Part 10 (Teljes)

Hali! Sorry, a késésért, ahogyan azért is mert tegnap mégsem hoztam. Azt hittem, hogy tegnap betudom fejezni, de mégsem tudtam, ma azonban igen. Kárpótlásként, azt hiszem, hogy nem lett ez a fejezet olyan rövid mint az előző, s hogy ebben a részben is történik valami, még hozzá (felszólításként) +18 - as jelenet is van. ;)

Lássuk a fejezetet, amihez kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok! (Az alábbi videók pedig ajánlottak a fejezet olvasása közben. )

Ne menj el...

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi.

Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz  rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképp elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer elmaradt... – gépelem a szavakat, miközben a tekintetemet az ablakra szegezem, amelyen keresztül teljes rávilágítást nyerek a lámpák által kivilágított utcára.

Látom, amint az autók és a taxi kocsik egymást követik. Látom a párokat, akik ilyen kései órában sétálnak  szorosan egymás mellett.

Felállva az asztal mellől, kijjebb tárom az ablakot, amelyen kellemesen lágy szellő libbenti meg a függönyt. Mélyet szippantva a friss levegőből, egy pillanatra lehunyom a szemeimet.

Kizárva mindent és mindenkit, egy kis ideig élvezni tudom végre azt, hogy egyedül vagyok. Egyedül a saját gondolataimmal, és érzéseimmel, amelyek kezdenek túlnőni rajtam.

Enyhe megkönnyebbülés járja át a testemet, amiért egyedül maradhatok most. Igaz, hiányzik Ana, de mivel tudom, biztonságban van Grace-éknél, így most nincs, és nem is lehet semmi okom arra, hogy aggódjak miatta.

Néha meglep a tudat, hogy mennyire be tudja lopni magát mások szívébe. De emellett boldogsággal önt el az az érzés, hogy tudatják vele, mennyire is fontos és értékes is ő.

Mosoly kúszik az arcomra, amikor felidézem magamban az elmúlt másfél hét azon napjait, amelyet Ana-val és Christiannal töltöttem. Az utóbbi személy viselkedése már nem egyszer lepett meg azóta, mióta ismerjük egymást, ahogyan most is.

Néhányszor felrémlett bennem az a kérdés, hogy: vajon ugyanahhoz a Christianhoz van - e szerencsém, mint akit két évvel ezelőtt elhagytam? – Mert akit én anno megismertem, az soha nem viselkedett volna oly gyerekesen, mint az öccse és a sógornője esküvőjén...

Minden egyes olyan alkalommal, amikor átjött hozzánk, számomra meglepő gyermeki rajongással nézte Ana-val a meséket egymás után, s ugyanígy állt hozzá ahhoz is, amikor Ana arra kérte, hogy teázzanak is együtt. Egy apró kuncogás hagyja el a számat, amikor újra felidézem azt a pillanatot, amikor megpillantottam Christiant, Ana-val szemben egy babarózsaszín kis széken, Seattle egyik legfelkapottabb plázájában...

Kinyitva a szemeimet, nem tudom megállni, hogy elő ne vegyem azt a fotóalbumot, amelyet a napokban készítettünk el Ana-val.

Az albummal a kezemben, a nappaliban lévő kanapén foglalok helyet, és mielőtt neki kezdhetnék a lapozgatásnak, halk kopogás zaját hallom meg. Letéve az asztalra az albumot, elcsoszogok az ajtóig, s miután kinyitom, meglepett kíváncsisággal meredek a velem szemben álló, csibészes mosolyt felvillantó Ötven árnyalattal...

A meglepetéstől a torkomra forr a szó, ahogyan attól is, ahogyan kinéz. A fekete ing, amelyet a zakója alatt visel nincs begombolva a nyakánál, így teljes rálátást nyerhetek az enyhe szőrrel fedett mellkasára, amelyen legszívesebben végigsimítanék...

Állj! Állj, Anastasia! – állít le a józanabbik felem, míg a másik bátorítva igyekszik előrébb lendíteni.

-          Szép estét, Miss Steele! – a kábulatból, amelybe a látványa sodort, a csábításra bármikor készen álló hangja térít vissza a jelenbe.

Megrázva a fejemet, viszonzom a köszöntését, és miközben beterelem a lakásba, megkérdem tőle, a látogatásának az okát.

-          Látni szerettelek volna, és mivel a tudomásomra jutott, hogy Ana a szüleimnél van, úgy döntöttem, hogy eljövök hozzád – feleli, és mint aki otthon érzi magát, a konyhába sétál, ahova kíváncsi figyelemmel én is követem.

-          Értem, de nem bírtad volna ki holnapig, hogy láss? – kérdem, miközben belső istennőm vigyorogva veszi tudomásul, hogy ez a piszok jóképű fickó látni akart engem.

-          Nem, nem igazán! – feleli nemes egyszerűséggel  miközben elővesz két borospoharat, majd kiveszi a hűtőből azt az üveg bort, amelyet még ő vásárolt pár nappal ezelőtt.

Elhaladva mellettem, a nappali felé veszi az irányt, ahova ismételten követem őt. A zakóját a kanapé karfájára teszi, majd miután kibontja a bort, az asztalra tett két poharat teleönti, és az egyiket felém nyújtja, amelyet el is fogadok, amikor közelebb lépek. Amikor a poharát koccintásra emeli, nem visszakozom  hanem összeérintem az enyémet az övével.

Aprót kortyolva a vörös folyadékból, meglepetten veszem tudomásul, hogy mennyire finom is.

-          Hmm... – hümmögök, mire Christian kérdő tekintettel fürkész. – Ez igazán finom.

-          Akárcsak te... – mormogja halkan az orra alatt, és az asztalon heverő albumot veszi kézbe.

-          Tessék? Mit mondtál az előbb? – teszem fel a kérdést, mert nem igazán vagyok tisztában azzal, hogy szándékában volt - e ezt a két szót hangosan is kimondani.

-          Én? – kérdi felhúzott szemöldökkel. – Semmit sem mondtam – feleli, majd helyet foglal a kanapén. – Nem ülsz le? Nem harapok... még... – az utolsó szót halkan morogta.

Na jó! Mégis mi a fene folyik itt? Miért szórakozik velem? Mert az biztos, hogy az előbb elhangzottakat tisztán és érthetően hallottam. Vajon tisztában van azzal, hogy esetleg hallottam azokat a szavakat, amelyet ő csak halkan mondott ki? Vagy egyszerűen így akar feltüzelni?

-          Bocsáss meg, de ki kell mennem a...a mosdóba – nyögöm ki zavartan, majd meg sem várva a válaszát, leteszem a kezemből a poharat, és a fürdőszobába rohanok.

A magam mögött becsukódó ajtónak döntve a hátamat, szorosan lehunyom a szemeimet, és mély lélegzetet véve próbálom lecsillapítani a testemben tomboló érzelmeket.

Nem tudom, hogy meddig fogom tudni visszatartani magam attól, hogy a karjaiba boruljak. Testem minden egyes porcikája csak őt kívánja, pont úgy mint régen.

Az elmúlt napok minden olyan pillanatában, amikor testközelbe kerültünk, eddig sikerült elmenekülnöm tőle, ahogyan azt meg is követelte az egykori elhatározásom, miszerint nem követhetem el újra azt a hibát, amelyet akkor este, amikor együtt vacsoráztunk.

De mégis hogyan tarthatnám őt távol magamtól, amikor... amikor arra vágyok, hogy megérintsen, és hogy érezhessem ajkai ízét a számon, és testem minden egyes pontján?

Súghatja a józan ész, hogy fussak és meneküljek, amíg még lehet, ha a testem minden egyes alkalommal elárul engem...

(tekerj lentebb a folytatáshoz...)

-          Ana, minden rendben? – kérdezi az ismerős hang, kinek a gazdája jelenléte, egy cseppet sem segít azon, hogy tiszta fejjel gondolkodhassak. – Ana? Ha nem válaszolsz, vagy ha nem nyitsz ajtót, isten bizony, hogy betöröm ezt az átkozott ajtót!

-          Minden rendben! – kiáltom ki, holott közben magamban tombolva azt felelem neki, hogy: Nem! Egyáltalán nincs semmi rendben. Neked nem szabadna itt lenned, pláne meg nem velem, aki... aki szintén csak egy alávetetted volt a sok közül, annyi különbséggel, hogy te azt állítod, hogy visszaakarsz kapni engem, de hogy miért, azt nem tudom, s egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy tudni akarom az okát...

-          Biztos? – kérdi, s mintha aggodalmat hallanék ki a hangjából.

-          Igen, biztos – felelem, miközben megnyitom a csapot, amelyet pár másodperc múlva el is zárok, majd kinyitva az ajtót kilépek a fürdőszobából.

Épp ellépni készülök mellette, amikor a karomnál fogva nekidönt az ajtó melletti falnak. A kezeit két oldalról a fejem mellé támasztja, miközben dühös tekintetét az enyémbe mélyeszti.

Próbálom megtartani a szemkontaktust, de nem bírom sokáig. Igyekszem kiszabadulni a karjai alól, de nem megy, nem enged.

-          Áruld el, hogy mi a baj, Ana, és hogy miért is kerülsz engem? – kéri.

-          Nem tartozik rád, Christian, és én egyáltalán nem kerüllek – suttogom halkan a válaszokat, de nem tudok a szemébe nézni.

-          Még hogy nem tartozik rám, és hogy nem kerülsz engem! Ugyan, ne nevettess! – csattan föl. – Mást sem csinálsz, csak kerülsz, vagy legalábbis kerülni próbálsz azóta az este óta, amikor megcsókoltalak.

-          Oké, igazad van. Valóban kerüllek. Bevallottam, most már örülsz? – kérdezem cinikusan.

Minden erőmet összeszedve a két tenyeremet a mellkasának nyomva ellököm őt magamtól, majd ellépek mellőle, és a konyha felé közeledek.

Mielőtt bármit is tehetnék, Christian újra sarokba szorít, méghozzá úgy, hogy a konyhapultnak döntve, a kezeivel most az enyémeket fogja le.

-          Miért?

-          Mit miért?

-          Ez nem válasz, Ana! Miért? – ismétli el újból a kérdést.

-          Valóban tudni akarod rá a választ? – kérdezem, ismételten cinikus hangon.

-          Igen.

-          Hát jó, de akkor ahhoz el kell, hogy engedj, máskülönben nem mondok semmit. – Még mit nem! – mondom magamban, abban bízva, hogy kiszabadulhatok a karjai közül.

-          Hogy aztán megszökhess előlem? Nem tudsz becsapni, Ana! De tudod mit? Sokkal jobb ötletem van – mondja magabiztosan, és mielőtt bármit is felelhetnék, az ajkaival erőszakosan megérinti az enyémeket.

Eleinte próbálkozom kiszabadítani magamat a kezei és az ajkai fogságából, de amikor a nevemet suttogja az ajkaimba, feladom a küzdelmet, amelyet ő is érzékelni kezd, ugyanis elengedi a kezeimet, amelyek helyett, a derekamat megragadva ültet fel a pultra. Égni kezdek a vágytól, hogy az ajkait újra az enyémeken érezhessem, ahogyan az ujjai érintését is, amelyekkel az oldalamat kezdi el simogatni.

A karjaimmal átkulcsolom a nyakát, majd az ujjaimmal beletúrok a hajába, és viszonzom a csókját. Christian nyögve csókol vissza. Ajka, nyelve az enyémre éhes. Ó, mennyire kívánom... – nyögöm magamban, amikor ajkaink elszakadnak egymástól, majd a karjába kapva a hálószoba felé sétál velem. – Csak még egyszer, utoljára, s azután minden visszakerül abba a régi kerékvágásba, mint amilyen az elmúlt két év volt.

Beérve a szobába, az ajka újra az enyémre talál, s közben lassan, és óvatos gyengédséggel az ágyra fektet, de továbbra is csókol. Egyik kezével az arcomon simít végig, míg a másik közben lesiklik a testemről a derekamra.

Ajka a torkomra húzódik, s gyengéd csókokkal halad lefelé, az ujjai pedig követik. Fürgén gombolja ki a blúzomat, és apró csókokkal lepi el a melleimet. Ujjaival a bimbómat ingerli, miután megszabadít a felsőmtől és a melltartómtól is egyaránt. Felnyögök amikor az orrával simogatni kezdi a mellbimbómat, ami megduzzad az érintésére és a lágy gyengéd simogatására. Amikor az ajka körém zárul, hosszan szopogatni kezdi a mellemet, amitől egy újabb nyögés szakad fel a torkomból.

Gyorsan mozdul, és máris én vagyok felül. A szoknyámat feltűri a csípőmre, és a fekekembe markol. Amikor a szemébe nézek, mohó vágytól égő szürke szempárt látok. Újra megcsókol, de az ujjaival tovább ingerel. Kezemmel a mellkasához nyúlok, és kigombolom az első két gombot. Csókolni akarom mindenütt, le akarom vetkőztetni, és szeretkezni akarok vele...

Újra fordít a testhelyzetünkön, és már én vagyok alul.

Fogával az alsó ajkam húzogatja, majd a nyelve behatol a számba, keres, ízlel... lángra gyújt. Az ujjaival az arcomat simogatja, majd végigsiklik az államon, aztán a torkomon. Ujjait végighúzza a kulcscsontomon. A kezeivel feljebb tornázza magát, és lenéz rám, az ujjaival végig simít az ajkamon az államon, aztán a nyakamon.

Lehajol, és a szájával követi az utat, melyet az ujjai bejártak. A foga súrolja az államat, megcsókolja a torkomat, én pedig behunyom a szememet.

-          Áááá – nyögöm és hátravetve a fejemet engedem, hogy jobban hozzáférjen a torkomhoz.

A szám tátva marad. Az ajka újra a mellemen, amelyet csókol, szív és harap is egyben, miközben megmarkolja a csípőmet. Eközben megszabadítom az ingétől, majd a hátába markolok. Feljebb emeli a derekamat, csak hogy megszabadíthasson a szoknyámtól és az átnedvesedett bugyimtól.

Időközben ő is megszabadul a nadrágjától és az alsójától is. A csupasz látványától az ajkamba harapok, amit ő rosszallóan néz.

-          Ne rágcsáld az ajkad, Anastasia, mert én akarom! – szól rám, és miközben fölém tornyosul, a fogaival az ajkaimat húzogatja, majd lassan belém döfi a férfiasságát.

Hangosan felkiáltok, és élvezem, hogy forrón, keményen érzem őt magamban. A keze végigsiklik a combomon, megáll egy pillanatra, apró ingerlő köröket ír le, és csak a hüvelykujja ér hozzám ott... Eláll a lélegzetem, amikor az ujja a nemi szervemet súrolja, amikor még jobban hozzám dörzsöli a férfiasságát.

-          Érzem, mennyire nedves vagy. – Buja helyeslés érződik a hangjából, s az orrát az enyémhez simítja. – Újra az enyém vagy... – morogja, és megint belém döf.

A fejemet hátravetve, a körmeimmel akaratlanul, de végig szántok a hátán, amitől ő is felnyög. Amikor az arcára pillantok, megdöbbentve veszem észre, hogy most nem fogja satuba a kezeimet  amelyek az ő felsőtestét barangolják be, miközben ő újra és újra döfködni kezd.

-          Mozogj, kérlek – könyörgök nyögdécselve az ajkaiba.

Nem is habozik teljesíteni a kérésemet, mert a lassú tempóból a gyorsra vált. Megemelve a csípőmet, felveszem a ritmust vele. – Hogy mennyire hiányzott ez nekem... ez a szédítő érzés, hogy itt van bennem...

-          Christian! ... Ó, Ana! – Egyszerre nyögünk föl, és bár szeretném lehunyni a szemeimet, mégsem teszem, mert látni szeretném, amint elmegy.

Látom, amint lehunyja a szemét, hátraveti a fejét, és az ajkai csakis egyetlen egy nevet kiáltanak, méghozzá az enyémet. A keze a combomra siklik, finoman hozzám szorítja a hüvelykujját, és én is robbanok, újra meg újra, mígnem elér mind a kettőnket a szédítően keveredő gyönyör...

Miután kihúzódik belőlem, mellém fekszik és átkarol. Behunyom a szemeimet, és élvezem az ölelését.  Egyikünk sem szól egyetlen egy szót sem, csak hallgatjuk a másik egyenletes lélegzetét. Talán jobb is így, hogy egyikünk sem szól semmit. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Érzem amint a simogató ujjai alatt, a fáradtság és az álmosság kezdi átvenni felettem az uralmat, de mielőtt átadhatnám magamat az álmok végtelenjének, még hallom suttogó szavait, amelyeket a hajamba mormol:

-          Ne menj el! Kérlek, maradj velem, Ana...

to be continued...

Hát, íme ennyi lett volna a 10. fejezet. Amely remélem tetszett nektek. Tudom, a +18-as jelenet nem lett valami jó... de már rég írtam ilyen jelenetet, és azért nem egy olyan könnyű menet egy ilyet beleírni... :S 

A bétázásért, ezer köszönet - Dóry-nak -! :) 

Az előző fejezethez írt kommentárokat nagyon szépen köszönöm: Pika-nak és Reni-nek.

És köszönöm azt a 13 elolvastam kattintást.

Előre szeretném közölni veletek, hogy nem tudom, hogy a következő fejezetet mikorra tudom hozni. Nem ígérek sem napot, sem pedig időpontot, mert félő, hogy úgysem tudnám beteljesíteni ezt az ígéretemet. Tanulva az előzményekből, így úgy gondolom, hogy úgy fer a helyzet, ha előre szólok nektek, hogy nem vagyok biztos a következő fejezet érkezésében. Lehet, hogy csak egy hetet kell rá várni, avagy kettőt, nem tudok semmi biztosat... mind addig amíg el nem tudom dönteni, hogy pontosan melyik és milyen irányba szeretném vinni a történetet, amely kezdeti vázlatokkal jár.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy abbahagyom a történetet. Ez még meg sem fordult a fejemben. Ugyan is ezt a történetet szeretném befejezni, még pedig úgy, hogy nem görcsölök rá. Mert eddig azt csináltam, ezért is történt meg az, hogy késtem a fejezetekkel. Amiket szörnyen röstellek is. :(

Amint vázlatokba tudom szedni a további fejezetek történéseit, és eltudom majd kezdeni írni, akkor jelentkezni fogok, és hozni is fogom a folytatást(okat).

A megértéseteket előre is hálásan köszönöm.

Love_Day

Part 10 (RÉSZLET)

Hali! Iszonyatosan szörnyen röstellem, amiért megint csak késik a fejezet. De nem voltam olyan hangulatban, se olyan állapotban, hogy neki tudtam volna kezdeni. Sajnálom. Egyenlőre most csak egy rövidke kis részlettel tudok szolgálni nektek, azonban a teljes fejezetet pedig folyamatosan írom, ahogyan csak tudom. Megpróbálom, (mondom) megpróbálom, még ebben a hónapban - ezen a héten, meghozni a teljes fejezetet. Azonban nem ígérek - (még ha szeretném is) - és nem is ígérhetek semmi konkrétumot. De megteszek minden tőlem telhetőt, hogy tudjak még ezen a héten frisst hozni nektek...

Részlet:

„ Felállva az asztal mellől, kijjebb tárom az ablakot, amelyen kellemesen lágy szellő libbenti meg a függönyt. Mélyet szippantva a friss levegőből, egy pillanatra lehunyom a szemeimet.

Kizárva mindent és mindenkit, egy kis ideig élvezni tudom végre azt, hogy egyedül vagyok. Egyedül a saját gondolataimmal, és érzéseimmel, amelyek túlontúl kezdenek túl nőni rajtam.

Enyhe megkönnyebbülés járja át a testemet, amiért egyedül maradhattam most. Igaz hiányzik, Ana, de hogy tudom, biztonságban Grace-knél, így most nincs, és nem is lehet semmi okom arra, hogy idegre aggódjam magam.

Néha meglep a tudat, hogy mennyire betudja lopni magát mások szívébe. De ez mellett, boldogsággal önt el azaz érzés, hogy tudassák vele, mennyire is fontos és értékes ő.

Kinyitva a szemeimet, nem tudom megállni, hogy elő ne vegyem azt a fotó albumot, amelynek az el hozataláról  Ana gondoskodott.

Az albummal a kezemben, a nappaliban lévő kanapén foglalok helyet, és mielőtt neki kezdhetnék a lapozgatásnak, halk kopogás zaját hallom meg. Letéve az asztalra az albumot, elcsoszogok az ajtóig, amelyet miután kinyitottam, meglepett kíváncsisággal meredek a velem szemben álló, csibész mosolyt felvillantó, ötven árnyalattal...”

Love_Day

Part 9

Sziasztok. Íme itt is van a friss fejezet, amely a bétám szavaival élve, most olyan kis érzelmesre sikerült. Remélem, hogy ez a rész is elnyeri majd a tetszéseiteket. :) Az előző részhez írt kommentárokra már válaszoltam, amelyet ezúton is szeretnék megköszönni: Orsy-nak; Reni-nek és Forci-nak! :)

Kellemes olvasást kívánok a fejezethez!

Szeretettel Love_Day

A kórházban

Olyankor,  amikor azt kívánjuk, hogy bár gyorsabban telne az idő, akkor természetesen mindig csak lassabban telik. Olyankor, amikor azt szeretnénk, hogy egyes dolgok megtörténése csak egy rossz rémálom legyen az életünkben, még sem lesznek azok. Pedig mennyivel másabb lenne minden, ha nem kéne rádöbbenünk arra, hogy ami rossz, ami nem helyénvaló, az maga a valóság.

A félelem és az aggodalom érzése a rabjává téve gyötört attól a perctől fogva, amióta fogadtam Mia telefonhívását.

Elég volt csupán kiejtenie azt az egyetlen nevet, amelynek hallatán, már tudtam, hogy valami baj van. A könnyeim folynak, míg az egész testem az idegességtől rázkódik  amelynek az elmúlását, még Christian sem tudta elősegíteni.

Ha belegondolok abba, hogy... – Nem! Nem és nem! Még gondolni se merj arra, Ana! – förmed rám a tudatalattim!

-          Shh... minden rendben lesz. – suttogja nekem a nyugtató szavakat Christian, miközben vigasztalóan ringatni kezd az ölélésében.

-          Ezt nem tud-ha-tod. Hi-szen, még azt sem tud-juk, hogy mi is tör-tént va-ló-jában. – hagyják el –e szavak akadozva a számat. – Mi-mi van, ha még-sem le-lesz i-gaz-ad?

-          Ne gondolj mindig a legrosszabbra. Minden bizonnyal még az anyám is bent tartózkodik, és ő minden tőle telhetőt megfog tenni annak érdekében, hogy ne legyen semmi komolyabb baja Anának!

-          Ha...

-          Nem! Ne is próbálj bármilyen ellenvetést felhozni, Ana! Minden rendben lesz! – mondja, ellentmondást nem tűrő hangon, és bár máskor legszívesebben vitába szálltam vele, most azonban nem vagyok erre képes. Nem most, amikor Anáról van szó.

Néhány perc múlva, amint a taxi leparkol a kórház előtt lévő parkolói sávban, Christiant magam mögött hagyva rohanok be az épületbe, ahol idegesen szólok rá az információs pultnál levő nőre.

-          Nemrég hoztak be önökhöz egy kislányt, fulladásos panasszal. Merre találom őt? – kérdem, de amikor szemben találom magamat az unatkozó tekintetével, épp hogy csak szólásra nyitnám a számat, amikor meghallom, Mia hangját.

Oldalra fordulva, a Sürgősségi Osztály címet viselő ajtó előtt pillantom meg őt. Sietős léptekkel, alig pár másodperc múlva előtte is termek, majd a vállánál megragadva kérem őt, hogy mondja el, mi is történt pontosan.

-          Olyan hirtelen történt minden. Az egyik pillanatban, még együtt kacagtunk a mesén amit néztünk, a másikban pedig meg már arra eszméltem fel, hogy megállás nélkül köhögni kezd. Megitattam, de továbbra is köhögött, majd amíg felhívtam anyát, ő elájult. Ezután ki is hívtam a mentőt, akikkel itt kötöttünk ki. Annyira sajnálom, Ana. – bűnbánóan néz a szemembe könnyes szemmel, majd Christianhoz bújik, aki vigasztalóan simogatni kezdi a hátát...

Egyetlen egy szó, vagy mondat sem tudja el hagyni a számat.

Ijedten és félve tekintek a velem szemben lévő ajtóra, ahonnan még senkit sem láttam ki jönni, de még be menni sem.

Hiába kér Christian, hogy üljek le, de nem tudom teljesíteni a kérését. Nem bírnék megülni a helyemen, annyira aggódok, Anáért, a lányomért...

Hosszas várakozás után, enyhe megkönnyebbülést érzek, amikor végre kinyílik előttünk az ajtó. Egy harmincas éveiben járó, magas férfi lépett elénk, aki a nyaka köré tekeri éppen a sztetoszkópját  miközben szólásra nyitja ajkait.

-          Ön a kislány édesanyja? – kérdezi meg tőlem.

-          Igen. Vagyis nem. A nevelőanyja vagyok. – felelem. – Kérem, mondja, mi a baja? Ugye rendben fog jönni?

-          Kérem nyugodjon meg. Rendben fog jönni. Allergiás rohama volt, az ajka és az arca is megduzzadt egy kicsit, de kapott infúziót és allergia csökkentő tablettát. – vázolja fel röviden a diagnózist. – Esetleg nem fogyasztott a mai napon olyat, amelyben megtalálható a mogyoró? 

Mielőtt választ adhatnék az újabb kérdésére, Mia szólal meg.

-          Igen. Filmnézés közben, sós mogyorót ettünk. – válaszolja, bűntudatosan. – Ana, esküszöm, ha tudtam volna...

-          Nem a te hibád. Hiszen honnan tudhattad volna, ha még én sem tudtam róla? Istenem, milyen anya vagyok én, hogyha azt sem tudom, hogy mire allergiás a lányom, és mire nem?! – fakadok ki elkeseredetten.

-          Csodálatos anya vagy Anastasia! Nem tudhattad. Ezért ne hibáztasd magad! Ana rendbe fog jönni, és csak ez a lényeg. – lép közelebb hozzám Christian, és az ölelésébe von.

Bár alig néhány percnyi ideig vagyok a karjaiban, ez mégis elegendő idő ahhoz, hogy épp annyira össze tudjam szedni magamat, hogy betudjak menni Anához.

Belépve a szobába, féltőn közelítem meg az édesen alvó, szőke hajú kislányt, akinek az arca most fakóbb, mint volt. Most nem látom az arcán azokat a piros pozsgást, amellyel nap mint nap szembe találom magamat. Felé hajolva, egy apró csókot lehelek a homlokára, majd miközben leülök az ágya mellett lévő karosszékre, az egyik kezét óvatos lassúsággal veszem a sajátjaim közé. Apró köröket rajzolok a kézfejére, a tű köré.

A könnyeim újra utat törve maguknak kezdenek el potyogni a szemeimből.

-          Drága kicsi hercegnőm, annyira sajnálom. – suttogom halkan, miközben apró puszikkal lepel el a kezemben lévő kézfejét, és ujjait.

Egy kis idő elteltével meghallom az ajtó nyikorgását, amelyet a felém közeledő léptek hangja vált fel.

Christian-t pillantom meg az ágy másik oldalára sétálva, aki követve az én példámat, egy másik szélre ül, és Ana másik kezét veszi a tenyerébe.

-          Soha nem gondoltam volna arra, hogy így fogom majd látni őt egyszer. – motyogom halkan, de a tekintetemet továbbra is Ana-n tartom. –  Claire-ék halála óta, mindig ügyeltem arra, hogy ne essen semmi baja. Talán még sokkal jobban védelmeztem őt, mint az elnök a saját gyermekeit, vagy akár a királyi család a sajátjaikat...

-          Ne ostorozd magad Ana. Biztos vagyok abban, hogy sem ő, sem pedig Claier-ék nem hibáztatnak téged azért, ami ma történt. Ez bárkivel előfordulhatott volna, és bár azt kívánom, hogy bárcsak ne vele történt volna meg ez, mégis jobb, hogy most derült ki, mintsem később.

-          De... – közbe akarnék vágni, de ő tovább folytatja.

-          Annyira rossz érzés így látnom téged. Nem akarlak többé szenvedni látni, és szerintem Ana sem akarja, hogy sírj, és szenvedj. Figyeld meg, hogy ki fog majd csattanni a boldogságtól, amikor felébred, és meglát téged.

-          És téged. – mondom, mire kissé meglepetten tekint rám. – Igaz, hogy még csak alig három – négy órát töltöttetek el kettesben, már nagyon megkedvelt téged. A mi nap, amikor Mia megjelent nálunk, és elmondta, hogy veled találkozom, ő is jönni akart velem. – felelevenítve magamban az emlékeket, mosolyra húzódik a szám. – Kevés olyan személyt ismerek, akiket az első pillanatban megkedvelt.

-          Én is nagyon megkedveltem őt. Nem csak tündéri, és gyönyörű, de furfangos és rafinált is – mosolyodik el.

-          Nem is tudod, hogy mennyire. Elég ha Loren – a párizsi barátnőm – gyerekeivel, Chris-sel és Holly-val együtt van, akkor igazi rosszcsontokká tudnak válni mind a hárman...

Az este további részében, Christian kérésére, Ana-ról kezdek el mesélni, onnantól kezdve, amikor megismerkedtem vele... mindaddig mesélek, amíg végül el nem szenderedek, de mielőtt végleg elmerülhetnék az álmok világában, még érzem, amint rám teríti a zakóját, és a homlokomra lehel egy apró csókot...

to be continued...

Friss érkezése

Helló!

Sorry, amiért késik fejezet, de ezen a héten, mindenképpen lesz. Már elkezdtem, amit folyamatosan meg is osztok a bétámmal, aki pedig javítja is.
Várhatóan hétvége körül érkezik, de hogy hosszabb formában -e avagy két részre bontva -e, az majd akkor az éppen adott pontban fog eldőlni.
Őszintén sajnálom, hogy megint ennyi ideig váratlak titeket, de az írás - blogjaim mellett, megvannak a saját magánéleti gondjaim és bajaim is, amelyek sajnálatos módon, kihatottak most az írásra. Amelyeket igyekszem eltávolítani, legalább a blogjaimtól, és helyettük amikor csak tehetem, akkor az írásra koncentrálok. :S

Megértéseteket előre is köszönöm.

UI: Ezen a blogon az elkövetkezendő napokon - heteken és remélhetőleg így tovább... könyveket fogok ajánlani. Akiket érdekel ez a dolog, kattintson az alábbi linkre : http://ajanlottkonyvek.blogspot.hu/ - ide várok minden kedves olvasót, és olvasni vágyót. ;)

by: Love_Day

Part 8

Sziasztok. Ahogyan ígértem is, itt is van a friss fejezet! Amelyben végleg - igazán történik is valami. A javításokért pedig ezer köszönet bétámnak - Dóry - nak! :) És mielőtt olvasnátok a fejezetet, szeretnék előre szólni, hogy egy bizonyos helyszínt a könyvből vettem át, és ez miatt lehet hogy olyan érzésetek lesz majd, mint a "deja vu". De nyugalom, minden más a fejezetben a saját ötletből alakult ki, és fogalmazódott meg! :) Na de most már nem is szaporítanám tovább a szót. Kívánok mindenkinek kellemes olvasást, és jó szórakozást az alábbi fejezethez! ;)

Vacsora "Ötven árnyalattal"

(Ajánlott)

Alig hét óra előtt öt perccel, hogy Taylor megérkezik értem, akit kedvesen és mosolyogva köszöntök. Ugyan úgy nézett ki, mint mindig, vagyis semmit sem változott azóta amióta utoljára láttam őt.

Ő kinyitja előttem az Audio SV –t, és amikor beszállok a kocsiba, észreveszem őt. Christian Grey. Fekete öltönyt visel, ugyan azzal a szürke nyakkendővel, amellyel... amellyel legelőször kötözött meg. A röpke emlék gondolatára egy hatalmasat nyelek, és akaratlanul is az ajkaimba harapok.

-          Ne rágcsáld az ajkad, Anastasia! – szól rám, vágyakozóan szürke szemeivel.

Teljesítve kérését nem rágcsálom tovább az ajkamat, de a tekintetemet elszakítom az övéitől. Amint bekapcsolom a biztonsági övemet, Taylor indít, majd besorol a forgalomba.

-          Szia. – köszönök halkan, de ő még így is meghallja.

-          Szia. Gyönyörű vagy. – mondja, miközben az ölembe nyugvó jobb kezemért nyúl, majd egy csókot lehel rá.

-          Köszönöm. – felelem kihúzva a kezemet az övéből, amelyet össze is kulcsolok az ölemben.

-          Hogy vagy? – kérdezi lágy hangon.

-          Jól, és te?

-          Én is. – mondja halkan, és újra megérzem a kezét az enyémeken.

Jaj ne! Nem akarom, hogy hozzám érjen, mert félő, elgyengülök mellette, és még nem tudom, hogy mit is akarok most. Hallgassak –e a szívemre, ami azt sugallja, hogy adjak egy esélyt neki, vagy inkább az eszem jobbik felére, amely pedig azt mondja, hogy fussak el, ameddig még csak lehet.

-          Christian, kérlek ne... – kérem, megpróbálva kihúzni a kezeimet az övé alól.

-          Sajnálom. – suttogja, és már a keze a saját ölében nyugszik.

Az út további részében egyikünk sem szól egy árva szót sem, azonban a kocsit a hangfalakból szűrődő zene tölti be.

Nyugtatóan hat rám, és teljesen elvesztem magamat a dalban, amely ismeretlen számomra, de mielőtt megkérdezném Christian-tól, hogy mi is ez, a szó a torkomra forr, amikor az arcára esik a tekintetem.

Annyira szomorúnak, elkeseredettnek látom, mint tegnap hajnalban, ott a konyhában. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna őt így. És a tudat, hogy most ezeket az érzelmeket látom az arcán, engem is elszomorít.

Két részem dacol egymással jelen pillanatban: az egyik közelebb kúszna hozzá, és szorosan magához ölelné őt, és soha el nem engedné, azonban a másik pedig nem törődően bámulna kifele az ablakon. Legyűrve a késztetést, hogy akárcsak meg is érintsem, a tekintetemet a kocsi ablakára szegezem, és úgy nézem a kivilágított épületeket...

***

Taylor a járda mellé húzódik, és megáll, bár még a városban vagyunk, majd kinyitja az ajtót, én pedig kiszállok. Melegen, szinte atyáskodva mosolyog  amitől biztonságban érzem magam. Én is rámosolygok. Eközben Christian körbekerüli az autót, és megfogja a kezemet. Fürkésző pillantást vet Taylorra, aki szenvtelenül néz vissza rá, nem árul el semmit a tekintete.

Amíg én az előttünk magasló épületet tüntetem ki figyelemmel, hallom, hogy Christian és Taylor halkan pusmognak valamiről, azonban akármennyire is próbálok fülelni, akkor sem értem őket.

-          Rendben Uram. Miss Steele, Mr. Grey. – biccent, majd visszaülve a volán mögé, pillanatokon belül el is hajt az étterem elől.

-          Még soha nem voltam itt. – motyogom halkan az orrom alatt, elámulva a helytől.

Fa székek, vászon abroszok és a falak ugyanolyan színűek, mint Christian játszószobájában. Mélyvörösek. Helyenként aranyozott tükrök, fehér gyertyák és karcsú vázákban fehér rózsák. A háttérben Ella Fitzgerald búg arról a szerelemnek nevezett dologról. Nagyon romantikus. – mormogom magamban.

Egy, körülbelül a húszas éveiben járó fiatal pincér kísér minket egy kétszemélyes asztalhoz, egy kis beugróban.

Christian mindkettőnknek rendel, miután beleegyezem abba, hogy ő válasszon.

-          Mindketten hátszínt kérünk, közepesen átsütve, bearni mártással, ha van, sült krumplival, párolt zöldséggel, ami a chefnek van, és kérem a borlapot is.

-          Természetesen, uram.

A pincért lenyűgözi Christian kissé hűvös, higgadt hatékonysága. Elsiet, de alig pár perc múlva vissza is tér a borlappal.

-          Egy üveg Barossa Valley Shirazt kérünk. – mormogja Christian.

-          Uram.  – feleli, meghunyászkodva a pincér, és visszavonul.

Addig, amíg a rendelésünket várjuk, eleinte mind a ketten némán és kifürkészhetetlen tekintettel meredünk a másikra, mígnem ő szólal meg először.

-          Milyen Párizs, és az új munkád?

-          Párizs gyönyörű, pont olyan amilyennek mindig is képzeltem. A munkám jó, érdekes.

-          Érdekes?

-          Igen az – mondom megvonva a vállamat, és tovább folytatom. – Lehet, hogy másnak nem tűnik annak, de nekem igen. Szeretem, mert az által, hogy elolvasom a műveket, egy olyan világban találom magamat, amelyről még álmodni sem mertem volna. Lenyűgöz, hogy hány fajta stílussal találkozhat az ember, amikor elolvas egy – egy beküldött művet, amelyek hol tragikusak, hol vidámabbak... de a lényeg, hogy ha áttudja érezni az olvasó az éppen adott mű szereplőinek érzéseit, vagy ha azonosulni tudnak velük, akkor az már fél siker...

Annyira belemerülök a munkámmal járó élmény mesélésébe, hogy észre sem veszem, amikor a pincér leteszi elénk a Christian által választott menüt, és bort.

Amikor a mondandóm végére érek, meglepetten vizslatom a velem szemben ülő gyönyörű férfit, akinek ragyogó szürke szemei engem figyelnek. Érzem, hogy elfogok pirulni, éppen ezért a tányéromra szegezem a tekintetemet.

Felemelem a kést, és a villát, és vágok a steakből. Összefut a nyál a számban, olyan finom. Velem egy időben Christian is elkezd enni. A zene közben megváltozik, lágy hangú nő énekel a háttérben, szavai visszhangoznak a gondolataimban.

Christianra pillantok, és ő is engem figyel. Éhség, vágyakozás, és félelem, egyetlen forró pillantásban egyesül.

Félelem? Még is mitől fél? – teszem fel a kérdést magamnak, hol ott tudhatnám, hogy erre egyedül csak is ő tudná megadni a választ, éppen úgy mint a többi fel nem tett kérdésemre...

-          Tudod, ki énekel? – kérdezem.

Hallgat és figyel.

-          Nem... de jó, bárki legyen is.

-          Nekem is tetszik.

Erre a mondatra megjelenik arcán egy lélegzetelállító mosoly, melynek a látványára adott  reakciómat igyekszem leplezni.

-          És, milyen a főnököd?

-          Kicsit szigorú, de jó fej. Néha az apámra emlékeztet. – felelem, ismételten vállat vonva.

-          Értem.

-          És a te munkádban, minden rendben?

-          Igen, mint általában mindig. Nemrég pofoztunk helyre egy régi gyár épületet, amelyből gyermekotthont alakítottunk ki azoknak, kik árván maradtak.

Mégis hogy viselkedhetett ez a kedves és jólelkű férfi úgy,  amiért akkor elhagytam?

-          Ez igazán kedves tőled. – mondom ki, amit így is gondolok.

-          Úgy gondolod?

-          Igen. De ez alapjából véve is nyilvánvaló tény, Christian. Egy olyan lehetőséggel ajándékoztad meg azokat a gyerekeket, amilyenről ők csak álmodni mertek. És neked köszönhetően mindannyian jó útra térhetnek, ha élnek a tőled kapott lehetőséggel.

A hangomból tisztelet árad ki, mert valóban így is érzek most...

Tiszteletet érzek azért, amiért önzetlenül segíteni próbál az olyan gyereken, mint amilyen ő is volt egykoron.

-          És azóta volt – van valakid? – teszi fel a kérdést, aminek hallatára ráemelem a tekintetemet.

Látom amint a kérdés során mintha egy hatalmas gombócot igyekezne legyűrni a torkán. Ennyire kellemetlen avagy rossz volt neki feltenni ezt a kérdést?

Te most komolyan ennyire ostoba vagy? – kérdi belső felem, és úgy tekint rám, mint egy fogyatékosra. – Hát nem elmondta már neked százszor, hogy szeretné veled újra kezdeni? - De igen, mondta már! – vallom be.

-          Nem, nem volt, ahogyan most sincs. – felelek a kérdésére. - De gondolom, neked igen. -  jelentem ki csak úgy mellékesen, és a tudattól mintha egy tőrt döfnének a szívembe.

Még is mi a fenéket hadoválok én itt? – kérdem magamtól értetlenül.

Végül is ő Christian Grey, akinek mindig voltak alávettjei, akik akkor elégítették ki az ő vágyait, amikor azt megparancsolta. Az volna a hihetetlen csoda, ha azt mondaná, hogy nem volt senkije sem azóta, mióta én elhagytam őt...

-          Nekem sem volt senkim. – feleli nyugodt lágysággal a hangjában.

A válasza hallatán döbbenten meredek az arcára, keresve rajta bármilyen utalást arra, ami azt mutatja, hogy nem mond igazat.

Tényleg létezne olyan, hogy nem volt azóta senkivel sem? Nem. Nem lehet. Ez nem vallana rá.  – Hitetlenül próbálok átlátni rajta, de nem járok sok sikerrel.

-          Kérlek ne néz rám ilyen hitetlen tekintettel. Ugyan is az igazat mondtam. – szól rám. – Nyilvánvalóan arra gondolsz most, hogy az előtted való életem miatt, a mostani válaszom a kérdésedre nem lehet igaz. Pedig az, hidd el!

-          De, hogy lehet ez? Hisz...

-          Hogy hogyan lehetséges ez, Anastasia? Hát nem figyelsz te rám? – rázza meg a fejét, fájdalmas tekintettel. – Pedig amióta újra itthon vagy, ahányszor találkoztunk, mindig elmondtam neked, hogy szeretnélek vissza kapni. Nem?

De! – felelem magamban – Istenem, miért nehezíted meg a dolgomat? Miért kellett újra az utamba állítanod őt?

Akarom őt, és vágyom is rá minden egyes porcikámmal, de nem lehetek az övé  még akkor sem, ha minden egyes szavát komolyan gondolja. – Miért nem? – kérdezi a tudatalattim  kíváncsian. – Mert... mert félek, hogy újra összetör majd bennem valamit, amit a kis Ana szeretetével sikerült megragasztanom. És mert félek, hogy egyszer csak elhagy, amiért nem tudok eleget tenni az elvárásainak.

-          Igen, emlékszel rá. Látom az arcodon, és a tekintetedben is. – folytatja tovább, miközben az asztal fölött az egyik kezemért nyúl, és a sajátjai közé veszi. – Veled mindent más színben láttam Ana. Melletted az lehettem aki eddig sohasem.

-          Ne! Ezt hagyd abba! – rántom ki a kezemet hirtelen az övéiből.

-          Nem tehetem. Azt akarom, hogy tudd, kellesz nekem. Most és mindig, mert csak veled lehetek egész.

-          Nem lehetsz az velem, hiszen én nem tudok neked az lenni, aki akarod, hogy legyek.

-          Dehogynem. Te pontosan az vagy, aki akarom, hogy légy!

-          Nem. – próbálok ellenkezni a szavaival, de nem megy...

-          Örülten sajnálom, hogy akkor aznap úgy viselkedtem veled, de annyira felhúztál, hogy nem tudtam megálljt parancsolni a józan eszemnek, és lám, hova jutottunk. Ha tehetném, visszaforgatnám az időt, és meg nem történté tenném. A hibám miatt azzal bűntettet engem a sors, hogy elvett téged tőlem. De bármit megtennék, és megadnék azért, hogy visszakapjalak. Kellesz nekem!

Az arcomat forró könnyek lepik el, amelyeket már hiába próbálok visszapislogni, nem megy. Miért kellett neki ezeket mondani? Miért nem hagy már békén, és felejt el?

Miért kell neki bennem is bűntudatot kelteni?

-          Az én hibám is, hogy így történt. – suttogom, halkan szipogva, és mielőtt a szavamba vághatna, tovább beszélek. – Mind a ketten hibáztunk akkor este. Ha kimondtam volna a biztonsági szót, akkor talán még ma is... vagy ki tudja, hogy mi lenne velünk. – rázom meg a fejemet tehetetlenül. – Vagy ha nem élem bele magamat túlságosan, hogy az én kedvemért akár meg is változhatsz... egyszerűen túl sokat képzeltem, és vártam volna el tőled. Meg akartalak változtatni, holott olyannak kellett volna elfogadnom téged, amilyen vagy, de nem ment. Képtelen voltam rá, mert túlságosan is gyenge voltam hozzá, most már belátom. – mondom, miközben letörölve a könnyeimet az arcomról, felállok az asztaltól.

Ő is feláll, és amikor megpróbálna közelíteni felém, a kezeimmel megállásra kényszerítem őt.

-          Kérlek ne gyere közelebb!

-          Ana...

-          Kérlek! Ha tudnád, hogy hányszor kívántam ez alatt a két év alatt, hogy ugyanezeket a szavakat halljam tőled, amit most. Ha tudnád, hogy hányszor kívántam azt, bár velem lennél... De emellett féltem is, hogy mi lesz, ha újra szemtől – szemben leszek veled.  Amikor elhagytalak, olyan szörnyű fájdalmat éreztem a szívemben, mint még soha. Bennem akkor összetört valami, amelyet sem az idő, sem pedig a tér nem tudott begyógyítani. Akármennyire is szeretném én is, hogy meg nem történté tegyük azt a napot, mégsem hiszem, hogy végig tudnám csinálni még egyszer... – majd azzal kezembe veszem a táskámat, és elindulok a kijárat felé.

-          Ana! – szól utánam Christian, de én mintha meg sem hallottam volna, lépek tovább.

Amint kiérek az utcára, a hideg szél miatt összehúzom magamat, majd az utcát kezdem el fürkészni egy esetleges taxiért.

Alig néhány perc telik csak el, amikor Christian megjelenik mellettem. Szemei kétségbeesettek és egyben dühös szikrákat szórnak felém, miközben megragadja a derekamat, és magához ránt, amely során a szívem kihagy néhány ütemet, és a lélegzetem is elakad. Érzem bódító illatát. Épp hogy csak visszatudom magamat tartani attól, hogy az ajkaira vessem magam.

Próbálok szabadulni vaskarmai közül, de ő erősebb nálam.

-          Engedj el... – suttogom halkan, könyörögve.

-          Nem megy... nem tudlak elengedni. – suttogja vissza.

-          Kérlek. – kérem, mire ő fájdalmasan megrázza a fejét.

-          Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy szeretsz? – kérdezi, és én akármennyire is igyekszem nemet felelni, még is igennel felelek. – Tudnom kell, hogy még mindig szeretsz –e. Mondd ki! Mondd a szemembe, ha már nem így van! – utasít.

-          Az akkor sem változtatna semmin. Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban a dolgokat.

Fáj látnom azokban a gyönyörű szürke szemekben azt a szomorúságot és fájdalmat, amelyeket én okoztam a szavaimmal, de erősnek kell maradnom. Nem törhetek ismét darabokra, legalábbis nem előtte.

-          A fenébe is, Ana! Miért csinálod ezt? Miért kínzod mind a kettőnket? Mondd! – csattan fel idegesen, miután el enged. – Hát nem érted, hogy azt akarom, hogy velem légy? Hogy bármit megteszek, csak légy ez enyém? Tudom, és látom rajtad, hogy te is ugyanúgy vágysz rám. Ahogyan azt is látom rajtad, hogy még mindig szeretsz.

-          Igen, szeretlek! Ezt akartad hallani? Ezt? – kiáltom nem törődve a mellettünk elhaladó járó kellőkkel  miközben most már én is kezdek ideges lenni. – Azt hiszed, hogy nekem ez olyan könnyű? Hát nem az! De értsd már meg végre, hogy nem akarom... hogy még egyszer bánts, és fájdalmat okozz nekem! Nem tudnám még egyszer elviselni, hogy.... – és a hangom hirtelen elcsuklik, a könnyeim pedig megállíthatatlanul folynak végig az arcomon.

Christian újra megragad, és szorosan magához ölel.

-          Óh, édes Anám! Shhh... ígérem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne okozzak többé fájdalmat neked, csak adj egy esélyt nekem, mert nélküled semmi és senki sem vagyok... – suttogja, miközben lecsókolja az arcomról a könnyeimet, míg végül az ajkaival megérinti az enyémeket.

Gyengéden de, még is kétségbeesetten csókol, mint aki attól tart, hogy pillanatokon belül ellökhetem őt magamtól. Így is tennék, ha a józan eszemre hallgatnék, de oly régóta vágytam már rá, és arra, hogy ismételten érezzem az ajkait az enyémeken. Hirtelen felindulásból, az ujjaimmal a hajába túrok, és még közelebb húzom a fejét, miközben viszonozom a csókját.

-          Istenem, hogy mennyire hiányzott már ez... – suttogja az ajkaimba.

Azonban mielőtt újra megérezhetném ajkait az enyémeken, a telefonom csörgése miatt ellököm őt magamtól. Kivéve a készüléket a táskámból, lenyomom a hívás fogadó gombot, és beleszólok....

to be continued...

Na, hogy tetszett? Remélem, hogy tetszett, és hogy le is fogjátok majd írni a véleményeiteket, mert azoknak igazán - nagyon örülnék. :)

Az előző fejezethez írt kommentárokat nagyon szépen köszönöm!

Legyen szép és kellemes estétek!

Szeretettel: Love_Day

Következő pályázat + Frissről egy rövidke információ!

Sziasztok.

Először is kezdeném azzal, hogy igyekszem még a mai napon befejezni a következő fejezetet, azaz pontosan a 8. fejezetet, amelyet legkésőbb holnapra el is tudok majd küldeni a bétámnak, aki amint átnézte és végzett az esetleges javításokkal, azon nyomban fel is teszem a blogra. :S
A késésért, az elnézéseteket kérem, de néhány helyen egy jó párszor változtattam a dolgokat a fejiben, és ez miatt is késlekedett - késlekedik még. De bízom abban, és szeretném is, ha már ezen a hétvégén feltudnám tenni számotokra. :)

Másodszor, pedig folytatnám azzal, hogy a Versenyek és Pályázatok c. blogunkon, a mai napon elindítottuk a következő pályázatokat.
Az első pályázat egy újabb novella írás - amelyhez három különböző témát raktunk fel, amelyek közül bármelyik választható.
A második pályázat pedig egy fejléc készítés - az előző pályázatban megadott három téma - alapján, szintúgy bármelyik választható.
Bővebb információ itt: http://versenyek-palyazatok.blogspot.hu/

Reméljük, hogy betekintetek majd, és esetleg részt is vesztek a két verseny egyikén. :)

Üdvözlettel: Love_Day