Hírek!

Drága Olvasóim!

Tudom, hogy régen volt bejegyzés ezen a blogon, amiért bocsánatot is kérek tőletek. De, úgy hiszem, hogy eme kis szünetet azért megérdemeltem. Ez alatt a szünet alatt, át kellett, hogy fontoljak néhány dolgot az életemben, köztük az írást is. Ugyan is, jó párszor az írásról - mint, hogy folytassam - igencsak variáltam. Volt, hogy azt mondtam, hogy na OKÉ! Ennyi volt! Ne tovább! Abbahagyom az írást! S ez alatt az idő alatt, tényleg nem is írtam... csak alap ötleteket írtam fel magamnak, amelyek akarva - akaratlanul is ki-kívánkoztak belőlem. Jó néhány alap összejött, mint fejben, s mint amit le is vetettem. És amíg ezt csináltam, rá jöttem arra, hogy még mindig szeretek írni, és hogy megakarom írni, hogy aztán megmutathassam nektek.

Tudom, hogy nem vagyok egy profi író, és ezt soha nem is állítottam magamról, és NEM IS FOGOM!

De azt elmondhatom magamról, hogy én egy olyan író vagyok, aki szereti azt amit csinál. Szereti az írását megmutatni másoknak, és bizony szeretem olvasni a TI hozzászólásaitokat is. Igaz előfordult, hogy nem sikerült az éppen adott időpontban frisst hozni nektek, de mindig szóltam, akár egy új bejegyzésben, akár chat-ben, hogy nem jön friss. Hiszen úgy gondoltam, hogy jogotok van tudni arról, hogy miért nincs folytatás!... Na de most nem is ez a lényeg, és nem is ez miatt írok nektek most! Hanem az miatt, hogy sikerült dűlőre jutnom, miszerint, hogy belekezdjek -e egy új story-ba, avagy sem?! S végül arra jutottam, hogy IGEN, belekezdek egy újba! Amely valójában két alapból lett egyre kovácsolva, azaz két alaptörténetet kulcsoltam; kötöttem össze! Tulajdonképpen, ebben sok és nagy segítségemre volt az én BB-m, alias: a Bétám! Ha ő nem állt, s nem állna mellettem, akkor valószínűleg ez a bejegyzés most a búcsúzásról szólna, de hát mégsem arról szól! Így azt hiszem, a bétámat, s druszámat: Dóry-t illeti a köszönet! Köszönöm, BB-m, hogy támogattál, hogy segítettél, hogy tanácsokkal láttál el, hogy ötletekkel adtál, és hogy mellettem voltál!  ... Na és akkor most arról is írók, hogy mikor kezdődik majd el az új történet: Nos, ami azt illeti a Bevezető/Full szöveg már meg van! Az első fejezetet is elkezdtem már írni! De... de még arra, hogy ti is elolvashatjátok, még egy kis ideig várnotok kell. Ugyanis szeretnék előre megírni egy pár fejezetet, azon biztonság szerint, hogy még véletlenül se akadjak el/ s meg. Hogy meddig kell várni rá? Igyekszem, nem sokáig váratni titeket vele! Sajnos a meló mellett, mostanság aligha vagyok itthon, s ha itthon is vagyok, akkor sem igazán jut sok időm arra, hogy a géphez üljek. De ezen megpróbálok majd változtatni, csak hogy írni is tudjam a történetet, amellyel nektek szeretnék örömet okozni. Vagy legalábbis, remélem, hogy sikerülni fog. ;) Remélem, hogy még ebben a hónapban sikerül nektek hozni valamit az újból... akár a bevezetőt, vagy akár már magát a fejezeteket is. De ezt nem tudom garantálni, csak azt tudom mondani erre, hogy rajta leszek! Így csak még ez téren, egy kis türelmet és megértést szeretnék kérni tőletek! ... Továbbá, hamarosan... vagyis rövid időn belül, egy meglepetéssel érkezem majd hozzátok, amelyről csak remélni tudom, hogy tetszeni fog nektek! Annyit azért elárulnék, hogy Anastasia-ról és Christian-tól lesz szó! ;)

Remélem örültök eme híreknek! S, ha nem túl nagy kérés nektek, akkor visszajeleznétek nekem, hogy itt vagytok, és hogy várjátok az új történetet?! (Ez tényleg nem nagy munka lenne számotokra, és igaz, hogy nem kötelező, de azért mégis örülnék neki, hogy ha tudnám, hogy érdekelne -e valakit az új történet.) Ha igen, akkor megtennétek, hogy ide a kommentárban, avagy chat-ben jelzitek nekem?

Előre is köszönöm!

További szép és kellemes nyarat kívánok minden kedves olvasómnak!

Új írói nevem: Candy D.

Letöltési link!

Drága Olvasóim!

Mint ahogyan a szavazás állás pontja is mutatja, igencsak mind a 26 szavazó arra voksolt le, hogy letölthető legyen a blogon nem rég befejeződött történet. Én az ígéretemhez tartva magam, letölthetővé is teszem ezt a történetet!
De... igen, ez a bizonyos "DE" szócskával arra szeretnék megkérni mindenkit, hogy ha lehet, ne másolja, és ne is továbbítja a történetemet. És amit a leginkább szeretnék, senki se tüntesse fel a sajátjaként!!!
Remélem ezt mindenki észbe tudja tartani, ugyanis én nem azért írtam meg ezt a változatot a Fifty Shades-ból, hogy aztán más valaki lemásolja, sőt mi több a sajátjaként tüntesse fel. Hiszen még is csak, én dolgoztam vele, napokon át a fejezeteken, és magán a történeten is.

Az alábbi címre kattintva, letölthetitek a törit!

You are the only who has ever touched my heart - Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet

Egy köszönőmet azért kaphatnék érte? *.*

....

A folytatásokról még nem tudtam dönteni, ugyanis míg az egyik héten beleszeretnék kezdeni az újabb történetbe, addig a másik héten már nem igazán. Bár igaz, hogy vannak alaptőrijeim, mégsem igazán tudtam dűlőre jutni. De igyekszem minél előbb valami döntésre jutni. Csak még egy kis türelmet kérek mindenkitől!

Hamarosan jelenkezem!

Üdv: Love_Day

Köszönet nyilvánítás + Egyebek!

Drága Olvasóim!

Először kezdeném azzal, hogy nagyon - de nagyon hálás vagyok nektek, minden egyes véleményért,

és kantintintásért, na meg persze azért, amiért olvastátok a történetemet. Igazán sokan jelentett

és jelent is, hogy figyelemmel követtétek mint a blog, mint a történet sorsát, amelynek a folytatása

egy kis ideig igencsak kérdéses volt, több szempontból is. Újdonság volt nekem belekezdeni ebbe

a történetbe, ugyanis nem ehhez szoktam. De úgy látom, hogy mégis hasonlít a korábbi történeteimre, amelyet bár szerettem volna elkerülni, még sem ment. Lehet, hogy azért mert valamilyen módon a

drámai romantikus műfajhoz jobban értettem, jobban megfogott. Tudom, hogy lehetett volna még

ezt tovább írni... de ennél a pontnál jött el az az érzés, hogy nem. Itt a vége! Nem szerettem, és

nem is akartam volna ezt tovább bonyolítani/ sem pedig szőni.  Őszintén szólva én azért kezdtem

bele ebbe a story-ba, mert azt szerettem volna nektek megmutatni, átadni, hogy én miként

gondoltam a folytatást a könyv sorozatnak az első részét... igaz a kis Sia az első gondolatban

nem volt benne, de mégis szerettem volna, bele olyasmit vinni, amelyet talán a könyvben soha 

nem vittek volna bele. 

Bevallom, én is érzem, hogy lehetett volna egy kicsivel jóval több +18-as jelenet, hiszen a 

könyvben is volt, elég sok. De még sem így alakult, ha nem másképp. S tulajdonképpen ezt 

az egészet, most nem is igazán a szexre építettem, hanem az érzelmekre, és a helyes. 

Lehet, hogy nem volt egy extrém +18-as részekkel teli töri ez, de mégis úgy vélem látni, hogy 

volt akiknek ez mégsem okozott annyira nagy gondot. 

Pontosabban ezeknek a személyeknek, szeretnék KÖSZÖNETET mondani, amiért a 

kezdetektől fogva, nyomon követték mint a blogot, s mint Anastasia és Christian kissé 

bonyodalmas kapcsolatát.

Forci, Nóci, Orsy és Reni! Hálás vagyok nektek, mindazokért a szavakért, mondatokért és 

biztatásokért, amiket tőletek kaptam. Ti négyen voltatok azok, akik megmutattátok, hogy 

tudtok türelmesek és megértőek lenni. Szívből örülök, hogy megismerhettelek titeket, és 

hogy velem maradtatok. ♥   

Ezer köszönet mindenki másnak is, akik rákattintottak az "Elolvastam" gombra.

Köszönet, Anitabill-nek is, a Chat-ben megírt véleményei miatt.!

És ha már ennyire benne vagyok a köszönet nyilvánításban, akkor csak nem hagyhatom ki azt

az egyetlen egy személyt, akinek szintén borzasztóan hálás vagyok! 

Még pedig a Bétámnak: Dóry-nak!

Neki is nagyon sokat köszönhetek, akárcsak nektek. Ő amikor elvállalta a béta szerepet, 

idővel nem mint szimpla béta lett számomra, hanem annál sokkal több. Nélküle, már nem igen 

működne ez a blog!

Ő a megmondója, hogy hányszor akadtam is el tulajdonképpen az írással, 

és hogy hányszor jelentettem ki azt, hogy én ezt már nem bírom/ nem tudom, tovább írni!

S tudjátok, hogy mit felelt ő nekem ilyenkor? Hm? Nem? Akkor elmondom! 

Azt mondogatta, hogy gondoljam és fontoljam át, még akkor is, ha az beletelik egy kis időbe.

Én pedig hallgattam rá! Három okból is. Az egyik: mert nem akartam őt cserben hagyni! 

A másik:titeket sem akartalak cserben hagyni (mert tudtam, hogy nem ezt érdemlitek), és a 

harmadik: pedig, azért mert korábban megfogadtam magamnak, hogy akár törik, akár szakad,

avagy omlik, mégsem hagyhatom se félbe, se abba! :)

Így tehát, csak szívből tudom azt mondani nektek, hogy: KÖSZÖNÖM!

******

Nem tudom, hogy emlékeztek -e még rá, de valamikor még a történet elején, volt egy olyan 

kérdésem, hogy szeretnétek -e Christian szemszögű fejezetet olvasni?! Nos akkor, a többség

két ember kivételével,arra szavazott, hogy: IGEN! Na és hogy én ebből most mit is akarok 

kihozni? Igazság szerint, először is azt, hogy még most is szeretnétek, ha lenne? 

Mindössze csak egy ilyen szemszögű fejiről lenne szó. A jobb oldalra a Chat fölé, ez után a 

bejegyzés után, kifogok majd tenni egy szavazást, amely alapján eldönthetitek majd, hogy melyik 

fejezetet szeretnétek elolvasni Ötven szemszögéből?! 

(Avagy pluszba, még két opció között választhattok!) 

Sajnálom... de bizonyos okok miatt ez még sem fog megtörténni... sokat gondolkodtam, 
vagyis leginkább a bétám szavain ezzel kapcsolatosan, hogy ezt az egészet meg kéne hagyni, 
úgy ahogy van. Nehéz lenne belelátni Christian fejében... és hát hogy őszinte legyek... 
nem szeretnék egy unalmas/elcsépelt/értelmetlen részt kombinálni az ő szemszögéből!
Remélem megértitek és el is fogadjátok ezt a döntésemet, ha nem, akkor sajnálom! :/

******

Korábban szintén a Chat fölött láthattok egy szavazást, amelyben az volt a kérdésem, hogy 

szeretnétek -e ha letölthető lenne a történet?! Nos, a 26 szavazat során, 26 szavazat érkezett

az "IGEN"-re, ami alapján,miután átnéztük és kijavítottuk majd az esetlegesen előforduló hibákat, 

letölthetővé teszem majd! Ami nos, egy jó kis időt igénybe fog majd venni. De ahhoz, 

hogy gond nélkül, javítottan kerüljön letöltésre, úgy gondolom,  hogy szükséges lesz majd az az idő, 

amelyet rá fogunk majd szánni a történetre. És ahogyan megleszünk vele, úgy ide a blogra fel is 

fogom majd rakni a letölthető linket! :)

******

Végezetül pedig... nem mondom, hogy igen, és azt sem, hogy nem... így inkább csak az -e 

kettő között levő szót mondanám, hogy: TALÁN! Talán... azaz lehetséges, hogy egy újabb 

történet lesz majd olvasható tőlem. Alapjaim már megvannak, mondhatom, hogy nem egy és

nem is kettő. De még sem mondom azt,hogy belefogok majd kezdeni akármelyikbe is.

Úgy gondolom, hogy nem lenne fer veletek szemben, ha most mégis azt mondanám, hogy: 

Na akkor igen,jön hamarosan xy napon belül a következő történet! 

Mert aztán lehet, hogy esetleg közben jönne valami, avagy egyszerűen csak nem fogom tudni

megírni.

Ezért most csak azt mondom, hogy csak TALÁN! 

Szükségem van egy kis időre, át kell, hogy gondoljam, hogy valóban szeretném -e és hogy 

menni is fog -e.

Mindenesetre, előbb - utóbb, de valamilyen dűlésre fogok majd jutni ez ügy kapcsán, amelyet

természetesen meg is fogok majd osztani veletek, hogy mégis mire jutottam, és hogyan
döntöttem. :)

A figyelmeteket, és megértéseteket köszönöm! További szép és kellemes estét, és nyarat 

kívánok mindenkinek! Hamarosan, újra jelentkezem!

Love_Day

Part 20 + Epilógus (TELJES)

Drága Olvasóim!

Gondolom eme bejegyzés címe alapján, megtudnátok ölni, avagy legalábbis rosszalló tekintettel meredhettek a képernyőre ebben a pillanatban, de a miértek okát, azt majd a következő bejegyzésben írnám/fejteném ki, ha nem bánjátok. Ugyanis nem szeretném ezt a részt, a kissé hosszablakos magyarázatommal terhelni, s rontani. Köszönöm az előző részhez írt véleményeket, neked: Orsy; Forci; Reni és Nóci! Ahogyan a kattintásokat is köszönöm szépen mindenkinek! Fogadjátok tőlem sok szeretettel az alábbi részt, amelyhez kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok! (Tudom, hogy lehetett volna jobb is, de sajnos most minden egyéb összejött számomra, amely nem éppen kellemes... sőt mi több... amelyet most nem is hangoztatnék, remélem megértitek.) Továbbá a fejezet csak félig javított, de hamarosan javítva lesz a második fele is! :)

Love_Day

Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet!

/-Az egyik legutálatosabb dolog a világon a búcsúzkodás. Gyűlölöm – fakad ki Caroline, amikor az ablak üvegén keresztül nézi, amint szerelme rohamos léptekkel hagyja el, a házhoz vezető ösvényt. – Ahelyett, hogy utána mennék, itt állok, mint egy csokijától megfosztott óvodás, és könnybe lábadt szemekkel nézek utána, mintha ő tehetne mindenről.

Magatehetetlenül megrázza a fejét, hagyva, hogy a könnyei még jobban eláztassák a haját, majd tovább beszél:

-Arról, hogy mennem kell, vagy mennie kell. Talán az egyik leggyötrelmesebb érzés az volt, amikor elbúcsúzott tőlem. Gomb nagyságúra szűkült össze a gyomrom, miközben hozzám beszélt, mert bár itt – a szíve fölé helyezi az aprócska törékeny tenyerét – legbelül tudom, hogy el kell engednem őt, mégis rettentően... nem is, borzalmasan fáj, hogy elment.

-Ó, szegény én édes kicsikém! – együtt érezve a lányával, Gwendolyn odalép Caroline-hoz, aki zokogva borul édesanyja keblére. – Hidd el nekem, hogy ha igazán annyira szeret ő téged, mint ahogyan azt állítja, akkor vissza fog majd térni hozzád!

-De... de, mi lesz, ha már...

-Ha esetleg találni fog majd magának valaki mást? – teszi fel a kérdést, mire Caroline összeszorult szívvel bólint. Gwendolyn, bár maga is nagyon jól tudja, hogy milyen érzés is ez a tudat, mégis igyekszik túltenni magát ezen a gondolaton, hátha a lányával másképp fognak majd történni a dolgok. – Ne aggódj, kicsikém! Vissza fog majd jönni, meglásd!

A lány csak ismételten bólint, majd kibújva édesanyja nyugtató öleléséből, az emeletre vezető lépcsőhöz lép. Amint fellépni próbál az első lépcsőfokra, a fülét hangos kopogás hangja üti meg, amely az ajtó felől hallatszik.

-Hagyd csak, majd én kinyitom! – inti le az édesanyja, amikor ráemeli a könnyekkel teli barna szemeit.

Amikor Gwendolyn kitárja a tölgyfaajtót, meglepett pillantásokkal szemléli az előtte álló, igencsak jóvágású, magas félhosszú fekete hajú férfit. Mielőtt azonban bármit is mondhatna, a férfi megelőzi őt.

-Mrs. Fuentes, beszélnem kell Caroline-nal – jelenti ki. – Nem tudok...

-Will? – szakítja félbe a magyarázatát a hirtelen visszatérésének okáról a lány, aki még mindig a lépcső előtt áll. Majd amikor a férfi kissé beljebb lép az ajtón, Caroline nem törődve a miértekkel a szerelméhez fut.

-Carol... – szólítja meg a férfi, a becézett nevén, amikor az ölelésébe zárja őt. – Kérlek bocsáss meg nekem. Nem tudtam elmenni... nem voltam képes rá – suttogja a fülébe, és közben az előrebukó göndör barna tincseket az aprócska fülek mögé tűri. – Szeretlek, és azt szeretném, ha velem jönnél.

Amikor a lány az őt ölelő férfi szürke szemébe néz, megbizonyosodik arról, hogy tényleg szereti őt.

-Én is szeretlek Will, és akár a világ végére is elmennék veled, ha arra kérsz – leheli elég közel a választ a férfi ajkaihoz, amelyek pillanatokon belül szerelmesen érintik meg az övét.

Nem számít más nekik, csak ők együtt, egymásnak. Mert csak együtt egészek igazán, minden térben és időben, de legfőképp a boldog szerelemben.../

Amikor a felolvasott részletnek a végére érek, egy kis időre lehunyom a szemeim, majd amikor azokat újra felnyitom, a pódium előtt levő személyekre esik a pillantásom. Meglepetten veszem észre, hogy az itt jelen levők között olyan személyek is akadnak, akik megkönnyezték a könyvemből olvasott kis részt, és akiknek az arcán a tetszés látszódik. Néhány percig tart csak csupán a síri csend, majd egyszerre hangos taps zaja leng körül.

-          Köszönöm! – szólok bele ismételten a mikrofonba, amelybe ezelőtt pár perce még olyan elmélyülten beszéltem.

Boldog mosollyal az ajkaimon fogadva továbbra is a tapsot, az időközben hozzám szaladó, göndör hajú kislányért hajolok le, akit a karjaimba emelve, szorosan magamhoz ölelek, majd homlokon csókolok.

Mindaddig a pillanatig, egyedül csak az ölelésembe zárkózó Sia-t fürkészem, amíg Ötvenem fel nem lép hozzánk a pódiumra. Amikor szürke szemeiben megpillantom a büszkeséget és a szerelemet, érzem, amint a szívemet valami földöntúli boldogság járja át. Képtelen vagyok levakarni az arcomról a mosolyt, annyira boldognak érzem magam, amiért itt vannak velem, a számomra legfontosabb személyek. Engedem, hogy Christian magához húzva az ajkaimra egy apró csókot leheljen, amelyből bár többet szeretnék, mégis el kell fogadnom, hogy most csak ennyit kaphatok.

-          Fantasztikus lett a könyved, bébi! – suttogja az ajkaimba, amelyekre egy utolsó csókot nyom, majd átveszi tőlem Sia-t, csak hogy fogadhassam anyám, Ray és a többiek ölelését.

-          Édesem, annyira büszkék vagyunk rád! – szorongat meg anya, akinek az ölelését én is viszonozom.

-          Köszönöm, anya! – nyomok az arcára egy puszit, miután elenged.

Miután mindenkinek sikerült átadni a gratulációkat a könyvemhez, egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, amikor egy kicsivel biztonságosabb helyen találom magam, a kert elülső felén. Kezemben a pezsgős pohárral, úgy döntök, hogy még egyszer körbevezetem a tekintetemet a Grey villa kertjében, ahol még egy hónappal ezelőtt a legeslegjobb barátnőm, Kate esküvője volt, most pedig az én első könyves bemutatkozásom.

Még most is alig tudom felfogni, hogy tényleg megtudtam csinálni. Soha sem fogom tudni eléggé meghálálni David-nek, hogy ennyire bízott a könyvemben, amelyből - az időközben kihirdetett részlet folyamán – már több megrendelést felvettek a kiadónál. Hihetetlen érzés számomra, hogy kiadásra került a könyvem, amelynek rövid időn belül ilyen nagy sikere lett.

Mosolyogva szemlélem tovább, amint azok a személyek, akik a legfontosabb számomra, felszabadultan cseverésznek a többi vendéggel. Amikor a pillantásom Loren-re siklik, aki szintén felém tekint, megemelve a poharamat biccentek felé, amit ő viszonoz is. Örülök, hogy rá tudtam venni arra, hogy velünk jöjjön Seattle-be. Igazán sajnáltam volna, ha nem lett volna itt, amikor neki is sokat köszönhetek.

Szerencsésnek érzem magam, amiért rátaláltam, és barátnőm lett, akire bármikor, bármiben számíthattam. Még akkor is, amikor bekövetkezett az a szörnyű tragédia, amely miatt Ötvenemmel kénytelenek voltunk, két hétig a kórház falain belül lenni. De egyedül csak az vigasztalt minket, hogy kiharcoltuk, hogy egy szobába fektessenek minket.

Az alatt a két hét alatt, olyannyira közel éreztem magam Christian-hoz és ez viszont is így volt, mint ahogyan az első próbálkozásunk alkalmával soha nem is gondoltam volna. Végtelenül örültem, hogy még többet engedett megtudnom magáról, mint két évvel ezelőtt. Ez talán köszönhető azoknak az álmoknak, amelyek a viszontlátásunk óta megjelentek az álmaimban.

Nem is számítottam rá, hogy el fogom majd mesélni neki az álmaimat, de amikor az egyik éjjel újra vele álmodtam, már nem tudtam magamban tartani...

(A folytatásért görgess tovább lefele!)

***

/*Kórházban vagyunk, ahol a mami is. Az apu arcán hatalmas mosoly jelenik meg, és sír. Azt mondja, amikor kérdő tekintettel ránézek, hogy azért sír, mert boldog, akár a mami is, amiért egy kis testvért ajándékoznak nekünk. Lelliot nagyon örül annak, amit az apu mond.

-          Gyertek, nézzük meg őket. A mami biztosan örülni fog majd, hogy mindannyian itt vagyunk vele – mondja, miközben lenyomja az előttünk lévő ajtó kilincsét.

A szoba ahova betérünk, olyan üresnek tűnik a mamiék szobájához képest. A mami egy ágyon ül, az arcán mosoly játszik, miközben a karjában a rózsaszín plédben valamit ringatni kezd.

Az új anyu arra kér minket, hogy menjünk közelebb hozzá, és nézzük meg a kistestvérünket. Először Lelliot az, aki a mamihoz megy, aki megengedi neki, hogy megsimogathassa a kisbabát.

-          Christian, nem szeretnéd te is megnézni a kishúgodat? – kérdezi mami, mire én csak bólintok. - Gyere ide te is, kicsim.

Közelebb lépek az ágyhoz, mire Lelliot átengedi nekem a helyét. Amikor megpillantom az aprócska termetű kisbabát, nem tudom levenni a szemet róla. Annyira kicsi és törékeny.

-          Nyugodtan megsimogathatod – szólal meg újra a mami.

Felemelem a kezem, majd az új kistestvérem felé nyújtom. Amikor az ujjaimmal megérintem az arcát, hirtelen kinyitja a szemeit. Nem sír fel, csak néz. Néz, mintha tudná, hogy ki vagyok, és hogy én nem bántom.

Soha nem is tudnám bántani őt. Hiszen annyira pici, és ő az én szép kis testvérem, akit majd mindig meg fogok védeni.

-          Milyen szép – hallom meg a saját hangomat – és milyen pici.

A mami sírni kezd, mire felnézek az arcára. Nem értem, hogy miért sír. Esetleg fáj valamije?

-          Hát végre megszólaltál, kicsim – simogatja meg a hajamat. – Annyira boldoggá tettél, Christian – mondja, letörölve a könnyeit az arcáról.

-          Ne sírj, anya! – kérem, és továbbra is simogatom az aprócska termetű kishúgom arcocskáját, amely lassan kezd elmosódni előttem...*/

-           Ne, nem akarok... – tiltakozásomat követően, valaki rázogatni kezd, és a nevemen szólongat.

-          Ana! Kérlek, ébredj! – Ötvenem kérlelő hangjára a szemeim hirtelen pattannak fel. – Shh... csak egy álom volt. – nyugtatóan magához ölel, és simogatni kezdi a hátamat.

Érzem, amint a szívverésem a heves vágtából csillapodni kezd, és a lélegzetem is visszaáll a régi kerékvágásba.

-          Itt vagyok, bébi, nyugodj meg – vigasztal tovább, mire a fejemet rázva tolom el magam tőle. – Csak egy rossz álom volt, most már...

-          Nem! – szakítom félbe – A mostani, nem volt rossz. Sőt mi több, nagyon is tetszett.

-          Hogy érted, hogy a mostani nem volt rossz? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian, és a szemembe hulló hajtinccsel kezd játszani. – Ne rágcsáld az ajkad! – szól rám tettetett komolysággal.

Az utasítására kiengedem az alsó ajkamat a fogaim közül.

-          De ha nem akarsz róla beszélni, azt is megértem – mondja, mikor még mindig hallgatok.

Bólintva jelzem neki, hogy megértem amit mond, de mivel már nem tudom magamban tartani ezeket az álmokat, így mégis elkezdek mesélni. Kezdve az első alkalomtól, az esküvő napjától, végig a raktáron, egészen a mai éjszakáig. Miközben mesélek, Christian egy árva szót sem szól, csak figyelmesen hallgat és néz.

Hiába fürkészem az arcát és a tekintetét, most semmilyen érzelmet nem tudok kivenni belőle.

Miért nem mond már valamit? – kérdezem magamtól, miközben érzem, hogy a kétségbeesés kezd eluralkodni rajtam. – Vagy talán, magát ostorozza legbelül ezekért a furcsa álmokért?

-          Kérlek szépen Christian, mondj már valamit! – kérem, és szinte már a hangomból kivehető a kétségbeesésem.

-          Nem értem – szólal meg végre, és a fejét rázza. – Miért, és hogyan... hogy lehetséges ez?

-          Nem tudom – felelem értetlenül.

-          Hm... – hümmögésbe kezd, majd pár pillanattal később újra megszólal. – Majd megkérdezzük Dr. Flynn-t. Hátha ő tudni fogja, hogy miért álmodod meg a gyermekkoromat.

-          Rendben – bólintok rá, és közelebb bújok hozzá.

-          Most már aludj, bébi! – mormolja a hajamba egy apró puszi kíséretében, amelyet a fejem búbjára helyez.

Nem is kell sokáig kérlelnie, ugyanis a szemeim pillanatokon belül lecsukódnak, és Ötvenem gyengéd simogatásának hatására az álom újra magávalragad...

***

-          Kisasszony, egy pezsgőt? – egy magas, fekete hajú és szemű fiatal fiú hoz vissza a jelenbe, és amikor még mindig tanácstalanul áll előttem, leemelek egy újabb pezsgőspoharat, míg a kezemben lévő üreset a tálcájára teszem.

-          Köszönöm! – mosolygok rá kedvesen, mire ő egy biccentés kíséretében továbbáll.

Amikor az ajkaimhoz emelem a poharat, a pillantásom Dr. Flynn-re esik, aki barátságosan tárgyal Carrick-kel és David-del.

Még most is meglep, hogy milyen fiatal, és mennyire érti a dolgát. Az első találkozásunk alkalmával kissé tartottam tőle. Hiszen, mégiscsak egy drága sarlatánnak gondoltam őt. De amikor a Christian-nal az álmaimról való beszélgetésünk után másnap meglátogatott minket, már meg tudtam érteni, hogy miért ő kezeli Christiant.

Meglepően figyelmesnek és segítőkésznek bizonyult. Az ő elmondása szerint, az eddigi tapasztalatai szerint, ez a fajta állapot, amelybe én is kerültem ezekkel a fura álmokkal, azt állította, hogy egy telepatikus képesség, amely valamilyen különös módon, a viszontlátásunk pillanatának alkalmával alakult ki, vagyis kötött össze minket.

Igaz, ettől még nem lettem okosabb, de mégis úgy hiszem, hogy bármi is legyen ezeknek az álmoknak a kiváltója, mi akkor is egymáséi lettünk.

Egyszer már megpróbáltam nélküle élni, és csak is annak a szerencsének köszönhetem, hogy túl éltem, hogy Sia az életem részese lett. Most már azonban Christian is az, újra.

-          Merre járnak a gondolataid, bébi? – teszi fel az egyszerű kérdést a fülembe suttogva Christian, miközben hátulról körém fonja a karjait, és egy apró ám annál vérpezsdítőbb csókot lehel a fülem mögé, amitől megremegek.

-          Csa-ak... csa-ak az-on, ho-ogy meny-nyi-re bo-l-dog va-gyo-k – dadogom a választ.

-          Annyira kívánatos vagy ebben a ruhában, hogy egész este le sem tudtam venni a szememet rólad - suttogja érzékien, miközben újabb és újabb csókokkal halmozza el a fülem tövét, majd a nyakamat. - De nem is akartam. Meg akarlak érinteni mindenütt, minden egyes pontot a testeden, az ujjaimmal és az ajkaimmal egyaránt - ingerel tovább, és érzem, hogy a szavaitól a lábaim között kezdek nedvesedni.

Szavai hallatára egy apró jóleső sóhaj szakad fel a torkomból, amelyet ő minden bizonnyal igencsak élvez, hisz tovább folytatja azt, amit az imént elkezdett.

-          Már látom is, amint a tökéletes melleidet a tenyereimben fogom, majd a fogaim között, és miközben a megkeményedett bimbóidat szívogatom, az ujjaimat beléd vezetem, először csak egyet, aztán kettőt...és addig - addig ingerelnélek, amíg kellően be nem nedvesedsz annyira, hogy a nyelvemmel érintsem meg a selymes sivatagot. Addig mérnék rád a nyelvemmel érzéki csapásokat, amíg a hátadat ívbe feszítve, a nevemet nem kiáltod... - a sóhajaim helyét kisebb, halk nyögések veszik át, amelyeket az ajkaimba harapva igyekszem elnyomni.

-          Aztán pedig beléd döfném a farkamat... - nyögi elfúlóan, és magához szorít. - Nagyon szeretnék már benned lenni, bébi. Először baszni akarok veled, jó keményen, majd pedig szeretkezni, ameddig ki nem fulladunk...

Érzem, hogy már nem sok van hátra ahhoz, hogy elmenjek, így amilyen gyorsan csak tudok, Christian felé fordulok, akinek a nyakába temetve az arcomat hagyom, hogy az iménti szavak hatására fellendülő orgazmus végigjárja a testemet. Ötvenem torkát egy halk morgásszerűség hagyja el, amikor a karjaival körülfonja remegő testemet.

Amikor alábbhagy a remegésem, Christian az állam alá csúsztatva az ujjait arra kényszerít, hogy feljebb emeljem a fejem. Belenézve a szürke szempárba, úgy érzem, hogy örökre elveszek bennük, amit egyáltalán nem bánok. Továbbra is tartva a szemkontaktust, az ajkaimmal az övé felé közeledek, majd megcsókolom őt. Ajkaink lágy, szerelmes csókban forrnak össze, amelynek a játékát sajnos nem sokáig élvezhetjük. Megszakítva a csókunkat, Christian továbbra is az egyik karját a derekamon hagyva fordít a pódium irányába, ahol David épp arra készül, hogy lezárja az ünnepséget.

Miután David köszöntője és búcsúbeszéde véget ér, minden egyes vendég a távozáshoz kezd készülődni. Amikor az utolsó vendégtől is sikerül elbúcsúzkodnunk, Christian magára vállalva, hogy lefekteti Sia-t, és barátnőm, Loren gyerekeit, addig mi többiek, Carrick, Elliot, Ethan és Ray kivételével bent a házban, a nappaliban egy csésze forró teát készülünk elfogyasztani.

Amíg Greace és anyám a lányokkal egyetemben épp a könyvemről áradoznak, én azon gondolkodom, hogy vajon nagyon megbántanám –e őket, ha most fel mennék a Christian-nal most éppen aktuális közös szobánkba?

Esetleg ha fáradságra hivatkoznék?

-          Ne haragudjatok, de kissé elfáradtam, és szeretnék lepihenni – szólalok meg, és hogy hitelt is adjak az előbbi kijelentésemnek, egy nagyot ásítok is.

-          Jaj, dehogy haragszunk drágám – áll fel Greace anyámmal együtt. – Hosszú volt ez a nap még számunkra is, hát még neked. Menj csak nyugodtan, és pihenj le – simogatja meg kedvesen a kezemet Ötvenem édesanyja.

-          Igen. Köszönöm – viszonozom bágyadtan a mosolyát. – Jó éjszakát! – köszönök el mindenkitől, majd letéve a kezemből a csészét kisétálok a nappaliból.

Elhagyva a nappalit a lépcső felé veszem az irányt, amikor egyszer csak Ötvenembe botlok, aki a derekam után kapva ment meg az eséstől. Amikor felnézek a gyönyörű arcára, csábító féloldalas mosolyával találom szembe magam.

-          Hova – hova ilyen sietősen, Miss Steele? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian.

-          Fel a közös szobánkba – válaszolom, beleharapva az alsó ajkamba.

Christian pillantása a számra esik, és amikor még mindig nem eresztem azt a fogaimtól, Ötvenem sötét tekintetét az enyémbe vési.

-          Harapni akarom ezt az ajkat – simítja végig a hüvelykujját az említett testrészemen.

-          Akkor mire vársz még? – próbálok minél csábosabb hangon megszólalni. – Rajta! – noszogatom tovább. – Egyébként is, nemrég épp azt ecsetelted nekem, hogy mi mindent szeretnél velem csinálni. Hát akkor láss neki a tervednek... tégy velem amit akarsz... – suttogok halkan, egész közel az ajkaihoz – tégy a magadévá!

Nem is kell őt tovább ingerelnem, és kérnem sem. Az ajkait vadul az enyémre nyomja, miközben a fenekembe markolva arra ösztökél, hogy a lábaimat a dereka köré kulcsoljam.

-          Ahogy óhajtja, Miss Steele! - mormogja az ajkaimba, és tovább csókol. Szenvedélyes vadsággal csókol, és amikor szabad utat engedek a nyelvének, táncba hívja az enyémet.

Meg nem szakítva a csókunkat, Christian szorosabban von közelebb magához, majd megfordulva velem elindul föl a lépcsőn, egészen a szobánkig, ahol belökve az ajtót magunk mögött, egészen a hatalmas ágyig hátrál.

-          Maga nagyon türelmet... – rázza meg a fejét vigyorogva, miután ledöntve az ágyra, az inge gallérja után kapok.

-          Pofa be! – morgom, közbevágva a mondatába.

Egy pillanatra mintha a meglepettséget látnám megjelenni az arcán, de amikor az ajkain egy széles mosoly jelenik meg, még közelebb húzom őt magamhoz, és mielőtt bármit is mondhatna, egy csókkal hallgattatom el. Ötvenem nem is rest viszonozni a csókot. Ajkaimat harapja és húzogatja a fogaival, miközben az ujjaival felfedező útra indul a testemen. Minden egyes megmozdulása úgy végződik, ahogyan azt nemrég az udvaron a fülembe suttogta...

Érzem, hogy valami, vagyis inkább valaki a nyakamat apró csókokkal és harapásokkal tünteti ki.

-          Hé! – nyöszörgök álmosan.

Amikor felnyitom a szemeimet, Christian boldogságtól csillogó szemeivel találom magam szembe.

-          Nem vagy éhes? – kérdi.

-          Hm... – már épp azt akarom mondani, hogy nem, amikor a gyomrom hangos korgással elárul.

-          Úgy hallom, hogy igen – kuncogva hajol az ajkaimra, amelyre egy lágy csókot lehel, majd kibújva a takaró alól, öltözködni kezd.

-          Azért annyira nem vagyok éhes, hogy magamra hagyj – mormogom, a tökéletes, csupasz felsőtestén legeltetve a tekintetemet.

-          Lehet, de muszáj lesz enned, ugyanis még hosszú éjszaka vár ránk, mielőtt hazamennénk – kacsint rám, és bebújik az ingébe.

-          De tudod, hogy...

-          Shh – lép vissza az ágyhoz, és mellém térdepelve az egyik kezével megfogja az államat. – Ezt már megbeszéltük, Ana! Együtt fogunk visszamenni Párizsba. Nem tudnék, és nem is akarok tőled akár egy napig is távol lenni – mondja, és belecsókol mindkét tenyerembe.

-          Ahogyan én sem tőled – suttogom, kihúzva a kezeimet az övéiből, csakhogy aztán az arcára simítva az ujjaimat, újra megcsókolhassam. – Szeretlek! – vallok neki újra szerelmet, amikor megszakítom a csókunkat.

-          Én is szeretlek, Ana! – simít végig az arcomon, viszonozva a vallomásomat.

Amikor újból feláll mellőlem az ágyról, az ajtóhoz sétál, de mielőtt még kiléphetne rajta, az eszembe jut egy kérdés, amelyet eddig még nem volt alkalmam megkérdezni tőle.

-          Christian, várj! – kiáltok utána halkan, mire megfordulva kérdőn néz vissza rám. – Szeretnék neked feltenni egy kérdést, amelyet már régóta szerettem volna megtenni.

-          Csak nyugodtan. Kérdezhetsz bármit, bébi! – bátorít kíváncsian, mire összeszedve magam kérdésre nyitom a számat.

-          Mit mondtál a kapcsolatunkról az újságíróknak a szakításunk után? – ismételten az ajkaimba harapva várom a válaszát, de amikor látom, hogy összehúzza a szemöldökét, már kezdem megbánni, hogy feltettem ezt a kérdést.

-          Hon-nan... honnan tudsz te erről? – kérdez vissza zavartan.

-          Mia-tól... – mikor kiejtem a húga nevét, egy halk szitokáradat hagyja el az ajkait. – Ne haragudj rá, ő csak segíteni akart nekünk – magyarázom tovább. – Rólad mesélt, amikor véletlenül kicsúszott a száján, hogy az újságírók a kettőnk kapcsolatáról faggattak téged, de azt, hogy mit mondtál nekik, azt már nem árulta el. Azt mondta, hogy ezt tőled kell megkérdeznem.

Néma csönd telepszik a szobára, amikor elhallgatok. Christian szürke tekintete az enyémet fürkészi, ahogyan én is az övét.

-          Figyelj, ha nem akarod... – kezdenék visszakozásba a választ illetően, de ő nem hagyva rá lehetőséget, hogy tovább beszéljek, egy mélyet sóhajt, majd megszólal.

-          Valóban tudni akarod? – kérdezi előbb, mire bólintok. A tekintete színtiszta őszinteséget, és szerelmet tükröz amikor válaszol. – Rendben. Azt mondtam, hogy... vagyis leginkább neked üzentem, hogy: Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet!

The End

Part 20 (RÉSZLET)

Drága Olvasóim!

Szeretnék most is egy aprócska részlettel szolgálni nektek, mielőtt felkerülne a teljes fejezet. Igaz ez a mostani részlet, az eddigi legrövidebb részlet, amiért előre is bocsánatot kérek, de... Igen, itt ez a bizonyos DE szócska, amely azért van, mert... mert kárpótlásul, a teljes fejezet most hosszabb lesz, mint amilyen az előző volt. Ugye nem bánjátok, ha hosszabb lesz?! xD Amilyen gyorsan csak tudom, és ahogyan az időm engedi (sajnos, most ezen a héten végig egész naposan melózom - azaz reggel héttől, délután négyig -), hozni fogom majd a folytatást. :) A héten mindenképpen felfog kerülni, hogy melyik nap azt még nem tudom. Meglehet, hogy egy avagy két nap múlva, de mindenesetre azon leszek, hogy max. péntekig kész legyek vele, és hogy fel is tegyem. :)

Mindenkinek kellemesen szép estét kívánok, és hetet!

Love_Day

/*Akkor láss neki a tervednek... tégy velem, amit akarsz - próbálok minél csábosabb hangon megszólalni, miközben a hatalmas ágyhoz sétálok, amely előtt, lassú mozdulatokkal kezdek megválni a ruháimtól - tégy a magadévá! – utasítom.

Nem is kell őt tovább ingerelnem, és kérnem sem. Visszafojtott lélegzettel, átszeli köztünk azt a néhány centit, majd amikor közelebb ér hozzám, a csípőmet megragadva magához ránt.

- Kérésed számomra parancs! - mormogja közel az ajkaimhoz, amelyeket pillanatokon belül az övével tapaszt be...*/

Part 19 (TELJES)

Drága Olvasóim!

Egy kis idő csúszással, de végre itt is van a folytatás! Amely remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :) Az előző részhez írt és a chat-ben írt véleményeket hálásan köszönöm szépen mindenkinek! :) Kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok a részhez!

Szeretettel: Love_Day

Együtt

(Ajánlott zene a részhez, ha lejárna mielőtt a végéhez érnél, szerintem érdemes újra indítani!)

   Dr. Moriati Christian-t kezdi el kivizsgálni, pont úgy, mint néhány órával ezelőtt engem is. Vizsgálat közben elküldi az egyik nővért, aki néhány perc múlva vissza is tér két infúziós tasakkal, de nem érkezik egyedül. Mögötte megjelenik Christian családja, akiknek az arcán és a szemeiben a megkönnyebbült örömet vélem észrevenni.

   Hogy Greace-ék hozzáférhessenek Ötvenemhez, amíg nem figyel rám senki, a mögöttem megálló barátnőmnek halkan odasúgom a kérésem. Kate teljesítve a kérésemet, kitol a kórteremből, hogy aztán az enyémbe tolhasson.

   Amint visszatérünk a szobába, az ágy helyett az ablakhoz tolatom magam, ahonnan teljes rálátást lehet nyerni a parkra, ahol a kisgyerekek vidáman kacagva futkároznak, mellettük pedig idősödő emberek sétálnak el, őket nézve.

-          Miért nem maradtunk ott Mr. kurafival, mint a többiek? – szólal meg közvetlenül mellettem barátnőm, miközben kíváncsi tekintetével az arcomat fürkészi.

-          Én csak... – kezdek bele, de hamar félbe is hagyom a feleletem, ugyanis saját magam sem tudom az okát annak, hogy mégis miért jöttem el onnan, ahova nemrég még minden erőmmel menni akartam. – Én... azt hiszem, eléggé ostobán cselekedtem most.

-          Azt meghiszem! – bólogat helyeslően, majd amikor meglátja borús tekintetemet, aggódva néz rám. – Mi a baj? – kérdi, mire megrázom a fejem, ezzel jelezve, hogy még saját magam sem tudom a baj okát.

   Annyi minden történt velem/velünk, hogy nem tudom, hogyan és mint lesz ezután a szörnyű tragédia, és a mai nap után.

   Először elraboltak, majd megvertek, utána pedig... pedig Christian súlyos sérülése a golyó által, amelynek a következtében egy kis időre mindannyian azt hittük, hogy örökre elveszítjük őt.

   Annyira hihetetlen számomra, hogy mindez velünk történt meg.

Mégis mit vétettünk mi, hogy ezt kaptuk? – kérdezem magamban a plafonra nézve. – Egyszerűen miért nem élhettük normálisan az életünket, mint ahogyan azt mások teszik?

   Reménytelenül próbálok valami ésszerű magyarázatot találni a történtekre, és amikor beugrik az a bizonyos válasz, hitetlenül megrázom a fejem, majd elmosolyodom. Hát persze, hogy ez az egyetlen magyarázat létezik arra, hogy mi és miért esett meg velünk! – csapom homlokon magam gondolatban.

-          Min mosolyogsz, Ana? – kérdezi Kate értetlenül állva a viselkedésem mellett. – Az előbb még majdnem a sírás határán voltál, most meg...

-          Mosolygok?

-          Igen.

-          Csak rájöttem valami fontos dologra – vonom meg a vállam. – Megtennéd, hogy visszaviszel Christian-hoz?

-          Igen, de biztos, hogy most vissza akarsz menni?

-          Ahogyan legelőször is, amikor látni akartam őt – bólintok, mire egy: én nem értem ezt a lányt, fejrázást kapok, majd kérésemnek eleget téve, visszafelé tol, Ötvenemhez.

   Amikor visszaérünk, mielőtt bemehetnénk a szobába, Mia-val és Elliot-tal találjuk szembe magunkat, akikről mint kiderül, épp a keresésünkre akartak indulni. Amíg Elliot az ifjú feleségét zárja a karjai közé, addig Mia kissé le is szúr az eltűnésem miatt.

-          Ostobán viselkedtél, ugye tudod? – néz rám tettettet szigorral. – Ha Elliot és apa nem lett volna bent, akkor sehogy sem tudtuk volna visszatartani azt a fafejű és akaratos bátyámat attól, hogy ne induljon el utánad – rázza meg a fejét rosszallóan.

-          Tudom, és sajnálom. Csak úgy gondoltam, magatokra kell, hogy hagyjalak... legalábbis egy kis időre biztosan – magyarázom bűnbánóan.

-          Rendben, de többet ilyen ne csinálj! Legközelebb szólj, hogy...

-          Oké – oké! Ígérem, hogy nem lesz ilyen legközelebb! – vágok a szavába, és hogy hitelesítsem az imént elhangzott ígéretem, a bal tenyeremet a szívem fölé helyezem, majd amikor Mia egy biccentéssel jóváhagyja az előbbi cselekedetemet, a szobába tol.

   Greace és Carrick boldog mosolygós szemmel néznek rám, majd vissza Christian-ra, -aki azóta sem véve le a tekintetét rólam, amióta az előbb bejöttünk, - majd Mia-val a nyomukban kettesben hagynak minket.

   Hosszasan meredünk egymáshoz, miközben közelebb lököm magam hozzá. Amikor az ágyhoz érek, az egyik kezével felém nyúl, amelybe én boldogan helyezem bele a sajátomat. Megszorítja, és a borostás arcához emeli, hogy egy csókot lehelhessen a tenyerembe, melytől kiszalad a számon egy apró, jóleső sóhaj.

   A tekintetemmel újra végig pásztázom az arcát, és kócos haját, amelybe most úgy beletúrnék...

-          Miért mentél el? – szólal meg, kirángatva a kezdeti gondolataimból.

   Először nem felelek, de amikor újra megszorítja a kezem, szólásra nyitom a szám.

-          Mert úgy gondoltam és éreztem is, hogy most az kell neked, hogy a családoddal légy... – magyarázom meg röviden, és lesütöm a szemem.

-          Ha komolyan így gondoltad, akkor mégis miért hagytál magamra? – kérdezi meg, ugyan azon a lágy, simogató hangján, mint az imént.

-          Mert ők a családod, Christian – nézek fel rá.

-          Ahogyan te is – mondja, az én szívem pedig hevesen kezd el verni.

-          Ne...

-          Azt akarom, hogy te is a családom része legyél, ahogyan Sia is. Pontosabban azt akarom, hogy ti legyetek az én családom – a hangja kérőn cseng, amikor a szavamba vág.

-          Én... – a hangom elcsuklik, miközben kíváncsian fürkészem mind az apró zúzódásokkal beterített arcát, mind azt a gyönyörű szürke szempárt, amely fogva tartja a tekintetemet.

   Temérdek érzelem csordul abba a szempárba, de mégis a reménykedést és a szerelmet vélem erősebben izzani látni.

   Lehetséges volna, hogy valóban ennyire szeret? – teszem fel magamnak a kérdést, amelyre pillanatokon belül a tudatalattim korholni kezd. – Te tényleg ennyire ostoba vagy, vagy csak annak tetteted magad?! Hiszen utánad ment abba a raktárba, majd megküzdött érted Ian-nal, aztán pedig az elé a golyó elé vetette magát, amely éppenséggel téged vett célba! Megmentette az életedet, amiért majdnem ő vesztette el a sajátját! Ráadásul bevallotta, hogy szeret! Akkor meg? Mit értetlenkedsz itt?

   Nem tudok ellentmondani az elhangzottaknak a gondolataimban, hiszen teljesen egyértelmű és jogos mindaz, amit a fejemhez vágott. Christian valóban a saját életét feláldozva mentett meg, mert ő a legeslegönzetlenebb férfi, akit valaha is ismertem, és mert szeret. Szeret engem, ahogyan én is őt.

   Na végre! Már azt hittem, hogy soha sem fogod megérteni! – sóhajt fel a fejemben a kis hang megkönnyebbülten.

Mély levegővétel után ismét megszólalok:

-          Nemrég azt kérdezted, amikor felébredtél, hogy szeretlek-e annyira hogy veled legyek – mondom, mire kíváncsian bólint. – A válaszom igen. Szeretlek, akárhogyan is próbálok érvelni az érzelmeim ellen, nem tudok. Szeretlek, és veled akarok lenni. Most és...

-          És? – hallom a hangján, hogy visszatartott lélegzettel igyekszik kivárni a folytatást.

-          ... mindörökké.

   Mire elhagyja a számat az utolsó szó is, addigra Ötvenem még feljebb tornássza magát az ágyon, mindaddig, amíg nem sikerül neki. Már épp meg akarom dorgálni őt, amikor úgy helyezkedik el az ágyán, hogy a kezemnél fogva maga mellé tudjon húzni. Kisebb nehézségek és fájdalmas sziszegések árán, amint maga mellett tudhat, az egyik kezével lassú mozdulatokkal végigsimít az arcomon, majd a nyakamon, mire még jobban belesimulok a tenyerébe.

   Az arca egyre közelebb kerül az enyémhez, és miután a hüvelykujját végighúzza az alsó ajkamon, az ajkait az enyémre helyezi. Csókol édesen, gyengéden, amiet én nem is vagyok rest viszonozni. Igaz, hogy alig tart néhány másodpercig, amíg a csókban egybeforrunk, mégis sikerül egymásból egy – egy halk sóhajt kicsikarnunk.

   Amikor ajkaink elválnak egymástól, Christian mélyen a szememben néz, szürke szempár a kékbe, és nem látok mást, mint azt, hogy mennyire boldog, ahogyan én is annak érzem magam.

-          Ó, bébi! – leheli az ajkaim közé megkönnyebbülten. – Én is szeretlek – suttogja, és újra megcsókol.

   A csókunk megszakításával Christian nem engedi, hogy visszaüljek a kocsiba, helyette úgy helyezkedik, hogy én is elférjek mellette, majd a karjaival körülölelve a mellkasára húz.

  

   Óvatosan ügyelve mind a saját sérüléseimre, mind az övéire, úgy bújok hozzá mint egy kismacska. A nyakához hajolva mélyet szippantok az illatából, amelytől egy kis időre bódultnak is érzem magam, de Ötvenem csak halkan felkuncog, mire ráemelem kérdő pillantásom.

-          Nincs semmi – feleli azonnal, de amikor a tekintetemet még mindig rajta tartom, mosolyogva válaszol. – Csak kicsit csiklandoz a leheleted.

-          Óh – lepődők meg a kijelentésén.

   Eddig soha nem is sejtettem, vagy gondoltam volna rá, hogy ő is lehet valahol csiklandós. Meglepett, de mégis csak viszonozom a mosolyát.

-          Tudod, ... – szólalok meg ismételten. – Miután Ian, vagyis Jack – javítok gyorsan a néven, kinek említésére Christian–nak elkomorul az arca, és a szemeiben mérhetetlen harag gyűlik össze - elrabolt, te pedig megsérültél, és amikor azt hittem, hogy soha többé nem hallhatom majd a hangodat, nem láthatom a szemedet, rájöttem, hogy mindennek a szörnyűségnek azért kellett megtörténnie, hogy rájöjjünk... vagyis rájöjjek arra, hogy nem tudok nélküled élni.

   Egy pillanatra elhallgatok, de mielőtt még bármit is mondhatna vagy reagálhatna a vallomásomra, máris tovább beszélek.

-          Azt hittem, vagy legalábbis azt szerettem volna hinni, hogy én is csak egy vagyok neked a sok közül, és mindezt igyekeztem is bemagyarázni magamnak, de mindhiába, sikertelenül. Azzal az indokkal jöttem Párizsba, hogy téged egyszer, s mindenkorra kiverjelek a fejemből, de nem tudtalak. Nem sikerült, mert beléd szerettem... reménytelenül, és visszavonhatatlanul – és ki mondtam. 

   Soha sem gondoltam, hogy valaha is lesz rá alkalmam, hogy elmondjam neki a teljes igazságot arról, hogy miért is jöttem el Seattle-ből, és hogy mit is érzek valójában iránta. Most mégis kimondtam. Most már tudja.

-          Soha sem fogom tudni magamnak megbocsátani... – amikor észreveszi rajtam, hogy közbe akarok szólni, a számra helyezi a hüvelykujját – hogy úgy bántam veled, és bántottalak! Ahogyan azt sem, hogy miattam kerültél életveszélybe.

-          Ne! Ne mondd ezt! Ez nem...

-          Nem, Ana! – csitít el újra. – Bármit kérhetsz tőlem, de ezt ne! Ne, mert nem tudom megadni neked. Ha tehetném, újra és újra megütném azt a férget, de még Elenát is, amiért bántani merészeltek téged. De remélem, hogy mind a ketten ott a börtönben fognak megrohadni, ha pedig nem, teszek róla, hogy az életük végéig bánják majd azt, amit veled tettek!

   Érzem a tenyerem alatt, ahogyan a szíve egyre gyorsabban kezd verni, mire lassú simogatásba kezdek alatta, míg az ajkaimmal lágy, nyugtató csókokat hintek a nyakára.

-          Meg akartam őt ölni, és meg is tettem volna, ha nem hallak meg téged – szorít magához, gyengéden. – Ha elvesztettelek volna, akkor abba belehaltam volna, Ana! Szeretlek, és szeretni is akarlak örökké!

-          Ó, Christian! – emelem fel a fejem pont úgy, hogy az ajkaimat az övére helyezhessem, majd megcsókolom.

   Visszacsókol lágyan, gyengéden és szerelmesen. Az ajkunk játéka után boldogan teszem vissza a fejemet a mellkasára, és helyezem vissza a kezemet oda, ahol az imént volt. Majd az én szeretett Ötvenem légzését hallgatva, mosollyal az arcomon hunyom le a szemem, és hagyom, hogy az álom magával ragadjon...