Part 10 (RÉSZLET)

Hali! Iszonyatosan szörnyen röstellem, amiért megint csak késik a fejezet. De nem voltam olyan hangulatban, se olyan állapotban, hogy neki tudtam volna kezdeni. Sajnálom. Egyenlőre most csak egy rövidke kis részlettel tudok szolgálni nektek, azonban a teljes fejezetet pedig folyamatosan írom, ahogyan csak tudom. Megpróbálom, (mondom) megpróbálom, még ebben a hónapban - ezen a héten, meghozni a teljes fejezetet. Azonban nem ígérek - (még ha szeretném is) - és nem is ígérhetek semmi konkrétumot. De megteszek minden tőlem telhetőt, hogy tudjak még ezen a héten frisst hozni nektek...

Részlet:

„ Felállva az asztal mellől, kijjebb tárom az ablakot, amelyen kellemesen lágy szellő libbenti meg a függönyt. Mélyet szippantva a friss levegőből, egy pillanatra lehunyom a szemeimet.

Kizárva mindent és mindenkit, egy kis ideig élvezni tudom végre azt, hogy egyedül vagyok. Egyedül a saját gondolataimmal, és érzéseimmel, amelyek túlontúl kezdenek túl nőni rajtam.

Enyhe megkönnyebbülés járja át a testemet, amiért egyedül maradhattam most. Igaz hiányzik, Ana, de hogy tudom, biztonságban Grace-knél, így most nincs, és nem is lehet semmi okom arra, hogy idegre aggódjam magam.

Néha meglep a tudat, hogy mennyire betudja lopni magát mások szívébe. De ez mellett, boldogsággal önt el azaz érzés, hogy tudassák vele, mennyire is fontos és értékes ő.

Kinyitva a szemeimet, nem tudom megállni, hogy elő ne vegyem azt a fotó albumot, amelynek az el hozataláról  Ana gondoskodott.

Az albummal a kezemben, a nappaliban lévő kanapén foglalok helyet, és mielőtt neki kezdhetnék a lapozgatásnak, halk kopogás zaját hallom meg. Letéve az asztalra az albumot, elcsoszogok az ajtóig, amelyet miután kinyitottam, meglepett kíváncsisággal meredek a velem szemben álló, csibész mosolyt felvillantó, ötven árnyalattal...”

Love_Day

Part 9

Sziasztok. Íme itt is van a friss fejezet, amely a bétám szavaival élve, most olyan kis érzelmesre sikerült. Remélem, hogy ez a rész is elnyeri majd a tetszéseiteket. :) Az előző részhez írt kommentárokra már válaszoltam, amelyet ezúton is szeretnék megköszönni: Orsy-nak; Reni-nek és Forci-nak! :)

Kellemes olvasást kívánok a fejezethez!

Szeretettel Love_Day

A kórházban

Olyankor,  amikor azt kívánjuk, hogy bár gyorsabban telne az idő, akkor természetesen mindig csak lassabban telik. Olyankor, amikor azt szeretnénk, hogy egyes dolgok megtörténése csak egy rossz rémálom legyen az életünkben, még sem lesznek azok. Pedig mennyivel másabb lenne minden, ha nem kéne rádöbbenünk arra, hogy ami rossz, ami nem helyénvaló, az maga a valóság.

A félelem és az aggodalom érzése a rabjává téve gyötört attól a perctől fogva, amióta fogadtam Mia telefonhívását.

Elég volt csupán kiejtenie azt az egyetlen nevet, amelynek hallatán, már tudtam, hogy valami baj van. A könnyeim folynak, míg az egész testem az idegességtől rázkódik  amelynek az elmúlását, még Christian sem tudta elősegíteni.

Ha belegondolok abba, hogy... – Nem! Nem és nem! Még gondolni se merj arra, Ana! – förmed rám a tudatalattim!

-          Shh... minden rendben lesz. – suttogja nekem a nyugtató szavakat Christian, miközben vigasztalóan ringatni kezd az ölélésében.

-          Ezt nem tud-ha-tod. Hi-szen, még azt sem tud-juk, hogy mi is tör-tént va-ló-jában. – hagyják el –e szavak akadozva a számat. – Mi-mi van, ha még-sem le-lesz i-gaz-ad?

-          Ne gondolj mindig a legrosszabbra. Minden bizonnyal még az anyám is bent tartózkodik, és ő minden tőle telhetőt megfog tenni annak érdekében, hogy ne legyen semmi komolyabb baja Anának!

-          Ha...

-          Nem! Ne is próbálj bármilyen ellenvetést felhozni, Ana! Minden rendben lesz! – mondja, ellentmondást nem tűrő hangon, és bár máskor legszívesebben vitába szálltam vele, most azonban nem vagyok erre képes. Nem most, amikor Anáról van szó.

Néhány perc múlva, amint a taxi leparkol a kórház előtt lévő parkolói sávban, Christiant magam mögött hagyva rohanok be az épületbe, ahol idegesen szólok rá az információs pultnál levő nőre.

-          Nemrég hoztak be önökhöz egy kislányt, fulladásos panasszal. Merre találom őt? – kérdem, de amikor szemben találom magamat az unatkozó tekintetével, épp hogy csak szólásra nyitnám a számat, amikor meghallom, Mia hangját.

Oldalra fordulva, a Sürgősségi Osztály címet viselő ajtó előtt pillantom meg őt. Sietős léptekkel, alig pár másodperc múlva előtte is termek, majd a vállánál megragadva kérem őt, hogy mondja el, mi is történt pontosan.

-          Olyan hirtelen történt minden. Az egyik pillanatban, még együtt kacagtunk a mesén amit néztünk, a másikban pedig meg már arra eszméltem fel, hogy megállás nélkül köhögni kezd. Megitattam, de továbbra is köhögött, majd amíg felhívtam anyát, ő elájult. Ezután ki is hívtam a mentőt, akikkel itt kötöttünk ki. Annyira sajnálom, Ana. – bűnbánóan néz a szemembe könnyes szemmel, majd Christianhoz bújik, aki vigasztalóan simogatni kezdi a hátát...

Egyetlen egy szó, vagy mondat sem tudja el hagyni a számat.

Ijedten és félve tekintek a velem szemben lévő ajtóra, ahonnan még senkit sem láttam ki jönni, de még be menni sem.

Hiába kér Christian, hogy üljek le, de nem tudom teljesíteni a kérését. Nem bírnék megülni a helyemen, annyira aggódok, Anáért, a lányomért...

Hosszas várakozás után, enyhe megkönnyebbülést érzek, amikor végre kinyílik előttünk az ajtó. Egy harmincas éveiben járó, magas férfi lépett elénk, aki a nyaka köré tekeri éppen a sztetoszkópját  miközben szólásra nyitja ajkait.

-          Ön a kislány édesanyja? – kérdezi meg tőlem.

-          Igen. Vagyis nem. A nevelőanyja vagyok. – felelem. – Kérem, mondja, mi a baja? Ugye rendben fog jönni?

-          Kérem nyugodjon meg. Rendben fog jönni. Allergiás rohama volt, az ajka és az arca is megduzzadt egy kicsit, de kapott infúziót és allergia csökkentő tablettát. – vázolja fel röviden a diagnózist. – Esetleg nem fogyasztott a mai napon olyat, amelyben megtalálható a mogyoró? 

Mielőtt választ adhatnék az újabb kérdésére, Mia szólal meg.

-          Igen. Filmnézés közben, sós mogyorót ettünk. – válaszolja, bűntudatosan. – Ana, esküszöm, ha tudtam volna...

-          Nem a te hibád. Hiszen honnan tudhattad volna, ha még én sem tudtam róla? Istenem, milyen anya vagyok én, hogyha azt sem tudom, hogy mire allergiás a lányom, és mire nem?! – fakadok ki elkeseredetten.

-          Csodálatos anya vagy Anastasia! Nem tudhattad. Ezért ne hibáztasd magad! Ana rendbe fog jönni, és csak ez a lényeg. – lép közelebb hozzám Christian, és az ölelésébe von.

Bár alig néhány percnyi ideig vagyok a karjaiban, ez mégis elegendő idő ahhoz, hogy épp annyira össze tudjam szedni magamat, hogy betudjak menni Anához.

Belépve a szobába, féltőn közelítem meg az édesen alvó, szőke hajú kislányt, akinek az arca most fakóbb, mint volt. Most nem látom az arcán azokat a piros pozsgást, amellyel nap mint nap szembe találom magamat. Felé hajolva, egy apró csókot lehelek a homlokára, majd miközben leülök az ágya mellett lévő karosszékre, az egyik kezét óvatos lassúsággal veszem a sajátjaim közé. Apró köröket rajzolok a kézfejére, a tű köré.

A könnyeim újra utat törve maguknak kezdenek el potyogni a szemeimből.

-          Drága kicsi hercegnőm, annyira sajnálom. – suttogom halkan, miközben apró puszikkal lepel el a kezemben lévő kézfejét, és ujjait.

Egy kis idő elteltével meghallom az ajtó nyikorgását, amelyet a felém közeledő léptek hangja vált fel.

Christian-t pillantom meg az ágy másik oldalára sétálva, aki követve az én példámat, egy másik szélre ül, és Ana másik kezét veszi a tenyerébe.

-          Soha nem gondoltam volna arra, hogy így fogom majd látni őt egyszer. – motyogom halkan, de a tekintetemet továbbra is Ana-n tartom. –  Claire-ék halála óta, mindig ügyeltem arra, hogy ne essen semmi baja. Talán még sokkal jobban védelmeztem őt, mint az elnök a saját gyermekeit, vagy akár a királyi család a sajátjaikat...

-          Ne ostorozd magad Ana. Biztos vagyok abban, hogy sem ő, sem pedig Claier-ék nem hibáztatnak téged azért, ami ma történt. Ez bárkivel előfordulhatott volna, és bár azt kívánom, hogy bárcsak ne vele történt volna meg ez, mégis jobb, hogy most derült ki, mintsem később.

-          De... – közbe akarnék vágni, de ő tovább folytatja.

-          Annyira rossz érzés így látnom téged. Nem akarlak többé szenvedni látni, és szerintem Ana sem akarja, hogy sírj, és szenvedj. Figyeld meg, hogy ki fog majd csattanni a boldogságtól, amikor felébred, és meglát téged.

-          És téged. – mondom, mire kissé meglepetten tekint rám. – Igaz, hogy még csak alig három – négy órát töltöttetek el kettesben, már nagyon megkedvelt téged. A mi nap, amikor Mia megjelent nálunk, és elmondta, hogy veled találkozom, ő is jönni akart velem. – felelevenítve magamban az emlékeket, mosolyra húzódik a szám. – Kevés olyan személyt ismerek, akiket az első pillanatban megkedvelt.

-          Én is nagyon megkedveltem őt. Nem csak tündéri, és gyönyörű, de furfangos és rafinált is – mosolyodik el.

-          Nem is tudod, hogy mennyire. Elég ha Loren – a párizsi barátnőm – gyerekeivel, Chris-sel és Holly-val együtt van, akkor igazi rosszcsontokká tudnak válni mind a hárman...

Az este további részében, Christian kérésére, Ana-ról kezdek el mesélni, onnantól kezdve, amikor megismerkedtem vele... mindaddig mesélek, amíg végül el nem szenderedek, de mielőtt végleg elmerülhetnék az álmok világában, még érzem, amint rám teríti a zakóját, és a homlokomra lehel egy apró csókot...

to be continued...

Friss érkezése

Helló!

Sorry, amiért késik fejezet, de ezen a héten, mindenképpen lesz. Már elkezdtem, amit folyamatosan meg is osztok a bétámmal, aki pedig javítja is.
Várhatóan hétvége körül érkezik, de hogy hosszabb formában -e avagy két részre bontva -e, az majd akkor az éppen adott pontban fog eldőlni.
Őszintén sajnálom, hogy megint ennyi ideig váratlak titeket, de az írás - blogjaim mellett, megvannak a saját magánéleti gondjaim és bajaim is, amelyek sajnálatos módon, kihatottak most az írásra. Amelyeket igyekszem eltávolítani, legalább a blogjaimtól, és helyettük amikor csak tehetem, akkor az írásra koncentrálok. :S

Megértéseteket előre is köszönöm.

UI: Ezen a blogon az elkövetkezendő napokon - heteken és remélhetőleg így tovább... könyveket fogok ajánlani. Akiket érdekel ez a dolog, kattintson az alábbi linkre : http://ajanlottkonyvek.blogspot.hu/ - ide várok minden kedves olvasót, és olvasni vágyót. ;)

by: Love_Day

Part 8

Sziasztok. Ahogyan ígértem is, itt is van a friss fejezet! Amelyben végleg - igazán történik is valami. A javításokért pedig ezer köszönet bétámnak - Dóry - nak! :) És mielőtt olvasnátok a fejezetet, szeretnék előre szólni, hogy egy bizonyos helyszínt a könyvből vettem át, és ez miatt lehet hogy olyan érzésetek lesz majd, mint a "deja vu". De nyugalom, minden más a fejezetben a saját ötletből alakult ki, és fogalmazódott meg! :) Na de most már nem is szaporítanám tovább a szót. Kívánok mindenkinek kellemes olvasást, és jó szórakozást az alábbi fejezethez! ;)

Vacsora "Ötven árnyalattal"

(Ajánlott)

Alig hét óra előtt öt perccel, hogy Taylor megérkezik értem, akit kedvesen és mosolyogva köszöntök. Ugyan úgy nézett ki, mint mindig, vagyis semmit sem változott azóta amióta utoljára láttam őt.

Ő kinyitja előttem az Audio SV –t, és amikor beszállok a kocsiba, észreveszem őt. Christian Grey. Fekete öltönyt visel, ugyan azzal a szürke nyakkendővel, amellyel... amellyel legelőször kötözött meg. A röpke emlék gondolatára egy hatalmasat nyelek, és akaratlanul is az ajkaimba harapok.

-          Ne rágcsáld az ajkad, Anastasia! – szól rám, vágyakozóan szürke szemeivel.

Teljesítve kérését nem rágcsálom tovább az ajkamat, de a tekintetemet elszakítom az övéitől. Amint bekapcsolom a biztonsági övemet, Taylor indít, majd besorol a forgalomba.

-          Szia. – köszönök halkan, de ő még így is meghallja.

-          Szia. Gyönyörű vagy. – mondja, miközben az ölembe nyugvó jobb kezemért nyúl, majd egy csókot lehel rá.

-          Köszönöm. – felelem kihúzva a kezemet az övéből, amelyet össze is kulcsolok az ölemben.

-          Hogy vagy? – kérdezi lágy hangon.

-          Jól, és te?

-          Én is. – mondja halkan, és újra megérzem a kezét az enyémeken.

Jaj ne! Nem akarom, hogy hozzám érjen, mert félő, elgyengülök mellette, és még nem tudom, hogy mit is akarok most. Hallgassak –e a szívemre, ami azt sugallja, hogy adjak egy esélyt neki, vagy inkább az eszem jobbik felére, amely pedig azt mondja, hogy fussak el, ameddig még csak lehet.

-          Christian, kérlek ne... – kérem, megpróbálva kihúzni a kezeimet az övé alól.

-          Sajnálom. – suttogja, és már a keze a saját ölében nyugszik.

Az út további részében egyikünk sem szól egy árva szót sem, azonban a kocsit a hangfalakból szűrődő zene tölti be.

Nyugtatóan hat rám, és teljesen elvesztem magamat a dalban, amely ismeretlen számomra, de mielőtt megkérdezném Christian-tól, hogy mi is ez, a szó a torkomra forr, amikor az arcára esik a tekintetem.

Annyira szomorúnak, elkeseredettnek látom, mint tegnap hajnalban, ott a konyhában. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna őt így. És a tudat, hogy most ezeket az érzelmeket látom az arcán, engem is elszomorít.

Két részem dacol egymással jelen pillanatban: az egyik közelebb kúszna hozzá, és szorosan magához ölelné őt, és soha el nem engedné, azonban a másik pedig nem törődően bámulna kifele az ablakon. Legyűrve a késztetést, hogy akárcsak meg is érintsem, a tekintetemet a kocsi ablakára szegezem, és úgy nézem a kivilágított épületeket...

***

Taylor a járda mellé húzódik, és megáll, bár még a városban vagyunk, majd kinyitja az ajtót, én pedig kiszállok. Melegen, szinte atyáskodva mosolyog  amitől biztonságban érzem magam. Én is rámosolygok. Eközben Christian körbekerüli az autót, és megfogja a kezemet. Fürkésző pillantást vet Taylorra, aki szenvtelenül néz vissza rá, nem árul el semmit a tekintete.

Amíg én az előttünk magasló épületet tüntetem ki figyelemmel, hallom, hogy Christian és Taylor halkan pusmognak valamiről, azonban akármennyire is próbálok fülelni, akkor sem értem őket.

-          Rendben Uram. Miss Steele, Mr. Grey. – biccent, majd visszaülve a volán mögé, pillanatokon belül el is hajt az étterem elől.

-          Még soha nem voltam itt. – motyogom halkan az orrom alatt, elámulva a helytől.

Fa székek, vászon abroszok és a falak ugyanolyan színűek, mint Christian játszószobájában. Mélyvörösek. Helyenként aranyozott tükrök, fehér gyertyák és karcsú vázákban fehér rózsák. A háttérben Ella Fitzgerald búg arról a szerelemnek nevezett dologról. Nagyon romantikus. – mormogom magamban.

Egy, körülbelül a húszas éveiben járó fiatal pincér kísér minket egy kétszemélyes asztalhoz, egy kis beugróban.

Christian mindkettőnknek rendel, miután beleegyezem abba, hogy ő válasszon.

-          Mindketten hátszínt kérünk, közepesen átsütve, bearni mártással, ha van, sült krumplival, párolt zöldséggel, ami a chefnek van, és kérem a borlapot is.

-          Természetesen, uram.

A pincért lenyűgözi Christian kissé hűvös, higgadt hatékonysága. Elsiet, de alig pár perc múlva vissza is tér a borlappal.

-          Egy üveg Barossa Valley Shirazt kérünk. – mormogja Christian.

-          Uram.  – feleli, meghunyászkodva a pincér, és visszavonul.

Addig, amíg a rendelésünket várjuk, eleinte mind a ketten némán és kifürkészhetetlen tekintettel meredünk a másikra, mígnem ő szólal meg először.

-          Milyen Párizs, és az új munkád?

-          Párizs gyönyörű, pont olyan amilyennek mindig is képzeltem. A munkám jó, érdekes.

-          Érdekes?

-          Igen az – mondom megvonva a vállamat, és tovább folytatom. – Lehet, hogy másnak nem tűnik annak, de nekem igen. Szeretem, mert az által, hogy elolvasom a műveket, egy olyan világban találom magamat, amelyről még álmodni sem mertem volna. Lenyűgöz, hogy hány fajta stílussal találkozhat az ember, amikor elolvas egy – egy beküldött művet, amelyek hol tragikusak, hol vidámabbak... de a lényeg, hogy ha áttudja érezni az olvasó az éppen adott mű szereplőinek érzéseit, vagy ha azonosulni tudnak velük, akkor az már fél siker...

Annyira belemerülök a munkámmal járó élmény mesélésébe, hogy észre sem veszem, amikor a pincér leteszi elénk a Christian által választott menüt, és bort.

Amikor a mondandóm végére érek, meglepetten vizslatom a velem szemben ülő gyönyörű férfit, akinek ragyogó szürke szemei engem figyelnek. Érzem, hogy elfogok pirulni, éppen ezért a tányéromra szegezem a tekintetemet.

Felemelem a kést, és a villát, és vágok a steakből. Összefut a nyál a számban, olyan finom. Velem egy időben Christian is elkezd enni. A zene közben megváltozik, lágy hangú nő énekel a háttérben, szavai visszhangoznak a gondolataimban.

Christianra pillantok, és ő is engem figyel. Éhség, vágyakozás, és félelem, egyetlen forró pillantásban egyesül.

Félelem? Még is mitől fél? – teszem fel a kérdést magamnak, hol ott tudhatnám, hogy erre egyedül csak is ő tudná megadni a választ, éppen úgy mint a többi fel nem tett kérdésemre...

-          Tudod, ki énekel? – kérdezem.

Hallgat és figyel.

-          Nem... de jó, bárki legyen is.

-          Nekem is tetszik.

Erre a mondatra megjelenik arcán egy lélegzetelállító mosoly, melynek a látványára adott  reakciómat igyekszem leplezni.

-          És, milyen a főnököd?

-          Kicsit szigorú, de jó fej. Néha az apámra emlékeztet. – felelem, ismételten vállat vonva.

-          Értem.

-          És a te munkádban, minden rendben?

-          Igen, mint általában mindig. Nemrég pofoztunk helyre egy régi gyár épületet, amelyből gyermekotthont alakítottunk ki azoknak, kik árván maradtak.

Mégis hogy viselkedhetett ez a kedves és jólelkű férfi úgy,  amiért akkor elhagytam?

-          Ez igazán kedves tőled. – mondom ki, amit így is gondolok.

-          Úgy gondolod?

-          Igen. De ez alapjából véve is nyilvánvaló tény, Christian. Egy olyan lehetőséggel ajándékoztad meg azokat a gyerekeket, amilyenről ők csak álmodni mertek. És neked köszönhetően mindannyian jó útra térhetnek, ha élnek a tőled kapott lehetőséggel.

A hangomból tisztelet árad ki, mert valóban így is érzek most...

Tiszteletet érzek azért, amiért önzetlenül segíteni próbál az olyan gyereken, mint amilyen ő is volt egykoron.

-          És azóta volt – van valakid? – teszi fel a kérdést, aminek hallatára ráemelem a tekintetemet.

Látom amint a kérdés során mintha egy hatalmas gombócot igyekezne legyűrni a torkán. Ennyire kellemetlen avagy rossz volt neki feltenni ezt a kérdést?

Te most komolyan ennyire ostoba vagy? – kérdi belső felem, és úgy tekint rám, mint egy fogyatékosra. – Hát nem elmondta már neked százszor, hogy szeretné veled újra kezdeni? - De igen, mondta már! – vallom be.

-          Nem, nem volt, ahogyan most sincs. – felelek a kérdésére. - De gondolom, neked igen. -  jelentem ki csak úgy mellékesen, és a tudattól mintha egy tőrt döfnének a szívembe.

Még is mi a fenéket hadoválok én itt? – kérdem magamtól értetlenül.

Végül is ő Christian Grey, akinek mindig voltak alávettjei, akik akkor elégítették ki az ő vágyait, amikor azt megparancsolta. Az volna a hihetetlen csoda, ha azt mondaná, hogy nem volt senkije sem azóta, mióta én elhagytam őt...

-          Nekem sem volt senkim. – feleli nyugodt lágysággal a hangjában.

A válasza hallatán döbbenten meredek az arcára, keresve rajta bármilyen utalást arra, ami azt mutatja, hogy nem mond igazat.

Tényleg létezne olyan, hogy nem volt azóta senkivel sem? Nem. Nem lehet. Ez nem vallana rá.  – Hitetlenül próbálok átlátni rajta, de nem járok sok sikerrel.

-          Kérlek ne néz rám ilyen hitetlen tekintettel. Ugyan is az igazat mondtam. – szól rám. – Nyilvánvalóan arra gondolsz most, hogy az előtted való életem miatt, a mostani válaszom a kérdésedre nem lehet igaz. Pedig az, hidd el!

-          De, hogy lehet ez? Hisz...

-          Hogy hogyan lehetséges ez, Anastasia? Hát nem figyelsz te rám? – rázza meg a fejét, fájdalmas tekintettel. – Pedig amióta újra itthon vagy, ahányszor találkoztunk, mindig elmondtam neked, hogy szeretnélek vissza kapni. Nem?

De! – felelem magamban – Istenem, miért nehezíted meg a dolgomat? Miért kellett újra az utamba állítanod őt?

Akarom őt, és vágyom is rá minden egyes porcikámmal, de nem lehetek az övé  még akkor sem, ha minden egyes szavát komolyan gondolja. – Miért nem? – kérdezi a tudatalattim  kíváncsian. – Mert... mert félek, hogy újra összetör majd bennem valamit, amit a kis Ana szeretetével sikerült megragasztanom. És mert félek, hogy egyszer csak elhagy, amiért nem tudok eleget tenni az elvárásainak.

-          Igen, emlékszel rá. Látom az arcodon, és a tekintetedben is. – folytatja tovább, miközben az asztal fölött az egyik kezemért nyúl, és a sajátjai közé veszi. – Veled mindent más színben láttam Ana. Melletted az lehettem aki eddig sohasem.

-          Ne! Ezt hagyd abba! – rántom ki a kezemet hirtelen az övéiből.

-          Nem tehetem. Azt akarom, hogy tudd, kellesz nekem. Most és mindig, mert csak veled lehetek egész.

-          Nem lehetsz az velem, hiszen én nem tudok neked az lenni, aki akarod, hogy legyek.

-          Dehogynem. Te pontosan az vagy, aki akarom, hogy légy!

-          Nem. – próbálok ellenkezni a szavaival, de nem megy...

-          Örülten sajnálom, hogy akkor aznap úgy viselkedtem veled, de annyira felhúztál, hogy nem tudtam megálljt parancsolni a józan eszemnek, és lám, hova jutottunk. Ha tehetném, visszaforgatnám az időt, és meg nem történté tenném. A hibám miatt azzal bűntettet engem a sors, hogy elvett téged tőlem. De bármit megtennék, és megadnék azért, hogy visszakapjalak. Kellesz nekem!

Az arcomat forró könnyek lepik el, amelyeket már hiába próbálok visszapislogni, nem megy. Miért kellett neki ezeket mondani? Miért nem hagy már békén, és felejt el?

Miért kell neki bennem is bűntudatot kelteni?

-          Az én hibám is, hogy így történt. – suttogom, halkan szipogva, és mielőtt a szavamba vághatna, tovább beszélek. – Mind a ketten hibáztunk akkor este. Ha kimondtam volna a biztonsági szót, akkor talán még ma is... vagy ki tudja, hogy mi lenne velünk. – rázom meg a fejemet tehetetlenül. – Vagy ha nem élem bele magamat túlságosan, hogy az én kedvemért akár meg is változhatsz... egyszerűen túl sokat képzeltem, és vártam volna el tőled. Meg akartalak változtatni, holott olyannak kellett volna elfogadnom téged, amilyen vagy, de nem ment. Képtelen voltam rá, mert túlságosan is gyenge voltam hozzá, most már belátom. – mondom, miközben letörölve a könnyeimet az arcomról, felállok az asztaltól.

Ő is feláll, és amikor megpróbálna közelíteni felém, a kezeimmel megállásra kényszerítem őt.

-          Kérlek ne gyere közelebb!

-          Ana...

-          Kérlek! Ha tudnád, hogy hányszor kívántam ez alatt a két év alatt, hogy ugyanezeket a szavakat halljam tőled, amit most. Ha tudnád, hogy hányszor kívántam azt, bár velem lennél... De emellett féltem is, hogy mi lesz, ha újra szemtől – szemben leszek veled.  Amikor elhagytalak, olyan szörnyű fájdalmat éreztem a szívemben, mint még soha. Bennem akkor összetört valami, amelyet sem az idő, sem pedig a tér nem tudott begyógyítani. Akármennyire is szeretném én is, hogy meg nem történté tegyük azt a napot, mégsem hiszem, hogy végig tudnám csinálni még egyszer... – majd azzal kezembe veszem a táskámat, és elindulok a kijárat felé.

-          Ana! – szól utánam Christian, de én mintha meg sem hallottam volna, lépek tovább.

Amint kiérek az utcára, a hideg szél miatt összehúzom magamat, majd az utcát kezdem el fürkészni egy esetleges taxiért.

Alig néhány perc telik csak el, amikor Christian megjelenik mellettem. Szemei kétségbeesettek és egyben dühös szikrákat szórnak felém, miközben megragadja a derekamat, és magához ránt, amely során a szívem kihagy néhány ütemet, és a lélegzetem is elakad. Érzem bódító illatát. Épp hogy csak visszatudom magamat tartani attól, hogy az ajkaira vessem magam.

Próbálok szabadulni vaskarmai közül, de ő erősebb nálam.

-          Engedj el... – suttogom halkan, könyörögve.

-          Nem megy... nem tudlak elengedni. – suttogja vissza.

-          Kérlek. – kérem, mire ő fájdalmasan megrázza a fejét.

-          Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy szeretsz? – kérdezi, és én akármennyire is igyekszem nemet felelni, még is igennel felelek. – Tudnom kell, hogy még mindig szeretsz –e. Mondd ki! Mondd a szemembe, ha már nem így van! – utasít.

-          Az akkor sem változtatna semmin. Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban a dolgokat.

Fáj látnom azokban a gyönyörű szürke szemekben azt a szomorúságot és fájdalmat, amelyeket én okoztam a szavaimmal, de erősnek kell maradnom. Nem törhetek ismét darabokra, legalábbis nem előtte.

-          A fenébe is, Ana! Miért csinálod ezt? Miért kínzod mind a kettőnket? Mondd! – csattan fel idegesen, miután el enged. – Hát nem érted, hogy azt akarom, hogy velem légy? Hogy bármit megteszek, csak légy ez enyém? Tudom, és látom rajtad, hogy te is ugyanúgy vágysz rám. Ahogyan azt is látom rajtad, hogy még mindig szeretsz.

-          Igen, szeretlek! Ezt akartad hallani? Ezt? – kiáltom nem törődve a mellettünk elhaladó járó kellőkkel  miközben most már én is kezdek ideges lenni. – Azt hiszed, hogy nekem ez olyan könnyű? Hát nem az! De értsd már meg végre, hogy nem akarom... hogy még egyszer bánts, és fájdalmat okozz nekem! Nem tudnám még egyszer elviselni, hogy.... – és a hangom hirtelen elcsuklik, a könnyeim pedig megállíthatatlanul folynak végig az arcomon.

Christian újra megragad, és szorosan magához ölel.

-          Óh, édes Anám! Shhh... ígérem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne okozzak többé fájdalmat neked, csak adj egy esélyt nekem, mert nélküled semmi és senki sem vagyok... – suttogja, miközben lecsókolja az arcomról a könnyeimet, míg végül az ajkaival megérinti az enyémeket.

Gyengéden de, még is kétségbeesetten csókol, mint aki attól tart, hogy pillanatokon belül ellökhetem őt magamtól. Így is tennék, ha a józan eszemre hallgatnék, de oly régóta vágytam már rá, és arra, hogy ismételten érezzem az ajkait az enyémeken. Hirtelen felindulásból, az ujjaimmal a hajába túrok, és még közelebb húzom a fejét, miközben viszonozom a csókját.

-          Istenem, hogy mennyire hiányzott már ez... – suttogja az ajkaimba.

Azonban mielőtt újra megérezhetném ajkait az enyémeken, a telefonom csörgése miatt ellököm őt magamtól. Kivéve a készüléket a táskámból, lenyomom a hívás fogadó gombot, és beleszólok....

to be continued...

Na, hogy tetszett? Remélem, hogy tetszett, és hogy le is fogjátok majd írni a véleményeiteket, mert azoknak igazán - nagyon örülnék. :)

Az előző fejezethez írt kommentárokat nagyon szépen köszönöm!

Legyen szép és kellemes estétek!

Szeretettel: Love_Day

Következő pályázat + Frissről egy rövidke információ!

Sziasztok.

Először is kezdeném azzal, hogy igyekszem még a mai napon befejezni a következő fejezetet, azaz pontosan a 8. fejezetet, amelyet legkésőbb holnapra el is tudok majd küldeni a bétámnak, aki amint átnézte és végzett az esetleges javításokkal, azon nyomban fel is teszem a blogra. :S
A késésért, az elnézéseteket kérem, de néhány helyen egy jó párszor változtattam a dolgokat a fejiben, és ez miatt is késlekedett - késlekedik még. De bízom abban, és szeretném is, ha már ezen a hétvégén feltudnám tenni számotokra. :)

Másodszor, pedig folytatnám azzal, hogy a Versenyek és Pályázatok c. blogunkon, a mai napon elindítottuk a következő pályázatokat.
Az első pályázat egy újabb novella írás - amelyhez három különböző témát raktunk fel, amelyek közül bármelyik választható.
A második pályázat pedig egy fejléc készítés - az előző pályázatban megadott három téma - alapján, szintúgy bármelyik választható.
Bővebb információ itt: http://versenyek-palyazatok.blogspot.hu/

Reméljük, hogy betekintetek majd, és esetleg részt is vesztek a két verseny egyikén. :)

Üdvözlettel: Love_Day

B.Ú.É.K.

" Szilveszter alkalmából

nem kívánok egyebet,

csendes lépteid kísérje szeretet!

Költözzön szívedbe béke,

lelkedbe nyugalom,

légy boldog a következő 365 napon! "

Minden kedves olvasómnak, és ide látogatónak  ezzel a képpel és az alatta lévő idézettel, szeretnék kívánni: Szeretettben Gazdag - Békés - Sikeres és Egészséges Boldog Új Évet!

Remélem, találkozunk a 2013 - as évben is! :)

Szeretettel: Love_Day

Part 7

Sziasztok. Szörnyen érzem magam, amiért eddig várakoztattalak titeket a friss fejezettel, de még mindig nincs megjavítva a gépem, és már nem is hiszem, hogy az idén kész lesz. Azonban most, hála a nővéreméknek, amiért kölcsön adták a laptopjukat arra az időre, amíg a gépünk a szervizben van. Így, bár némi nehézség árán, de egy rövidke kis fejezettel tudok most nektek szolgálni, így a karácsony előtti napon. 

A "bétámnak" - Dóry - nak hálásan köszönöm, hogy ki tartott mellettem, és segítségemre sietvén, megosztotta veletek a problémámat! Köszönöm! <3 - És természetesen, mindenki másnak is hálával tartozom, akik kitartottak mellettem, és nem hagytak el, vagyis, hogy a blogomat nem hagyták el. :) Legalábbis ebben bízom, és reménykedem!

Na és akkor jöjjön most a fejezet:

Amikor úgy érzed, hogy na akkor dehogy...

A délelőtti órákban, amíg az ebéd készül a tegnapi esküvő díszleteinek lassacskán hűlt helye van már, köszönhetően a felbérelt alkalmazottaknak, Ana-val csatlakozunk az ebédlőben lévő Grey családhoz, akik közül csak egyetlen egy személyt hiányolok igazán. Még pedig Christian-t. Kissé furcsának találom, hogy hajnal óta még a színét se láttam. Azonban mielőtt feltehetném, csak úgy mellékesen a kérdést, a holléte felől, Greace közli velem, hogy sajnálatára a fia visszatért a lakásába, így csak ő, a férje, és Mia fog velünk ebédelni, amelyre ő maga tartott itt minket.

Evés közben egy olyan érzésem támad, mintha ez egy szokványos vasárnapi ebéd volna, de ha úgy vesszük, az is, annyi különbséggel, hogy most én és a kis Ana is az asztaluknál ülünk.

Greace kérésére a Párizsban töltött két évemről mesélek röviden. Említésre kerül a munkahelyem, és Ana igazi szülei is, akikről csak kevés információt osztottam meg velük, nem úgy, mint Christian-nal.

Mint kiderül, Mia Greace példáját követve elkezdett az orvosira járni, amelyet mosolyogva és figyelmesen hallgatok.

Az ebéd befejezése után megköszönöm a vendéglátást a részükről, majd elköszönve tőlük, barátnőm, Kate fehér cabriójába bepattanva, indítok is az egykori közös lakásunk felé...

***

Hétfő délelőtt, Ana-val a helyi boltból vagy két heti kajával felszerelkezve térünk vissza a lakásba, ahol nek is állunk közösen az ebéd készítésének, ami közben gyerekdalokat éneklünk. Délután, amíg ő alszik, addig én a leendő könyvem írásába kezdek, amibe úgy belemerülök, hogy észre sem veszem az idő múlását. Csak akkor eszmélek fel, amikor a csengő megszólal, aminek a hangjára Ana is felébred, aki amint kimászik az ágyból, az ölembe kéredzkedik föl, majd vele együtt sétálok az ajtóhoz, amelynek a túloldalán Mia-val találom szembe magam.

-          Sziasztok! – köszön, miközben átlépi a küszöböt, és a kanapéhoz sétál.

-          Szia! – köszönünk neki vissza, becsukva az ajtót. – Esetleg valami innivalóval vagy egy kis csirkemell salátával megkínálhatunk? – kérdezem barátságosan, felé fordulva.

-          Nem kérek semmit, köszönöm. – feleli – Azért jöttem, mert a bátyám elárulta, hogy ma este együtt vacsoráztok, én pedig önként vállalkozom arra, hogy vigyázok a kicsi Ana-ra.

-          Szóval elmondta neked – motyogom az orrom alatt zavartan.

-          Ki az, akivel vacsorázol, mami? – kérdezi meg Ana, hatalmasra nyitva kék szemeit.

-          Azzal a bácsival, akivel Kate néni esküvőjén játszottál. Tudod, amikor egymást dobáltátok sütivel – magyarázom, mire hatalmas mosoly jelenik meg az arcán, amikor a Christiannal való játékukat említem meg.

-          Jaj, de jó! Találkozhatók vele én is? – kérdi csillogó tekintettel.

Istenem! – fogom meg gondolatban a fejemet. – Hogyhogy nem gondoltam én erre? Hogyhogy nem vettem számításba azt, mi lesz akkor, ha összebarátkozik Christiannal? – kérdem magamtól, miközben valami válasz után kutatok a gondolataim közt.

-          Majd a mami megkérdezi tőle, jó? – reagál helyettem Mia, akinek a tekintetében vagy ezernyi kérdést vélek látni, amiket vagy nem akar feltenni, vagy nem akar Ana előtt megostromolni velük.

-          Jó! – nyomja az „ó”-t hosszabban, majd lekéredzkedve az ölemből, a kanapéra mászik föl. – Mami, nézhetek mesét?

-          Persze – bekapcsolom a tv-t, és a mese csatornára kapcsolok, ahol épp a Hamupipőke kezdődik.

Ana-t a tv előtt hagyva, intek Mia-nak a konyha felé.

-          Úgy tudtam, hogy Christian nem igazán osztja meg másokkal, hogy kivel és mikor találkozik – jelentem ki, miután helyet foglalunk az asztalnál.

-          Ez így igaz, de a mi kapcsolatunk más, mint a többi testvérpáré. Talán azért, mert mi nem vér szerinte, hanem csak fogadott testvérek vagyunk. Ezt nem tudom. Azt viszont igen, hogy a Christian-nal való viszonyom sokkal erősebb, mint Elliot-tal. De főleg azóta, mióta ti szakítottatok...

Egyrészt a szavába szeretnék vágni, mert nem akarok róla beszélgetni, másrészt pedig hajt a kíváncsiság, hogy megtudjam, ő miként élte meg a szakításunkat. Holott annyit már tőle is tudok, hogy neki is éppen annyira fájt, mint ahogyan nekem. De mégis olyasvalakitől szeretném hallani azt, hogy Chrtistian mit élt át ebben a két évben, akit igazán közel enged magához.

Így tehát mégsem szakítom félbe, helyette érdeklődbe hallgatom minden egyes szavát és mondatát.

Időnként, alig tudom visszatartani magam attól, hogy a szavába vágjak, és megkérjem: ne mondjon többet. De megesik az is, hogy összeszorult torokkal hallgatom őt, miközben magamban próbálom megemészteni a történteket.

Soha nem hittem volna, hogy az a férfi, aki rabul ejtette a szívemet, így magába fordul, mint ahogyan azt Mia meséli.

Tényleg képes volt csak úgy lelépni másfél hétre, hogy a munkáját is elhanyagolta, és közben mindenkivel megszakította a kapcsolatot? Tényleg képes volt arra, hogy megüsse a fivérét, aki azt merészelte neki mondani, hogy megérdemelte azt, hogy elhagytam?

Még is mi a fene ütött beléjük?

De legfőképpen Elliot-ba, akiről tulajdonképpen el sem tudtam volna hinni, hogy képes így felhúznia a testvérét.

Na de azért Mr. Tökélyt se hagyd ki, aki meg aztán meg is ütötte Elliot-ot! – szólal meg a tudatalattim, aki ugyanolyan bosszankodó képet vág, amint amilyennek én érzem magamat belül.

Azt már tudtam, hogy erősen védelmezett az idő alatt, amíg mi... mi együtt voltunk, de messze nem hittem volna, még a legvalótlanabb álmomban sem, hogy miattam képes lesz megütni a testvérét, akit szeret.

De mégis miért tette ezt Christian, ha hagyott elmenni? Nem azt mondta neked, hogy magát hibáztatja, amiért hagyott téged elmenni?! – húzza fel a szemöldökét morcosan a tudatalattim.

Ez igaz. Valóban ezt mondta, én én éreztem, és láttam is a tekintetében, hogy őszintén vallott nekem akkor, múlt hajnalban...

-          ... és ami a legfurább volt, hogy amikor az újságírók faggatni kezdték őt rólad, és a kapcsolatotokról, azt vallotta, hogy... – amíg továbbra is figyelmesen hallgattam őt, egyszer csak félbehagyja a mondatot, amely még inkább felkelti a kíváncsiságomat.

Mégis mit vallhatott ő rólunk?

-          Mit Mia? – kérdezem... de ő továbbra sem hajlandó folytatni a megkezdett mondatot.

-          Sajnálom, nem tehetem. Ezt tőle kell megkérdezned. Már így is túl sokat mondtam el neked, amit hiába tettem szívesen, és ítéltem is tulajdonképpen helyesnek, de amit mondott, azt a bátyámtól kell hallanod – néz bocsánatkérően a szemembe.

-          Értem. És köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem – suttogom halkan, amikor köszönetképpen megölelem.

-          Imádom a bátyámat, és bár lehet, hogy ki fog nyírni, ha megtudja, hogy meséltem neked arról, miként viselkedett ebben a két évben, de nagyon megkedveltelek téged Ana, és szeretném ha ti ketten, egymásközt igazán rendezni tudnátok a dolgokat, amelyeket vagy kihagytatok, vagy elszúrtatok. Mert igaz, hogy Christian eléggé fafejű tud lenni, de te is ugyanannyira hibás voltál, mint ő.

A szó a torkomra forr, amikor Mia azzal szembesít, hogy én is hibás voltam abban, hogy véget ért a kapcsolatunk Christiannal.

-          Nem akartalak, és akarlak megbántani, de egy kapcsolatban ahhoz, hogy így szétszakadjon, két ember kell. Igaz, nem tudom igazán, hogy mi miatt hagytad el őt pontosan, csupán annyit árult el Christian, hogy ő érzelmileg és bizalmilag túl keveset adott neked, amit nyilvánvaló, hogy egészen rosszul tett, holott közben mindössze csak téged szeretett volna megvédeni a múltjában történtektől, de legjobban saját magától, annak ellenére is, hogy nagyon sokat jelentettél, és jelentesz is neki. Nem akarlak rábeszélni semmi olyanra, amit nem szeretnél, de arra kérlek, adj még egy esélyt a bátyámnak, hogy megmutathassa, mennyit is jelentesz neki – kéri, és bátorítóan a karomra teszi a kezét, majd engem magamra hagyva a gondolataimmal, csatlakozik a mesét néző kislányhoz....

to be continued...

Bocsánat, amiért most csak ilyen rövid résszel szolgálok nektek, és hogy ebben a részben sem volt a vacsora pillanat, de amit eredetileg szerettem volna írni, azt mostanra átfontoltam bétám - Dóry - segítségével, akinek az ötleteivel szerencsés módon most igazán megjött az íráshoz a kedvem. Remélhetőleg még az idén... azaz még ebben az évben megkapjátok a 8. fejezetet, amely most már valóban a vacsoráról fog szólni. :)

Az előző fejezethez írt kommenteket nagyon szépen köszönöm: Névtelennek; Reni - nek; Gina-nak; Orsy-nak és Forci -nak! (Akiknek a kommentjeikre már válaszoltam is.) És a kattintásokat is nagyon szépen köszönöm.:)

Végül, búcsúzóul az alábbi képpel és dallal szeretnék mindenkinek, Vidám és Kellemes Karácsonyi ünnepeket kívánni!

(Meglehet, hogy nem mindenki rajong értük a származásuk miatt, vagy éppen nem kedvelik a zenei stílusukat... de én hiszem, hogy ez a dal sok mindenkinek elnyeri majd a tetszését... vagy mégsem.)

Szeretettel: Love_Day