közepén érkezik majd a feji... de nincs kizárva, hogy jóval hamarabb érkezzék, akár még ma este... 

Mindenesetre rajta leszek, hogy minél hamarabb hozhassam. :)

Az előző részhez írt kommentárokat pedig hálásan köszönöm szépen, és amint tudok, válaszolok is rá! :)

Mindenkinek továbbra is kellemes és jó hétvégét kívánok! 

by: Love_Day

"Egy pillanatra elfog az együttérzés szele, de amikor Christian-ra esik a pillantásom, csupán csak szánalmat érzek iránta. Szánalmasnak tartom amiért csupán merő irigységből ilyen emberré vált. Egy olyan emberré, aki hagyja, hogy... hát ez az! – csapok a homlokomra gondolatban, amikor rájövök arra, hogy Mrs. Robinson arra használta fel mindeddig Ian-t, hogy utánam kémkedjen. S valószínű, hogy csak azért nem tett semmit annak érdekében, hogy félreállítson, mert nem számított arra, hogy Christian utánam fog jönni.

-          Te ro-ha-dék! – Ian akadozó hangja térít vissza a jelenbe a gondolataimból, amikor Christian karjai a nyaka köré feszülnek.

-          Christian! – kiáltok Ötvenem felé, mielőtt még megölné Ian-t. – Ne! Ne tedd meg! – kérem, amikor felém fordítja a fejét.

Ian eközben próbálja magáról eltávolítani a nyaka köré fonódott kart, ám Christian addig – addig tartja fogva, amíg abba nem hagyja a küszködést.

-          Erről az egészről is csak te tehetsz, ribanc! – förmed rám haragosan a szőke hajú nő, valamennyivel távolabb tőlem. Felé fordítva a fejem, a tekintetem a még mindig a kezei között levő fegyverre siklik. – Ha te nem lennél, Christian még mindig az enyém lenne. De tudod mit? Ha nem lehet az enyém, akkor a tiéd sem! – jelenti ki, és az ajkai egy kárörvendő mosolyfélére húzódnak – ami leginkább vicsorításra hasonlít -, majd a fegyvert immáron másodjára is nekem szegezi.

Hallom, amikor meghúzza a ravaszt. Hallom Christian felém kiáltó hangját. Hallom a szívem egyenetlen dobbanását, de én mégis csak az egyenesen rám irányuló fegyvert bámulom, amelyből a kilőtt golyó felém süvít.

A gondolataim egy szemvillanásnyi idő alatt elhallgatnak a fejemben, mintha soha nem is lettek volna.

Lecövekelve állok a helyemen, várva a golyóra - amely hamarosan a szívem tájékán fog eltalálni -, ahelyett, hogy elugranék... de egyszerűen képtelen vagyok a mozgásra egészen addig, amíg Christian hirtelen a semmiből ott nem terem előttem..."