Part 20 + Epilógus (TELJES)

Drága Olvasóim!

Gondolom eme bejegyzés címe alapján, megtudnátok ölni, avagy legalábbis rosszalló tekintettel meredhettek a képernyőre ebben a pillanatban, de a miértek okát, azt majd a következő bejegyzésben írnám/fejteném ki, ha nem bánjátok. Ugyanis nem szeretném ezt a részt, a kissé hosszablakos magyarázatommal terhelni, s rontani. Köszönöm az előző részhez írt véleményeket, neked: Orsy; Forci; Reni és Nóci! Ahogyan a kattintásokat is köszönöm szépen mindenkinek! Fogadjátok tőlem sok szeretettel az alábbi részt, amelyhez kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok! (Tudom, hogy lehetett volna jobb is, de sajnos most minden egyéb összejött számomra, amely nem éppen kellemes... sőt mi több... amelyet most nem is hangoztatnék, remélem megértitek.) Továbbá a fejezet csak félig javított, de hamarosan javítva lesz a második fele is! :)

Love_Day

Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet!

/-Az egyik legutálatosabb dolog a világon a búcsúzkodás. Gyűlölöm – fakad ki Caroline, amikor az ablak üvegén keresztül nézi, amint szerelme rohamos léptekkel hagyja el, a házhoz vezető ösvényt. – Ahelyett, hogy utána mennék, itt állok, mint egy csokijától megfosztott óvodás, és könnybe lábadt szemekkel nézek utána, mintha ő tehetne mindenről.

Magatehetetlenül megrázza a fejét, hagyva, hogy a könnyei még jobban eláztassák a haját, majd tovább beszél:

-Arról, hogy mennem kell, vagy mennie kell. Talán az egyik leggyötrelmesebb érzés az volt, amikor elbúcsúzott tőlem. Gomb nagyságúra szűkült össze a gyomrom, miközben hozzám beszélt, mert bár itt – a szíve fölé helyezi az aprócska törékeny tenyerét – legbelül tudom, hogy el kell engednem őt, mégis rettentően... nem is, borzalmasan fáj, hogy elment.

-Ó, szegény én édes kicsikém! – együtt érezve a lányával, Gwendolyn odalép Caroline-hoz, aki zokogva borul édesanyja keblére. – Hidd el nekem, hogy ha igazán annyira szeret ő téged, mint ahogyan azt állítja, akkor vissza fog majd térni hozzád!

-De... de, mi lesz, ha már...

-Ha esetleg találni fog majd magának valaki mást? – teszi fel a kérdést, mire Caroline összeszorult szívvel bólint. Gwendolyn, bár maga is nagyon jól tudja, hogy milyen érzés is ez a tudat, mégis igyekszik túltenni magát ezen a gondolaton, hátha a lányával másképp fognak majd történni a dolgok. – Ne aggódj, kicsikém! Vissza fog majd jönni, meglásd!

A lány csak ismételten bólint, majd kibújva édesanyja nyugtató öleléséből, az emeletre vezető lépcsőhöz lép. Amint fellépni próbál az első lépcsőfokra, a fülét hangos kopogás hangja üti meg, amely az ajtó felől hallatszik.

-Hagyd csak, majd én kinyitom! – inti le az édesanyja, amikor ráemeli a könnyekkel teli barna szemeit.

Amikor Gwendolyn kitárja a tölgyfaajtót, meglepett pillantásokkal szemléli az előtte álló, igencsak jóvágású, magas félhosszú fekete hajú férfit. Mielőtt azonban bármit is mondhatna, a férfi megelőzi őt.

-Mrs. Fuentes, beszélnem kell Caroline-nal – jelenti ki. – Nem tudok...

-Will? – szakítja félbe a magyarázatát a hirtelen visszatérésének okáról a lány, aki még mindig a lépcső előtt áll. Majd amikor a férfi kissé beljebb lép az ajtón, Caroline nem törődve a miértekkel a szerelméhez fut.

-Carol... – szólítja meg a férfi, a becézett nevén, amikor az ölelésébe zárja őt. – Kérlek bocsáss meg nekem. Nem tudtam elmenni... nem voltam képes rá – suttogja a fülébe, és közben az előrebukó göndör barna tincseket az aprócska fülek mögé tűri. – Szeretlek, és azt szeretném, ha velem jönnél.

Amikor a lány az őt ölelő férfi szürke szemébe néz, megbizonyosodik arról, hogy tényleg szereti őt.

-Én is szeretlek Will, és akár a világ végére is elmennék veled, ha arra kérsz – leheli elég közel a választ a férfi ajkaihoz, amelyek pillanatokon belül szerelmesen érintik meg az övét.

Nem számít más nekik, csak ők együtt, egymásnak. Mert csak együtt egészek igazán, minden térben és időben, de legfőképp a boldog szerelemben.../

Amikor a felolvasott részletnek a végére érek, egy kis időre lehunyom a szemeim, majd amikor azokat újra felnyitom, a pódium előtt levő személyekre esik a pillantásom. Meglepetten veszem észre, hogy az itt jelen levők között olyan személyek is akadnak, akik megkönnyezték a könyvemből olvasott kis részt, és akiknek az arcán a tetszés látszódik. Néhány percig tart csak csupán a síri csend, majd egyszerre hangos taps zaja leng körül.

-          Köszönöm! – szólok bele ismételten a mikrofonba, amelybe ezelőtt pár perce még olyan elmélyülten beszéltem.

Boldog mosollyal az ajkaimon fogadva továbbra is a tapsot, az időközben hozzám szaladó, göndör hajú kislányért hajolok le, akit a karjaimba emelve, szorosan magamhoz ölelek, majd homlokon csókolok.

Mindaddig a pillanatig, egyedül csak az ölelésembe zárkózó Sia-t fürkészem, amíg Ötvenem fel nem lép hozzánk a pódiumra. Amikor szürke szemeiben megpillantom a büszkeséget és a szerelemet, érzem, amint a szívemet valami földöntúli boldogság járja át. Képtelen vagyok levakarni az arcomról a mosolyt, annyira boldognak érzem magam, amiért itt vannak velem, a számomra legfontosabb személyek. Engedem, hogy Christian magához húzva az ajkaimra egy apró csókot leheljen, amelyből bár többet szeretnék, mégis el kell fogadnom, hogy most csak ennyit kaphatok.

-          Fantasztikus lett a könyved, bébi! – suttogja az ajkaimba, amelyekre egy utolsó csókot nyom, majd átveszi tőlem Sia-t, csak hogy fogadhassam anyám, Ray és a többiek ölelését.

-          Édesem, annyira büszkék vagyunk rád! – szorongat meg anya, akinek az ölelését én is viszonozom.

-          Köszönöm, anya! – nyomok az arcára egy puszit, miután elenged.

Miután mindenkinek sikerült átadni a gratulációkat a könyvemhez, egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, amikor egy kicsivel biztonságosabb helyen találom magam, a kert elülső felén. Kezemben a pezsgős pohárral, úgy döntök, hogy még egyszer körbevezetem a tekintetemet a Grey villa kertjében, ahol még egy hónappal ezelőtt a legeslegjobb barátnőm, Kate esküvője volt, most pedig az én első könyves bemutatkozásom.

Még most is alig tudom felfogni, hogy tényleg megtudtam csinálni. Soha sem fogom tudni eléggé meghálálni David-nek, hogy ennyire bízott a könyvemben, amelyből - az időközben kihirdetett részlet folyamán – már több megrendelést felvettek a kiadónál. Hihetetlen érzés számomra, hogy kiadásra került a könyvem, amelynek rövid időn belül ilyen nagy sikere lett.

Mosolyogva szemlélem tovább, amint azok a személyek, akik a legfontosabb számomra, felszabadultan cseverésznek a többi vendéggel. Amikor a pillantásom Loren-re siklik, aki szintén felém tekint, megemelve a poharamat biccentek felé, amit ő viszonoz is. Örülök, hogy rá tudtam venni arra, hogy velünk jöjjön Seattle-be. Igazán sajnáltam volna, ha nem lett volna itt, amikor neki is sokat köszönhetek.

Szerencsésnek érzem magam, amiért rátaláltam, és barátnőm lett, akire bármikor, bármiben számíthattam. Még akkor is, amikor bekövetkezett az a szörnyű tragédia, amely miatt Ötvenemmel kénytelenek voltunk, két hétig a kórház falain belül lenni. De egyedül csak az vigasztalt minket, hogy kiharcoltuk, hogy egy szobába fektessenek minket.

Az alatt a két hét alatt, olyannyira közel éreztem magam Christian-hoz és ez viszont is így volt, mint ahogyan az első próbálkozásunk alkalmával soha nem is gondoltam volna. Végtelenül örültem, hogy még többet engedett megtudnom magáról, mint két évvel ezelőtt. Ez talán köszönhető azoknak az álmoknak, amelyek a viszontlátásunk óta megjelentek az álmaimban.

Nem is számítottam rá, hogy el fogom majd mesélni neki az álmaimat, de amikor az egyik éjjel újra vele álmodtam, már nem tudtam magamban tartani...

(A folytatásért görgess tovább lefele!)

***

/*Kórházban vagyunk, ahol a mami is. Az apu arcán hatalmas mosoly jelenik meg, és sír. Azt mondja, amikor kérdő tekintettel ránézek, hogy azért sír, mert boldog, akár a mami is, amiért egy kis testvért ajándékoznak nekünk. Lelliot nagyon örül annak, amit az apu mond.

-          Gyertek, nézzük meg őket. A mami biztosan örülni fog majd, hogy mindannyian itt vagyunk vele – mondja, miközben lenyomja az előttünk lévő ajtó kilincsét.

A szoba ahova betérünk, olyan üresnek tűnik a mamiék szobájához képest. A mami egy ágyon ül, az arcán mosoly játszik, miközben a karjában a rózsaszín plédben valamit ringatni kezd.

Az új anyu arra kér minket, hogy menjünk közelebb hozzá, és nézzük meg a kistestvérünket. Először Lelliot az, aki a mamihoz megy, aki megengedi neki, hogy megsimogathassa a kisbabát.

-          Christian, nem szeretnéd te is megnézni a kishúgodat? – kérdezi mami, mire én csak bólintok. - Gyere ide te is, kicsim.

Közelebb lépek az ágyhoz, mire Lelliot átengedi nekem a helyét. Amikor megpillantom az aprócska termetű kisbabát, nem tudom levenni a szemet róla. Annyira kicsi és törékeny.

-          Nyugodtan megsimogathatod – szólal meg újra a mami.

Felemelem a kezem, majd az új kistestvérem felé nyújtom. Amikor az ujjaimmal megérintem az arcát, hirtelen kinyitja a szemeit. Nem sír fel, csak néz. Néz, mintha tudná, hogy ki vagyok, és hogy én nem bántom.

Soha nem is tudnám bántani őt. Hiszen annyira pici, és ő az én szép kis testvérem, akit majd mindig meg fogok védeni.

-          Milyen szép – hallom meg a saját hangomat – és milyen pici.

A mami sírni kezd, mire felnézek az arcára. Nem értem, hogy miért sír. Esetleg fáj valamije?

-          Hát végre megszólaltál, kicsim – simogatja meg a hajamat. – Annyira boldoggá tettél, Christian – mondja, letörölve a könnyeit az arcáról.

-          Ne sírj, anya! – kérem, és továbbra is simogatom az aprócska termetű kishúgom arcocskáját, amely lassan kezd elmosódni előttem...*/

-           Ne, nem akarok... – tiltakozásomat követően, valaki rázogatni kezd, és a nevemen szólongat.

-          Ana! Kérlek, ébredj! – Ötvenem kérlelő hangjára a szemeim hirtelen pattannak fel. – Shh... csak egy álom volt. – nyugtatóan magához ölel, és simogatni kezdi a hátamat.

Érzem, amint a szívverésem a heves vágtából csillapodni kezd, és a lélegzetem is visszaáll a régi kerékvágásba.

-          Itt vagyok, bébi, nyugodj meg – vigasztal tovább, mire a fejemet rázva tolom el magam tőle. – Csak egy rossz álom volt, most már...

-          Nem! – szakítom félbe – A mostani, nem volt rossz. Sőt mi több, nagyon is tetszett.

-          Hogy érted, hogy a mostani nem volt rossz? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian, és a szemembe hulló hajtinccsel kezd játszani. – Ne rágcsáld az ajkad! – szól rám tettetett komolysággal.

Az utasítására kiengedem az alsó ajkamat a fogaim közül.

-          De ha nem akarsz róla beszélni, azt is megértem – mondja, mikor még mindig hallgatok.

Bólintva jelzem neki, hogy megértem amit mond, de mivel már nem tudom magamban tartani ezeket az álmokat, így mégis elkezdek mesélni. Kezdve az első alkalomtól, az esküvő napjától, végig a raktáron, egészen a mai éjszakáig. Miközben mesélek, Christian egy árva szót sem szól, csak figyelmesen hallgat és néz.

Hiába fürkészem az arcát és a tekintetét, most semmilyen érzelmet nem tudok kivenni belőle.

Miért nem mond már valamit? – kérdezem magamtól, miközben érzem, hogy a kétségbeesés kezd eluralkodni rajtam. – Vagy talán, magát ostorozza legbelül ezekért a furcsa álmokért?

-          Kérlek szépen Christian, mondj már valamit! – kérem, és szinte már a hangomból kivehető a kétségbeesésem.

-          Nem értem – szólal meg végre, és a fejét rázza. – Miért, és hogyan... hogy lehetséges ez?

-          Nem tudom – felelem értetlenül.

-          Hm... – hümmögésbe kezd, majd pár pillanattal később újra megszólal. – Majd megkérdezzük Dr. Flynn-t. Hátha ő tudni fogja, hogy miért álmodod meg a gyermekkoromat.

-          Rendben – bólintok rá, és közelebb bújok hozzá.

-          Most már aludj, bébi! – mormolja a hajamba egy apró puszi kíséretében, amelyet a fejem búbjára helyez.

Nem is kell sokáig kérlelnie, ugyanis a szemeim pillanatokon belül lecsukódnak, és Ötvenem gyengéd simogatásának hatására az álom újra magávalragad...

***

-          Kisasszony, egy pezsgőt? – egy magas, fekete hajú és szemű fiatal fiú hoz vissza a jelenbe, és amikor még mindig tanácstalanul áll előttem, leemelek egy újabb pezsgőspoharat, míg a kezemben lévő üreset a tálcájára teszem.

-          Köszönöm! – mosolygok rá kedvesen, mire ő egy biccentés kíséretében továbbáll.

Amikor az ajkaimhoz emelem a poharat, a pillantásom Dr. Flynn-re esik, aki barátságosan tárgyal Carrick-kel és David-del.

Még most is meglep, hogy milyen fiatal, és mennyire érti a dolgát. Az első találkozásunk alkalmával kissé tartottam tőle. Hiszen, mégiscsak egy drága sarlatánnak gondoltam őt. De amikor a Christian-nal az álmaimról való beszélgetésünk után másnap meglátogatott minket, már meg tudtam érteni, hogy miért ő kezeli Christiant.

Meglepően figyelmesnek és segítőkésznek bizonyult. Az ő elmondása szerint, az eddigi tapasztalatai szerint, ez a fajta állapot, amelybe én is kerültem ezekkel a fura álmokkal, azt állította, hogy egy telepatikus képesség, amely valamilyen különös módon, a viszontlátásunk pillanatának alkalmával alakult ki, vagyis kötött össze minket.

Igaz, ettől még nem lettem okosabb, de mégis úgy hiszem, hogy bármi is legyen ezeknek az álmoknak a kiváltója, mi akkor is egymáséi lettünk.

Egyszer már megpróbáltam nélküle élni, és csak is annak a szerencsének köszönhetem, hogy túl éltem, hogy Sia az életem részese lett. Most már azonban Christian is az, újra.

-          Merre járnak a gondolataid, bébi? – teszi fel az egyszerű kérdést a fülembe suttogva Christian, miközben hátulról körém fonja a karjait, és egy apró ám annál vérpezsdítőbb csókot lehel a fülem mögé, amitől megremegek.

-          Csa-ak... csa-ak az-on, ho-ogy meny-nyi-re bo-l-dog va-gyo-k – dadogom a választ.

-          Annyira kívánatos vagy ebben a ruhában, hogy egész este le sem tudtam venni a szememet rólad - suttogja érzékien, miközben újabb és újabb csókokkal halmozza el a fülem tövét, majd a nyakamat. - De nem is akartam. Meg akarlak érinteni mindenütt, minden egyes pontot a testeden, az ujjaimmal és az ajkaimmal egyaránt - ingerel tovább, és érzem, hogy a szavaitól a lábaim között kezdek nedvesedni.

Szavai hallatára egy apró jóleső sóhaj szakad fel a torkomból, amelyet ő minden bizonnyal igencsak élvez, hisz tovább folytatja azt, amit az imént elkezdett.

-          Már látom is, amint a tökéletes melleidet a tenyereimben fogom, majd a fogaim között, és miközben a megkeményedett bimbóidat szívogatom, az ujjaimat beléd vezetem, először csak egyet, aztán kettőt...és addig - addig ingerelnélek, amíg kellően be nem nedvesedsz annyira, hogy a nyelvemmel érintsem meg a selymes sivatagot. Addig mérnék rád a nyelvemmel érzéki csapásokat, amíg a hátadat ívbe feszítve, a nevemet nem kiáltod... - a sóhajaim helyét kisebb, halk nyögések veszik át, amelyeket az ajkaimba harapva igyekszem elnyomni.

-          Aztán pedig beléd döfném a farkamat... - nyögi elfúlóan, és magához szorít. - Nagyon szeretnék már benned lenni, bébi. Először baszni akarok veled, jó keményen, majd pedig szeretkezni, ameddig ki nem fulladunk...

Érzem, hogy már nem sok van hátra ahhoz, hogy elmenjek, így amilyen gyorsan csak tudok, Christian felé fordulok, akinek a nyakába temetve az arcomat hagyom, hogy az iménti szavak hatására fellendülő orgazmus végigjárja a testemet. Ötvenem torkát egy halk morgásszerűség hagyja el, amikor a karjaival körülfonja remegő testemet.

Amikor alábbhagy a remegésem, Christian az állam alá csúsztatva az ujjait arra kényszerít, hogy feljebb emeljem a fejem. Belenézve a szürke szempárba, úgy érzem, hogy örökre elveszek bennük, amit egyáltalán nem bánok. Továbbra is tartva a szemkontaktust, az ajkaimmal az övé felé közeledek, majd megcsókolom őt. Ajkaink lágy, szerelmes csókban forrnak össze, amelynek a játékát sajnos nem sokáig élvezhetjük. Megszakítva a csókunkat, Christian továbbra is az egyik karját a derekamon hagyva fordít a pódium irányába, ahol David épp arra készül, hogy lezárja az ünnepséget.

Miután David köszöntője és búcsúbeszéde véget ér, minden egyes vendég a távozáshoz kezd készülődni. Amikor az utolsó vendégtől is sikerül elbúcsúzkodnunk, Christian magára vállalva, hogy lefekteti Sia-t, és barátnőm, Loren gyerekeit, addig mi többiek, Carrick, Elliot, Ethan és Ray kivételével bent a házban, a nappaliban egy csésze forró teát készülünk elfogyasztani.

Amíg Greace és anyám a lányokkal egyetemben épp a könyvemről áradoznak, én azon gondolkodom, hogy vajon nagyon megbántanám –e őket, ha most fel mennék a Christian-nal most éppen aktuális közös szobánkba?

Esetleg ha fáradságra hivatkoznék?

-          Ne haragudjatok, de kissé elfáradtam, és szeretnék lepihenni – szólalok meg, és hogy hitelt is adjak az előbbi kijelentésemnek, egy nagyot ásítok is.

-          Jaj, dehogy haragszunk drágám – áll fel Greace anyámmal együtt. – Hosszú volt ez a nap még számunkra is, hát még neked. Menj csak nyugodtan, és pihenj le – simogatja meg kedvesen a kezemet Ötvenem édesanyja.

-          Igen. Köszönöm – viszonozom bágyadtan a mosolyát. – Jó éjszakát! – köszönök el mindenkitől, majd letéve a kezemből a csészét kisétálok a nappaliból.

Elhagyva a nappalit a lépcső felé veszem az irányt, amikor egyszer csak Ötvenembe botlok, aki a derekam után kapva ment meg az eséstől. Amikor felnézek a gyönyörű arcára, csábító féloldalas mosolyával találom szembe magam.

-          Hova – hova ilyen sietősen, Miss Steele? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian.

-          Fel a közös szobánkba – válaszolom, beleharapva az alsó ajkamba.

Christian pillantása a számra esik, és amikor még mindig nem eresztem azt a fogaimtól, Ötvenem sötét tekintetét az enyémbe vési.

-          Harapni akarom ezt az ajkat – simítja végig a hüvelykujját az említett testrészemen.

-          Akkor mire vársz még? – próbálok minél csábosabb hangon megszólalni. – Rajta! – noszogatom tovább. – Egyébként is, nemrég épp azt ecsetelted nekem, hogy mi mindent szeretnél velem csinálni. Hát akkor láss neki a tervednek... tégy velem amit akarsz... – suttogok halkan, egész közel az ajkaihoz – tégy a magadévá!

Nem is kell őt tovább ingerelnem, és kérnem sem. Az ajkait vadul az enyémre nyomja, miközben a fenekembe markolva arra ösztökél, hogy a lábaimat a dereka köré kulcsoljam.

-          Ahogy óhajtja, Miss Steele! - mormogja az ajkaimba, és tovább csókol. Szenvedélyes vadsággal csókol, és amikor szabad utat engedek a nyelvének, táncba hívja az enyémet.

Meg nem szakítva a csókunkat, Christian szorosabban von közelebb magához, majd megfordulva velem elindul föl a lépcsőn, egészen a szobánkig, ahol belökve az ajtót magunk mögött, egészen a hatalmas ágyig hátrál.

-          Maga nagyon türelmet... – rázza meg a fejét vigyorogva, miután ledöntve az ágyra, az inge gallérja után kapok.

-          Pofa be! – morgom, közbevágva a mondatába.

Egy pillanatra mintha a meglepettséget látnám megjelenni az arcán, de amikor az ajkain egy széles mosoly jelenik meg, még közelebb húzom őt magamhoz, és mielőtt bármit is mondhatna, egy csókkal hallgattatom el. Ötvenem nem is rest viszonozni a csókot. Ajkaimat harapja és húzogatja a fogaival, miközben az ujjaival felfedező útra indul a testemen. Minden egyes megmozdulása úgy végződik, ahogyan azt nemrég az udvaron a fülembe suttogta...

Érzem, hogy valami, vagyis inkább valaki a nyakamat apró csókokkal és harapásokkal tünteti ki.

-          Hé! – nyöszörgök álmosan.

Amikor felnyitom a szemeimet, Christian boldogságtól csillogó szemeivel találom magam szembe.

-          Nem vagy éhes? – kérdi.

-          Hm... – már épp azt akarom mondani, hogy nem, amikor a gyomrom hangos korgással elárul.

-          Úgy hallom, hogy igen – kuncogva hajol az ajkaimra, amelyre egy lágy csókot lehel, majd kibújva a takaró alól, öltözködni kezd.

-          Azért annyira nem vagyok éhes, hogy magamra hagyj – mormogom, a tökéletes, csupasz felsőtestén legeltetve a tekintetemet.

-          Lehet, de muszáj lesz enned, ugyanis még hosszú éjszaka vár ránk, mielőtt hazamennénk – kacsint rám, és bebújik az ingébe.

-          De tudod, hogy...

-          Shh – lép vissza az ágyhoz, és mellém térdepelve az egyik kezével megfogja az államat. – Ezt már megbeszéltük, Ana! Együtt fogunk visszamenni Párizsba. Nem tudnék, és nem is akarok tőled akár egy napig is távol lenni – mondja, és belecsókol mindkét tenyerembe.

-          Ahogyan én sem tőled – suttogom, kihúzva a kezeimet az övéiből, csakhogy aztán az arcára simítva az ujjaimat, újra megcsókolhassam. – Szeretlek! – vallok neki újra szerelmet, amikor megszakítom a csókunkat.

-          Én is szeretlek, Ana! – simít végig az arcomon, viszonozva a vallomásomat.

Amikor újból feláll mellőlem az ágyról, az ajtóhoz sétál, de mielőtt még kiléphetne rajta, az eszembe jut egy kérdés, amelyet eddig még nem volt alkalmam megkérdezni tőle.

-          Christian, várj! – kiáltok utána halkan, mire megfordulva kérdőn néz vissza rám. – Szeretnék neked feltenni egy kérdést, amelyet már régóta szerettem volna megtenni.

-          Csak nyugodtan. Kérdezhetsz bármit, bébi! – bátorít kíváncsian, mire összeszedve magam kérdésre nyitom a számat.

-          Mit mondtál a kapcsolatunkról az újságíróknak a szakításunk után? – ismételten az ajkaimba harapva várom a válaszát, de amikor látom, hogy összehúzza a szemöldökét, már kezdem megbánni, hogy feltettem ezt a kérdést.

-          Hon-nan... honnan tudsz te erről? – kérdez vissza zavartan.

-          Mia-tól... – mikor kiejtem a húga nevét, egy halk szitokáradat hagyja el az ajkait. – Ne haragudj rá, ő csak segíteni akart nekünk – magyarázom tovább. – Rólad mesélt, amikor véletlenül kicsúszott a száján, hogy az újságírók a kettőnk kapcsolatáról faggattak téged, de azt, hogy mit mondtál nekik, azt már nem árulta el. Azt mondta, hogy ezt tőled kell megkérdeznem.

Néma csönd telepszik a szobára, amikor elhallgatok. Christian szürke tekintete az enyémet fürkészi, ahogyan én is az övét.

-          Figyelj, ha nem akarod... – kezdenék visszakozásba a választ illetően, de ő nem hagyva rá lehetőséget, hogy tovább beszéljek, egy mélyet sóhajt, majd megszólal.

-          Valóban tudni akarod? – kérdezi előbb, mire bólintok. A tekintete színtiszta őszinteséget, és szerelmet tükröz amikor válaszol. – Rendben. Azt mondtam, hogy... vagyis leginkább neked üzentem, hogy: Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet!

The End

Part 20 (RÉSZLET)

Drága Olvasóim!

Szeretnék most is egy aprócska részlettel szolgálni nektek, mielőtt felkerülne a teljes fejezet. Igaz ez a mostani részlet, az eddigi legrövidebb részlet, amiért előre is bocsánatot kérek, de... Igen, itt ez a bizonyos DE szócska, amely azért van, mert... mert kárpótlásul, a teljes fejezet most hosszabb lesz, mint amilyen az előző volt. Ugye nem bánjátok, ha hosszabb lesz?! xD Amilyen gyorsan csak tudom, és ahogyan az időm engedi (sajnos, most ezen a héten végig egész naposan melózom - azaz reggel héttől, délután négyig -), hozni fogom majd a folytatást. :) A héten mindenképpen felfog kerülni, hogy melyik nap azt még nem tudom. Meglehet, hogy egy avagy két nap múlva, de mindenesetre azon leszek, hogy max. péntekig kész legyek vele, és hogy fel is tegyem. :)

Mindenkinek kellemesen szép estét kívánok, és hetet!

Love_Day

/*Akkor láss neki a tervednek... tégy velem, amit akarsz - próbálok minél csábosabb hangon megszólalni, miközben a hatalmas ágyhoz sétálok, amely előtt, lassú mozdulatokkal kezdek megválni a ruháimtól - tégy a magadévá! – utasítom.

Nem is kell őt tovább ingerelnem, és kérnem sem. Visszafojtott lélegzettel, átszeli köztünk azt a néhány centit, majd amikor közelebb ér hozzám, a csípőmet megragadva magához ránt.

- Kérésed számomra parancs! - mormogja közel az ajkaimhoz, amelyeket pillanatokon belül az övével tapaszt be...*/

Part 19 (TELJES)

Drága Olvasóim!

Egy kis idő csúszással, de végre itt is van a folytatás! Amely remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :) Az előző részhez írt és a chat-ben írt véleményeket hálásan köszönöm szépen mindenkinek! :) Kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok a részhez!

Szeretettel: Love_Day

Együtt

(Ajánlott zene a részhez, ha lejárna mielőtt a végéhez érnél, szerintem érdemes újra indítani!)

   Dr. Moriati Christian-t kezdi el kivizsgálni, pont úgy, mint néhány órával ezelőtt engem is. Vizsgálat közben elküldi az egyik nővért, aki néhány perc múlva vissza is tér két infúziós tasakkal, de nem érkezik egyedül. Mögötte megjelenik Christian családja, akiknek az arcán és a szemeiben a megkönnyebbült örömet vélem észrevenni.

   Hogy Greace-ék hozzáférhessenek Ötvenemhez, amíg nem figyel rám senki, a mögöttem megálló barátnőmnek halkan odasúgom a kérésem. Kate teljesítve a kérésemet, kitol a kórteremből, hogy aztán az enyémbe tolhasson.

   Amint visszatérünk a szobába, az ágy helyett az ablakhoz tolatom magam, ahonnan teljes rálátást lehet nyerni a parkra, ahol a kisgyerekek vidáman kacagva futkároznak, mellettük pedig idősödő emberek sétálnak el, őket nézve.

-          Miért nem maradtunk ott Mr. kurafival, mint a többiek? – szólal meg közvetlenül mellettem barátnőm, miközben kíváncsi tekintetével az arcomat fürkészi.

-          Én csak... – kezdek bele, de hamar félbe is hagyom a feleletem, ugyanis saját magam sem tudom az okát annak, hogy mégis miért jöttem el onnan, ahova nemrég még minden erőmmel menni akartam. – Én... azt hiszem, eléggé ostobán cselekedtem most.

-          Azt meghiszem! – bólogat helyeslően, majd amikor meglátja borús tekintetemet, aggódva néz rám. – Mi a baj? – kérdi, mire megrázom a fejem, ezzel jelezve, hogy még saját magam sem tudom a baj okát.

   Annyi minden történt velem/velünk, hogy nem tudom, hogyan és mint lesz ezután a szörnyű tragédia, és a mai nap után.

   Először elraboltak, majd megvertek, utána pedig... pedig Christian súlyos sérülése a golyó által, amelynek a következtében egy kis időre mindannyian azt hittük, hogy örökre elveszítjük őt.

   Annyira hihetetlen számomra, hogy mindez velünk történt meg.

Mégis mit vétettünk mi, hogy ezt kaptuk? – kérdezem magamban a plafonra nézve. – Egyszerűen miért nem élhettük normálisan az életünket, mint ahogyan azt mások teszik?

   Reménytelenül próbálok valami ésszerű magyarázatot találni a történtekre, és amikor beugrik az a bizonyos válasz, hitetlenül megrázom a fejem, majd elmosolyodom. Hát persze, hogy ez az egyetlen magyarázat létezik arra, hogy mi és miért esett meg velünk! – csapom homlokon magam gondolatban.

-          Min mosolyogsz, Ana? – kérdezi Kate értetlenül állva a viselkedésem mellett. – Az előbb még majdnem a sírás határán voltál, most meg...

-          Mosolygok?

-          Igen.

-          Csak rájöttem valami fontos dologra – vonom meg a vállam. – Megtennéd, hogy visszaviszel Christian-hoz?

-          Igen, de biztos, hogy most vissza akarsz menni?

-          Ahogyan legelőször is, amikor látni akartam őt – bólintok, mire egy: én nem értem ezt a lányt, fejrázást kapok, majd kérésemnek eleget téve, visszafelé tol, Ötvenemhez.

   Amikor visszaérünk, mielőtt bemehetnénk a szobába, Mia-val és Elliot-tal találjuk szembe magunkat, akikről mint kiderül, épp a keresésünkre akartak indulni. Amíg Elliot az ifjú feleségét zárja a karjai közé, addig Mia kissé le is szúr az eltűnésem miatt.

-          Ostobán viselkedtél, ugye tudod? – néz rám tettettet szigorral. – Ha Elliot és apa nem lett volna bent, akkor sehogy sem tudtuk volna visszatartani azt a fafejű és akaratos bátyámat attól, hogy ne induljon el utánad – rázza meg a fejét rosszallóan.

-          Tudom, és sajnálom. Csak úgy gondoltam, magatokra kell, hogy hagyjalak... legalábbis egy kis időre biztosan – magyarázom bűnbánóan.

-          Rendben, de többet ilyen ne csinálj! Legközelebb szólj, hogy...

-          Oké – oké! Ígérem, hogy nem lesz ilyen legközelebb! – vágok a szavába, és hogy hitelesítsem az imént elhangzott ígéretem, a bal tenyeremet a szívem fölé helyezem, majd amikor Mia egy biccentéssel jóváhagyja az előbbi cselekedetemet, a szobába tol.

   Greace és Carrick boldog mosolygós szemmel néznek rám, majd vissza Christian-ra, -aki azóta sem véve le a tekintetét rólam, amióta az előbb bejöttünk, - majd Mia-val a nyomukban kettesben hagynak minket.

   Hosszasan meredünk egymáshoz, miközben közelebb lököm magam hozzá. Amikor az ágyhoz érek, az egyik kezével felém nyúl, amelybe én boldogan helyezem bele a sajátomat. Megszorítja, és a borostás arcához emeli, hogy egy csókot lehelhessen a tenyerembe, melytől kiszalad a számon egy apró, jóleső sóhaj.

   A tekintetemmel újra végig pásztázom az arcát, és kócos haját, amelybe most úgy beletúrnék...

-          Miért mentél el? – szólal meg, kirángatva a kezdeti gondolataimból.

   Először nem felelek, de amikor újra megszorítja a kezem, szólásra nyitom a szám.

-          Mert úgy gondoltam és éreztem is, hogy most az kell neked, hogy a családoddal légy... – magyarázom meg röviden, és lesütöm a szemem.

-          Ha komolyan így gondoltad, akkor mégis miért hagytál magamra? – kérdezi meg, ugyan azon a lágy, simogató hangján, mint az imént.

-          Mert ők a családod, Christian – nézek fel rá.

-          Ahogyan te is – mondja, az én szívem pedig hevesen kezd el verni.

-          Ne...

-          Azt akarom, hogy te is a családom része legyél, ahogyan Sia is. Pontosabban azt akarom, hogy ti legyetek az én családom – a hangja kérőn cseng, amikor a szavamba vág.

-          Én... – a hangom elcsuklik, miközben kíváncsian fürkészem mind az apró zúzódásokkal beterített arcát, mind azt a gyönyörű szürke szempárt, amely fogva tartja a tekintetemet.

   Temérdek érzelem csordul abba a szempárba, de mégis a reménykedést és a szerelmet vélem erősebben izzani látni.

   Lehetséges volna, hogy valóban ennyire szeret? – teszem fel magamnak a kérdést, amelyre pillanatokon belül a tudatalattim korholni kezd. – Te tényleg ennyire ostoba vagy, vagy csak annak tetteted magad?! Hiszen utánad ment abba a raktárba, majd megküzdött érted Ian-nal, aztán pedig az elé a golyó elé vetette magát, amely éppenséggel téged vett célba! Megmentette az életedet, amiért majdnem ő vesztette el a sajátját! Ráadásul bevallotta, hogy szeret! Akkor meg? Mit értetlenkedsz itt?

   Nem tudok ellentmondani az elhangzottaknak a gondolataimban, hiszen teljesen egyértelmű és jogos mindaz, amit a fejemhez vágott. Christian valóban a saját életét feláldozva mentett meg, mert ő a legeslegönzetlenebb férfi, akit valaha is ismertem, és mert szeret. Szeret engem, ahogyan én is őt.

   Na végre! Már azt hittem, hogy soha sem fogod megérteni! – sóhajt fel a fejemben a kis hang megkönnyebbülten.

Mély levegővétel után ismét megszólalok:

-          Nemrég azt kérdezted, amikor felébredtél, hogy szeretlek-e annyira hogy veled legyek – mondom, mire kíváncsian bólint. – A válaszom igen. Szeretlek, akárhogyan is próbálok érvelni az érzelmeim ellen, nem tudok. Szeretlek, és veled akarok lenni. Most és...

-          És? – hallom a hangján, hogy visszatartott lélegzettel igyekszik kivárni a folytatást.

-          ... mindörökké.

   Mire elhagyja a számat az utolsó szó is, addigra Ötvenem még feljebb tornássza magát az ágyon, mindaddig, amíg nem sikerül neki. Már épp meg akarom dorgálni őt, amikor úgy helyezkedik el az ágyán, hogy a kezemnél fogva maga mellé tudjon húzni. Kisebb nehézségek és fájdalmas sziszegések árán, amint maga mellett tudhat, az egyik kezével lassú mozdulatokkal végigsimít az arcomon, majd a nyakamon, mire még jobban belesimulok a tenyerébe.

   Az arca egyre közelebb kerül az enyémhez, és miután a hüvelykujját végighúzza az alsó ajkamon, az ajkait az enyémre helyezi. Csókol édesen, gyengéden, amiet én nem is vagyok rest viszonozni. Igaz, hogy alig tart néhány másodpercig, amíg a csókban egybeforrunk, mégis sikerül egymásból egy – egy halk sóhajt kicsikarnunk.

   Amikor ajkaink elválnak egymástól, Christian mélyen a szememben néz, szürke szempár a kékbe, és nem látok mást, mint azt, hogy mennyire boldog, ahogyan én is annak érzem magam.

-          Ó, bébi! – leheli az ajkaim közé megkönnyebbülten. – Én is szeretlek – suttogja, és újra megcsókol.

   A csókunk megszakításával Christian nem engedi, hogy visszaüljek a kocsiba, helyette úgy helyezkedik, hogy én is elférjek mellette, majd a karjaival körülölelve a mellkasára húz.

  

   Óvatosan ügyelve mind a saját sérüléseimre, mind az övéire, úgy bújok hozzá mint egy kismacska. A nyakához hajolva mélyet szippantok az illatából, amelytől egy kis időre bódultnak is érzem magam, de Ötvenem csak halkan felkuncog, mire ráemelem kérdő pillantásom.

-          Nincs semmi – feleli azonnal, de amikor a tekintetemet még mindig rajta tartom, mosolyogva válaszol. – Csak kicsit csiklandoz a leheleted.

-          Óh – lepődők meg a kijelentésén.

   Eddig soha nem is sejtettem, vagy gondoltam volna rá, hogy ő is lehet valahol csiklandós. Meglepett, de mégis csak viszonozom a mosolyát.

-          Tudod, ... – szólalok meg ismételten. – Miután Ian, vagyis Jack – javítok gyorsan a néven, kinek említésére Christian–nak elkomorul az arca, és a szemeiben mérhetetlen harag gyűlik össze - elrabolt, te pedig megsérültél, és amikor azt hittem, hogy soha többé nem hallhatom majd a hangodat, nem láthatom a szemedet, rájöttem, hogy mindennek a szörnyűségnek azért kellett megtörténnie, hogy rájöjjünk... vagyis rájöjjek arra, hogy nem tudok nélküled élni.

   Egy pillanatra elhallgatok, de mielőtt még bármit is mondhatna vagy reagálhatna a vallomásomra, máris tovább beszélek.

-          Azt hittem, vagy legalábbis azt szerettem volna hinni, hogy én is csak egy vagyok neked a sok közül, és mindezt igyekeztem is bemagyarázni magamnak, de mindhiába, sikertelenül. Azzal az indokkal jöttem Párizsba, hogy téged egyszer, s mindenkorra kiverjelek a fejemből, de nem tudtalak. Nem sikerült, mert beléd szerettem... reménytelenül, és visszavonhatatlanul – és ki mondtam. 

   Soha sem gondoltam, hogy valaha is lesz rá alkalmam, hogy elmondjam neki a teljes igazságot arról, hogy miért is jöttem el Seattle-ből, és hogy mit is érzek valójában iránta. Most mégis kimondtam. Most már tudja.

-          Soha sem fogom tudni magamnak megbocsátani... – amikor észreveszi rajtam, hogy közbe akarok szólni, a számra helyezi a hüvelykujját – hogy úgy bántam veled, és bántottalak! Ahogyan azt sem, hogy miattam kerültél életveszélybe.

-          Ne! Ne mondd ezt! Ez nem...

-          Nem, Ana! – csitít el újra. – Bármit kérhetsz tőlem, de ezt ne! Ne, mert nem tudom megadni neked. Ha tehetném, újra és újra megütném azt a férget, de még Elenát is, amiért bántani merészeltek téged. De remélem, hogy mind a ketten ott a börtönben fognak megrohadni, ha pedig nem, teszek róla, hogy az életük végéig bánják majd azt, amit veled tettek!

   Érzem a tenyerem alatt, ahogyan a szíve egyre gyorsabban kezd verni, mire lassú simogatásba kezdek alatta, míg az ajkaimmal lágy, nyugtató csókokat hintek a nyakára.

-          Meg akartam őt ölni, és meg is tettem volna, ha nem hallak meg téged – szorít magához, gyengéden. – Ha elvesztettelek volna, akkor abba belehaltam volna, Ana! Szeretlek, és szeretni is akarlak örökké!

-          Ó, Christian! – emelem fel a fejem pont úgy, hogy az ajkaimat az övére helyezhessem, majd megcsókolom.

   Visszacsókol lágyan, gyengéden és szerelmesen. Az ajkunk játéka után boldogan teszem vissza a fejemet a mellkasára, és helyezem vissza a kezemet oda, ahol az imént volt. Majd az én szeretett Ötvenem légzését hallgatva, mosollyal az arcomon hunyom le a szemem, és hagyom, hogy az álom magával ragadjon...

Part 19 (RÉSZLET)

Drága Olvasóim!

Bár szerettem volna a hétvégén hozni az újabb (teljes) részt, sajnos még sem tudtam. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt terveztem, ehelyett: másképp alakult és történt minden. Amit kissé és kevésbé bánok is.

Azonban a fejezet helyett, egy kis ízelítővel, tudok csak most szolgálni nektek, de a teljes részen rajta vagyok, írogatom folyamatosan. Feltehetőleg holnap, legkésőbb kedden de hozni fogom a részt (ha nem jön közbe semmi), már pedig remélem, hogy nem! Addig is fogadjátok tőlem, sok szeretettel ezt a kis ízelítőt:

"Annyi minden történt velem/velünk, hogy nem tudom, hogyan és mint lesz ezután a szörnyű tragédia, és a mai nap után.

Először elraboltak, majd megvertek, utána pedig... pedig Christian súlyos sérülése a golyó által, amelynek a következtében egy kis időre mindannyian azt hittük, hogy örökre elveszítjük őt.

Annyira hihetetlen számomra, hogy mindez velünk történt meg.

Mégis mit vétettünk mi, hogy ezt kaptuk? – kérdezem magamban a plafonra nézve. – Egyszerűen miért nem élhettük normálisan az életünket, mint ahogyan azt mások teszik?

Reménytelenül próbálok valami ésszerű magyarázatot találni a történtekre, és amikor beugrik az a bizonyos válasz, hitetlenül megrázom a fejem, majd elmosolyodom. Hát persze, hogy ez az egyetlen magyarázat létezik arra, hogy mi és miért esett meg velünk! – csapom homlokon magam gondolatban.

-          Min mosolyogsz, Ana? – kérdezi Kate értetlenül állva a viselkedésem mellett. – Az előbb még majdnem a sírás határán voltál, most meg...

-          Mosolygok?

-          Igen.

-          Csak rájöttem valami fontos dologra – vonom meg a vállam. – Megtennéd, hogy visszaviszel Christian-hoz?

-          Igen, de biztos, hogy most vissza akarsz menni?

-          Ahogyan legelőször is, amikor látni akartam őt – bólintok, mire egy: én nem értem ezt a lányt, fejrázást kapok, majd kérésemnek eleget téve, visszafelé tol, Ötvenemhez.

Amikor visszaérünk, mielőtt bemehetnénk a szobába, Mia-val és Elliot-tal találjuk szembe magunkat, akikről mint kiderül, épp a keresésünkre akartak indulni. Amíg Elliot az ifjú feleségét zárja a karjai közé, addig Mia kissé le is szúr az eltűnésem miatt.

-          Ostobán viselkedtél, ugye tudod? – néz rám tettetett szigorral. – Ha Elliot és apa nem lett volna bent, akkor sehogy sem tudtuk volna visszatartani, azt a fafejű és akaratos bátyámat attól, hogy ne induljon el utánad – rázza meg a fejét rosszallóan.

-          Tudom, és sajnálom. Csak úgy gondoltam, magatokra kell, hogy hagyjalak... legalábbis egy kis időre biztosan – magyarázom bűnbánóan.

-          Rendben, de többet ilyen ne csinálj! Legközelebb szólj, hogy...

-          Oké – oké! Ígérem, hogy nem lesz ilyen legközelebb! – vágok a szavába, és hogy hitelesítsem az imént elhangzott ígéretem, a bal tenyeremet a szívem fölé helyezem, majd amikor Mia egy biccentéssel jóváhagyja az előbbi cselekedetemet, a szobába tol.

Greace és Carrick boldog mosolygós szemmel néznek rám, majd vissza Christian-ra, -aki azóta sem véve le a tekintetét rólam, amióta az előbb bejöttünk, - majd Mia-val a nyomukban kettesben hagynak minket..."

by: Love_Day

Kövess a Bloglovin-on is!

Drága Olvasóim!

Mint ahogyan azt már látható a legtöbb blogon, úgy most én is szeretném veletek megosztani, hogy azt a hírt kaptam, a Google Reader meg fog szűnni.

Diana Brunwin oldaláról át másoltam a az alábbi tájékoztatót:

"Bizonyára a blogspot ezen rész - a design készítő, fanfic író - nem igazán értesült erről az "eseményről". Csak páran tudnak róla.

Mi az a Google Reader?

Mindennap fellépsz a blogspot fiókodba, s megnézed milyen friss bejegyzések kerültek fel más - más blogra. Ezt jelenti a Google Reader, ami behozza a friss bejegyzéseket, hogy ne kelljen mindig, folyamatosan nézned az adott blogot. Nos, ez fog megszűnni.

Akkor mi lesz? Mindennap sorba meg kell néznem a blogokat?

Nem, nem kell! Van egy olyan oldal, ahova ha beregisztrálsz minden blogod bekerül, amit követsz és úgy fogott OTT(!) azon az oldalon látni, mintha blogspoton lennél. De, csak is látni fogod. Ott tudomásom szerint nem írhatsz bejegyzést a blogodra (bloglovinon), csak látod a friss bejegyzéseket. Ugyan úgy berakhatod a saját blogodat is, de csak azt látod ott, hogy kiköveti ott a bloglovinon. Tehát ha a blogspoton felrakod az új részt, azt a bloglovinon látják.

Tehát körülbelül három hét múlva már nem fogod blogspoton látni a friss bejegyzéseket tudomásom szerint.

Mi az a bloglovin?

Az említett oldal, melynek segítségével láthatod kedvenc blogjaid legújabb bejegyzéseit.

Szeretnénk megkérni mindenkit, hogy minél több emberhez juttassátok el ezt a leírást. Akár linkelheted ezt a bejegyzést, csak minél többen tudjanak erről! FONTOS LENNE!

Sajnos, a feliratkozók is eltűnnek majd, magyar idő szerint július 1-jén.!"

Saját blogom bloglovinje: http://www.bloglovin.com/blog/7948955/you-are-the-only-one-who-has-ever

Ha bármilyen kérdésetek lenne, kommentben nyugodtan tegyétek fel, és én igyekszem majd a válasszal!
Ha pedig elsőre nem sikerülne a regisztráció, avagy a blogjaitok felvétele: Noricii blogjára kattintva, találtok egy leírást, amely megmutatja, hogy mit, és hogyan tudtok megcsinálni!

{Love_Day}

Part 18 (TELJES)

Drága Olvasóim!

Ahogyan csak telt tőlem, meg is hoztam a folytatást, amely remélem tetszeni fog majd nektek. :) Bevallom, kissé megszenvedtem vele, ugyanis igyekeztem a vallomásos részeket nem összecsapni, sem pedig egybe olvasztani... éppen ezért, próbáltam kissé szétszedni, úgyhogy néhány gondolatot befűztem a vallomások közé. Amely... nos remélem, hogy tetszeni fog nektek.
Az előző részhez és a chat-be írt véleményeket Nagyon szépen köszönöm! :)
Kellemes olvasást, és jó szórakozást kívánok a részhez, és persze mindenkinek: Nagyon, de nagyon szép és kellemes nyarat kívánok! ;)

Love_Day

Vallomások

(Ajánlott ehhez a részhez... ha lement, és a fejezet még mindig tart, akkor szerintem érdemes újra elindítani.)

   Amikor megérkezünk az intenzív osztályra, Greace, – aki a férje, Carrick karjai között áll, - amint észre vesz, egyből felénk indul. Megállva előttem, zokogva hajol le hozzám, és szorít magához erősen.
   A szoros öleléstől, egy fájdalmas szisszenés hagyja el az ajkaimat, mire a most könnyeitől alig látó – a mindig kedvesen mosolygó Greace, - hosszas bocsánatkérésbe kezd.

- Nem történt semmi – nyugtatom meg, majd amikor megpillantom a fájdalommal teli szempárt, újabb könnyáradat veszi kezdetét az arcomon. – Ó, Greace... én... én annyira sajnálom. Az én hibám... – észreveszem, amint a szavamba igyekszik vágni, amit én természetesen nem hagyhatok. – De, igen is az én hibám. Miattam... miattam lőtték le Chris-ti-an-t... – egy pillanatra elcsuklik a hangom, amikor kiejtem Ötvenem nevét – Ha... ha...

- Ne ostorozd magad, Ana! Nem a te hibád! – ölel magához újra, és immáron én is viszonozom az ölelését. – A fiam csak azt tette, amit a szíve diktált, még pedig, hogy megmentse azt az embert, akit a legeslegjobban szeret.

   Greace vallomását, – miszerint Christian szeret, - ha nem hallottam volna a saját szájából, amikor a karjaim között vérzett majdnem el, akkor nem tudnám elhinni... de most... most miként a fejemben visszhangzik Ötvenem hangja, amint azt mondja, hogy: szeretlek, a szívem örül, hogy az érzelmeim viszonzásra találtak.

   Miután Greace elenged, megtudom tőlük, hogy Sia, továbbra is Loren-re van bízva, aminek hallatára, magamban ezer és ezer hálát adok barátnőmnek. 

- Lehet, hogy nem most kéne feltennem ezt a kérdést, de szeretném megtudni, hogy... hogy Christian hogyan talált rám? – kérdezem őket kíváncsian fürkésző tekintettel.

- Ana drágám, az az igazság, hogy ezt mi sem igazán tudjuk, hogyan történt. Egyedül csak Taylor tudná megmondani, aki... aki már itt is van – néz a hátam mögé. Hátra fordulva, a felénk érkező Taylor-t pillantom meg.

- Uram! – nyújtja a kezét Carrick felé, aki el is fogadván azt, viszonozza a köszöntést – Asszonyom! Miss Steele! Miss Grey!– biccentéssel köszön nekünk. – Hogy érzi magát? – fordul vissza felém, és egy aggódó pillantást vet rám.

- Hála Christian-nak, még élek! – válaszolom. – Kérem, Taylor! Elmondaná, hogy honnan... – kérdezném, amikor ő a szavamba vágva, röviden de tömören megadja a választ a kérdésemre.

   Megtudom, két nap telt el a baleset óta, ahogyan azt is, hogy a lakóháztól – ahol lakom -, alig néhány méterrel arrébb borultam fel a kocsimmal, amely elég nagyot is csattant. A csattanást meghallva, Christian ahogyan sokan mások is kirohantak, hogy megnézzék mi történt, és amikor Ötvenem felismerni vélte a kocsimat, kikérdezte az ott levő szem tanúkat, akik elmondták neki, hogy egy fekete Mercedes sofőrje volt az – akire először azt hitték, hogy csak segíteni akar -, aki engem a berakott a saját járművébe, majd elhajtott velem. 

   Szerencsére akadt egy jó megfigyelő képességgel rendelkező szem tanú, aki megjegyezve a Mercedes rendszámát, azt továbbította Christian-nak és a az időközben kiérkező rendőröknek is. Ám Ötvenem nem tudván megvárni amíg a rendőrök a nyomomra akadnak, segítségül kérte az éppen akkor megérkező Taylor-t, akinek a sajátos módszereivel és kézen fogható ismerőseivel a „megmentőmnek” – akiről mint később kiderült, hogy az elrablóm - , sikerült bemérni a járművét. Ekkor Christian és Taylor a megmentésemre indult, nyomukban a kissé feldühített rendőrökkel, akiknek valamiért – nem is tudom, hogy miért, - nem tetszett az utasításaiknak tett ellenszegülés.

   Erre a feltevésre egy halvány mosoly jelenik meg a szám szélén, amelyet Taylor ha csak egy pillanatra is, de viszonoz. 
   Na igen. Mi ketten aztán tudjuk, hogy milyen a híres Christian Grey, ahogyan azt is, hogy ő nem ismeri sem az ellenmondást, sem pedig a visszautasítást, és amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Jelen esetben, az én megmentésemet, aminek ő látta a kárát. 

- Nem tudom, hogy hálás legyek –e neki, vagy hogy végtelenül haragudjak rá, amiért kockáztatta az életét értem! – szólok közbe, és amikor Greace és Mia épp szólásra akarják nyitni a szájukat, máris folytatom Ötvenem dorgálását. – Mégis mi a fenét képzelt?! Miért maradt itt? Miért nem ment már el abban a pillanatban, amikor elküldtem őt? Én... én...

- Shh... nyugodj meg, édesem! Tudjuk, hogy mit érzel most! Ahogyan azt is tudjuk, hogy miért tette azt a fiam, amit tett. Ami a legfontosabb, hogy élsz, és ahogyan te, Christian is minél előbb felépüljetek.

- Tudom, de...

- Nincs semmi de! El sem tudom/tudjuk mondani, hogy milyen érzés így látni a fiúnkat. Rettentő érzés, de mindannyian bízunk és reménykedünk abban, hogy hamarosan ugyanaz az a férfi lesz belőle, aki a baleset előtt volt. – Greace ebben a pillanatban a két tenyere közé veszi a kezeimet – Csak azt szeretném... vagyis azt kérem tőled, hogy légy mellette. Akire most a leginkább szüksége van a fiamnak, azt te vagy. Egyedül csak te vagy az, aki miatt képes lesz arra, hogy magához térjen, és felépüljön.

- Anyának igaza van, Ana! – guggol le mellénk Mia, aki kezeit a miénkre csúsztatja. – A bátyámnak most csak rád van szüksége, ahogyan neked is ő rá.

Igazuk van! – ezt tudom jól. De még mennyire, hogy jól. Való igaz, hogy nekem szükségem van rá. De vajon biztos, hogy ez fordítva is igaz? Tényleg szüksége lenne rám?

- /* Nem lehet, Christian. Nézz csak ránk! – mutatok először rá, majd magamra – Te és én sehogy sem illünk össze, és talán soha nem is illettünk. Megpróbáltuk, és mégis mire, hová jutottunk? Én nem tartozom a te világodba, Christian.

- Abban igazad van, hogy nem tartozol bele, mert te magad vagy az én világom. Akarlak téged, szükségem van rád. Kellesz nekem, Ana! – jelenti ki a szavakat jelentőségteljesen, tudatva velem, hogy nem a levegőbe beszél...*/ - jelenik meg egy nem is olyan régi emlék a gondolataimban, amikor éppen elbúcsúzni készülök Ötvenemtől, a férfitól, akibe reménytelenül és visszavonhatatlanul beleszerettem.

   Igen, valóban szüksége van rám. Vagy legalábbis akkor még az volt, de most? – kétségek közt vergődve, hol Mia-ékra emelem a tekintetem, hol pedig az „INTENZÍV OSZTÁLY” feliratot viselő két csapóajtóra. 
   Aj, Ana! Ne legyél már ekkora ostoba! – förmed rám a tudatalattim. – Hiszen te magad is hallhattad, amint azt mondja, hogy szüksége van rád. Menj be hozzá! Légy mellette! 

   Követve az aprócska hang utasításait, megkérem Mia-t, hogy toljon be Christian-hoz. 
   Amint egyre közeledünk Ötvenem betegágyához, és teljes rálátásom nyílik a gyönyörű arcára, érzem, amint eltorzul az arcom a látványtól. A bal szemén egy ököl formájú lila monokli terpeszkedik, míg az arcán kisebb zúzódások nyomait vélem észre venni. Az ajkain... azokon a perzselő ajkakon, amelyek mindahányszor megérintették az enyémeket - mindig önkéntelenül a mennyekben éreztem magam - , most egy jókora seb látszik. 

   Amikor Mia kettesben hagy minket, az egyik kezemet az övére teszem, míg a másikkal óvatos mozdulatokkal végig simítok az arcán. Tudom, hogy utálja ha megérintik, de most képtelen vagyok határt szabni az ujjaimnak, amelyek körbe – körbe járnak a sérüléseket szenvedett elbűvölő férfi arcon. Azon az arcon, amely mindmáig mélyen az emlékeimben él.

- Tudod, nagyon vakmerő volt tőled, amit tettél! – szólalok meg, és most az egyszer azt kívánom, hogy bárcsak a szavamba vághatna Christian – Taylor-ból sikerült kiszednem, hogy miként sikerült rám találnod. Alig tudom elhinni, hogy mindez velünk történt meg. – mondom neki elképedve, amikor apránként sikerül felfognom az elmúlt nap eseményeit.

   Soha nem hittem volna el Ian-ról, akiről mint kiderült, hogy nem is ez az igazi neve, hanem Jack, hogy ilyenekre képes. Elrabolt engem csak azért, mert teljes szívéből gyűlöli Christian-t, amiért neki sokkal jobb sorsa lett, mint neki... és amiért David engem kért fel arra, hogy betársuljak hozzá.
    Tényleg, David! Szombatra, azaz holnapra kellett volna befejeznem a könyvet, amely... amellyel most semmiképp nem tudok, és nem is akarok foglalkozni. Most ez az utolsó dolog, amely a leginkább érdekelni tud. 
   Akiről tudni akarok, az most az a férfi, aki itt fekszik előttem. 

- Christian... – ejtem ki suttogva, Ötvenem nevét, mintegy könyörgésként. – Ha látnád, hogy most hova jutottunk! – rázom meg a fejem szomorúan.

   Beszélj hozzá! Mond el neki, hogy mit érzel most, és mit iránta! – szólal meg a kis hang, akiről már azt hittem, hogy magamra hagyott miután rám förmedt. - Beszélj! – noszogat, mire megadóan beszélni kezdek Christian-hoz. 

   Megemlítem neki azt, hogy mit éreztem akkor amikor először megpillantottam, és amikor először érintett meg, ott az irodájában.

- Megperzseltél mind az érintéseddel, mind a tekinteteddel, s a hangoddal. Mindahányszor megszólaltál, a szívem hevesebben kezdett el verni....

   Az első emléket követi a következő találkozásunk emléke, amikor váratlanul betévedt a Clayton vasáruboltba  A helyre, ahol akkor dolgoztam. 

- Sikerült is meglepned a megjelenéseddel. Nem számítottam rá, hogy bejössz. Ha tudnád, hogy mennyire remegtek a kezeim amikor épp kiszolgáltalak... – mosolyodtam el halványan. – Vagyis lehet, hogy tudtad, hiszen mindig átláttál rajtam. Mindig tudtad, hogy milyen érzéseket tudsz kiváltani belőlem, amit ha akartam sem tudtam eltitkolni. Előled nem!

   Majd sorjában sorolom fel a közös emlékeinket, és a sajátjaimat, amelyeket együtt töltöttünk el. A Jose-val való fényképezéstől kezdve, az első közös vacsoránk és a szerződés megkötésén túl, egészen a szakításunkig.

- Így visszagondolva, magam is csodálkozom, hogy aláírtam azt a szerződést. Az az énem, amelyik az előtted levő találkozásunkkor élt, soha nem lett volna képes ilyenre, de mindez megváltozott abban a pillanatban, amikor a tudomásomra juttattad, hogy kellek neked.

   Soha nem tudtam megérteni, hogy miért éppen engem választott, holott megannyi nálam szebb, csinosabb és gyönyörű nőt megkaphatott volna bármikor, bármelyik percben, s pillanatban.

   Ezt követően az emlékeim és a gondolataim egyaránt visszatérnek ahhoz a naphoz, amikor szakítva Christian-nal, kiléptem az otthonából. Még most is összeszorul a torkom, amikor magam elé képzelem azt a fájdalommal teli szürke szempárt, amely mindvégig engem fürkészett.

- Amikor elhagytalak, akkor azt hittem, hogy az a legjobb döntés amit hozhattam, mindkettőnk számára. Számítottam rá, hogy fájni fog, de hogy ennyire?! Arra nem. Olyan érzés volt, mintha a szívemből kitéptek volna egy darabot... nem is. Mintha az egész szívemet tépték volna ki.

   Egy pillanatra elnémulok, mindaddig amíg újra át nem vészelem a szakításunk utáni időszakot. Fájt. De még mennyire, hogy fájt. Olyan volt, mintha azzal, hogy Christian-t magam mögött hagytam, a szívemet, és az addigi életemet is elvesztettem volna. 
   Tudtam, vagy legalábbis ha az anyám házasságaira gondolok, nagyon is a tudatában voltam annak, hogy milyen érzés lehet a szakítás. De messze felülmúlta az a fájdalom, amit akkor éreztem, mint amilyenre számítottam. 

   Ha Sia nem lett volna az életem részese, akkor nem tudom, hogyan tudtam volna kibírni, hogy vissza ne rohanjak Seattle-be, egyenesen Ötvenem nyakába.

- Tudod, ilyenkor néha feltettem magamnak azt a kérdést, hogy: mi lett volna ha, mi soha nem találkozunk. Ugyanannyit szenvedtem volna-e a viszonzatlan érzéseimtől, ha esetleg más valaki lett volna az a férfi, aki az életem részese lett, avagy sem? – szorítom meg az ujjait az ujjaim között – De mindig arra jutottam, hogy akárhogyan is, de hálás lehetek azért, amiért Kate helyett én mentem el akkor, arra az interjúra – és tényleg az voltam.

   Hálás voltam, mert Christian Grey-ben egy olyan férfit ismerhettem meg, aki minden egyes adandó alkalommal, annyi mindent adott nekem, amit mástól soha de soha nem kaptam volna meg, és aki olyanokra tanított meg, amikre más nem lett volna képes.

- Néhányszor azt kérdezted, hogy miért nem megyek vissza hozzád. Még mindig tudni akarod az igazi választ? – kérdezem, majd reménytelenül sóhajtok egyet, mielőtt kimondani készülök azt, amelyet már réges-rég meg kellett volnatennem. – Azért hagytalak el, és azért nem is akartam visszamenni hozzád, mert... mert szerettelek. Szerettelek, ahogyan még most is, teljes szívemből – érzem amint a könnyeim végig folynak az arcomon, vallomásom során. 

- Sze-r-et-sz mé-ég any-nyi-ra, ho-ogy visz-sza-gye-re hoz-zám? – szólal meg hirtelen az az ismerős hang szívszorítóan rekedten, amelynek mindig sikerül megdobogtatnia a szívemet.

- Christian! – sikkantok fel. – Hát, felébredtél! – nevetek fel megkönnyebbülten örömömben, majd gyorsan az ágy mellett levő nővér hívó gombhoz nyúlok amelyet meg is nyomok. – Édes istenem! Úgy féltem... azt... azt hittem, hogy már... már soha többet nem fogom hallani a hangod – zokogok fel amikor rám emeli az álmos, gyönyörű szürke tekintetét.

- Ne-em fe-lel-tél a-a ké-r-dé-se-m-re... – nyögi elfúlóan.

- Shh... ne beszélj! – csúsztatom az ujjamat az ajkára, de amikor a tekintetében észreveszem, hogy még mindig a válaszomra vár, mosolyogva nyitom szóra a szám, amikor... amikor két nővér és az orvosunk toppan be a szobába....

Part 18 (RÉSZLET)

Drága Olvasóim!

Ahogyan a minap ki is írtam a chat-ben, meg is hoztam a mai napra ígért ízelítőt, a következő részből - amelyet, megpróbálok a hétvégén be is fejezni. 

Remélem, hogy sikerül most... ezen a hétvégén befejezni, és fel is tenni nektek a fejezetet. :$

A chat fölött pedig, találhattok egy szavazásra alkalmas kérdést, és választási lehetőségeket!

További szép napot mindenkinek!

Love_Day

"Amikor megérkezünk az intenzív osztályra, Greace, – aki a férje, Carrick karjai között áll, - amint észre vesz, egyből felénk indul. Megállva előttem, zokogva hajol le hozzám, és szorít magához erősen.

A szoros öleléstől, egy fájdalmas szisszenés hagyja el az ajkaimat, mire a most könnyeitől alig látó, – a mindig kedvesen mosolygó Greace, - hosszas bocsánatkérésbe kezd.

-          Nem történt semmi – nyugtatom meg, majd amikor megpillantom a fájdalommal teli szempárt, újabb könnyáradat veszi kezdetét az arcomon. – Ó, Greace... én... én annyira sajnálom. Az én hibám... – észreveszem, amint a szavamba igyekszik vágni, amit én természetesen nem hagyhatok. – De, igen is az én hibám. Miattam... miattam lőtték le Chris-ti-an-t... – egy pillanatra elcsuklik a hangom, amikor kiejtem Ötvenem nevét – Ha... ha...

-          Ne ostorozd magad, Ana! Nem a te hibád! – ölel magához újra, és immáron én is viszonozom az ölelését. – A fiam csak azt tette, amit a szíve diktált, még pedig, hogy megmentse azt az embert, akit a legeslegjobban szeret.

Greace vallomását, – miszerint Christian szeret, - ha nem hallottam volna a saját szájából, amikor a karjaim között vérzett majdnem el, akkor nem tudnám elhinni... de most... most miként a fejemben visszhangzik Ötvenem hangja, amint azt mondja, hogy: szeretlek, a szívem örül, hogy az érzelmeim viszonzásra találtak...."

Hírek!

Drága Olvasóim!

Sajnálatomra most is csak ismételni tudom magamat, miszerint: rettentően röstellem magam, amiért megint csak késem a frissel. :/
Sajnos, az elmúlt két hétben, elég csúnyán megfáztam, s ráadásul a vesém is felfázott, amely alapjából véve se jó, de nálam aztán meg végkép, nem. :( Ráadásul a múlt héten, annyira rosszul éreztem magam, hogy még dolgozni sem tudtam menni - így betegszabin voltam -, azonban helyette fekvő beteg lett belőlem, amelyet félig meddig még élveztem is... de nem egészen. Nem jó az, ha az ágyat kell nyomnod, akkor is ha nem akarod. :/
Ma már, valamivel jobban vagyok... de azért, még nem teljesen... de még így is vissza kellett mennem melóznom....

Szomorúságomra mondva, nem tudtam magamat tartani ahhoz, amit korábban a chat-ben kiírtam, és amit a blogra is jobb oldalt kiírtam, miszerint igyekszem legalább részlettel, avagy a teljes fejezettel. De még sem hoztam egyiket sem, amiért bocsánatot is kérek.
De értsétek meg kérlek, hogy amikor az ágyat nyomtam éjjel - nappal, orrfújástól a folytonos tüsszögésig... ráadásul úgy, hogy a vesém is fájt... hát, ekkor ebben az állapotomban, nem igazán tudtam.. azaz egyáltalán nem tudtam sem a következő részre, sem pedig a történetre koncentrálni. :/

Megpróbálok a hétvégére össze hozni valamit (s remélem is, hogy sikerülni is fog), DE nem ígérhetek, s nem ígérek semmit!

A megértéseteket előre is köszönöm.

Love_Day

Part 17 (TELJES)

Drága Olvasóim!

Szörnyen sajnálom, amiért csak most hozom a friss teljes fejit. De kellett egy kis idő, mire összetudtam hozni ezt a részt. Megvallom, kissé küszködtem vele, ugyanis sehogy sem akart "az" kijönni amit és ahogyan azt szerettem volna. :/ 

Azonban most itt van a teljes feji, amelyhez kellemes olvasást és jó szórakozást szeretnék kívánni! ;)

Az előző részhez írt kommentárokra már válaszoltam is, amit ezúton még egyszer szeretnék megköszönni, ahogyan a részlethez írt véleményeket is! :)

Szeretettel: Love_Day

Ha nem lehet az enyém, akkor a tiéd sem!

   Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte alig tudok magamhoz térni. Máskor, más helyzetben rögvest megkérdezném Christian-t, hogy hogyan talált rám, de most... képtelen vagyok akár egyetlen egy szót is kinyögni.

   A félelem és a rémület úgy járja át testem minden egyes részét, s mozzanatát, mint ahogyan eddig sosem. Nem tudom, hogy mi tévő legyek, mit csináljak. Keresgélni próbálok a gondolataim között, hogy mégis hogyan tudnék segíteni Christian-nak, de mégsem jutok semmire a kezdeti sokktól, amely azt hiszem, idáig vakon elbújt bennem, és csak most kezd felszínre törni.

   Egy kisebb sikkantás hagyja el az ajkaimat, amikor Ian egy jobb horoggal a földre küldi Ötvenemet. Na most a te Ötven árnyalatod egy jó ideig egy kis csinos, lila monoklival fog járkálni! – mondja egy aprócska hang a fejemben, akire mérgesen összeszűkült szemmel nézek. Mégis hogy jön ő most ide, hogy ilyenekkel traktálja tele az agyam?! Legszívesebben a hajam tépném, amiért saját magam idegesítő gondolataival foglalkozom ahelyett, hogy valahogy segíteni próbálnék Christian-on.

   Ám Ötvenem nem sokáig teketóriázik a visszavágáson, ugyanis oldalra dőlve kirúgja az egyik lábát a támadója alól, pont úgy, hogy az hanyatt vetődjék. Mielőtt Ian észbe kaphatna Christian közelebb kúszik hozzá, az egyik lábával lefogja a másikét, míg a másikkal a férfi kezeit fordítja ki.

   Ian felnyög, de igyekszik palástolni az imént szerzett fájdalmait azzal, hogy Christian-t szidja, mindazért, amiért ő mindazt megkapta, amit ő sohasem.

   A szavaiból épphogy csak ki tudom venni, hogy egykoron ő is ugyanannál a családnál volt, ahol Ötvenem, mielőtt a Grey család örökbe fogadta helyette. Azt is elárulja, hogy mennyire gyűlöli is őt, amiért neki nem jutott ki a jóból.

   Egy pillanatra elfog az együttérzés szele, de amikor Christian-ra esik a pillantásom, csupán csak szánalmat érzek iránta. Szánalmasnak tartom amiért csupán merő irigységből ilyen emberré vált. Egy olyan emberré, aki hagyja, hogy... hát ez az! – csapok a homlokomra gondolatban, amikor rájövök arra, hogy Mrs. Robinson arra használta fel mindeddig Ian-t, hogy utánam kémkedjen. S valószínű, hogy csak azért nem tett semmit annak érdekében, hogy félreállítson, mert nem számított arra, hogy Christian utánam fog jönni.

-          Te ro-ha-dék! – Ian akadozó hangja térít vissza a jelenbe a gondolataimból, amikor Christian karjai a nyaka köré feszülnek.

-          Christian! – kiáltok Ötvenem felé, mielőtt még megölné Ian-t. – Ne! Ne tedd meg! – kérem, amikor felém fordítja a fejét.

   Ian eközben próbálja magáról eltávolítani a nyaka köré fonódott kart, ám Christian addig – addig tartja fogva, amíg abba nem hagyja a küszködést.

-          Erről az egészről is csak te tehetsz, ribanc! – förmed rám haragosan: a szőke hajú nő, valamennyivel távolabb tőlem. Felé fordítva a fejem, a tekintetem a még mindig a kezei között levő fegyverre siklik. – Ha te nem lennél, Christian még mindig az enyém lenne. De tudod mit? Ha nem lehet az enyém, akkor a tiéd sem! – jelenti ki, és az ajkai egy kárörvendő mosolyfélére húzódnak – ami leginkább vicsorításra hasonlít -, majd a fegyvert immáron másodjára is nekem szegezi.

   Hallom, amikor meghúzza a ravaszt. Hallom: Christian felém kiáltó hangját. Hallom a szívem egyenetlen dobbanását, de én mégis csak az egyenesen rám irányuló fegyvert bámulom, amelyből a kilőtt golyó felém süvít.

   A gondolataim egy szemvillanásnyi idő alatt elhallgatnak a fejemben, mintha soha nem is lettek volna.

Lecövekelve állok a helyemen, várva a golyóra - amely hamarosan a szívem tájékán fog eltalálni -, ahelyett, hogy elugranék... de egyszerűen képtelen vagyok a mozgásra egészen addig, amíg Christian hirtelen a semmiből ott nem terem előttem... Ekkor arrébb lök, és így a golyó őt találja el helyettem.

   A fájdalomnak egyetlen egy jelét sem látom az arcán, még akkor sem, amikor térdre rogyva felém nyújtja az egyik kezét. Amikor odakúszom hozzá és zokogva a nyakába vetem magam, az ujjaimon meleg nedvességet érzek meg, mire feljebb emelem a kezeimet. Megpillantva az ujjaimon végigcsörgedező vért, rémülve tolom el magamtól Christian-t, hogy aztán egy futó pillantást vethessek a hátára, ahol el találta a golyó.

-          Té-ged...té-ged ta-lál-t el... el a go-lyó! - dadogva közlöm Christian-nal, hogy megsérült, de amikor a szájából is elkezd folyni a vére, már nem tudok gátat szabni a könnyeimnek, amelyekkel mind idáig  erősen küszködtem.

   A rajtam levő kabátom ujjával letörlöm a vért az alsó ajkáról, majd igyekszem őt óvatos gyengédséggel úgy fektetni, hogy a feje az ölemben legyen.

Kizárva mindent és mindenkit a fejemből, egyedül csak a karjaim között fekvő férfit figyelem, miközben azért könyörgök neki, hogy ne csukja le a szemeit, és hogy ne haljon meg.

-          Ó, bébi! Ne, kérlek ne.. ne sírj! – kéri és egy fájdalmas nyögés hagyja el a száját.

-          Shhh! Ne beszélj! – utasítom, majd amikor a szemei egy picivel hosszabb ideig lecsukva maradnak, akkor éppen az ellenkezőjére kérem. – Vagyis de! Kérlek! Kérlek szépen, Christian, beszélj hozzám! Nézz rám!

-          Ana, én... én..szer... – szólal meg, de a hangja alig hallható suttogás – etlek... – nyögi ki, majd elhallgat, és az eddig a kezeimet simogató ujjai egyszer csak megállnak mozdulataikban.

-          Christian! – szólítom meg újra és újra, de amikor nem felel, és a teste sem reagál, tehetetlenül kezdem el ököllel verni a mellkasát.

   Mindaddig csapkodom, amíg erős karok magukhoz nem ragadnak, és számomra most érthetetlenül hangzó nyugtató szavakkal igyekszik valaki megnyugtatni.

Hiába tiltakozom és kalimpálok, az engem szorosan fogva tartó kezek nem engednek a szorításukból.  

  Amikor Christian-t piros ruhába öltözött emberek veszik körül, és levágják róla a vértől átázott ingét, majd az oldalára fordítják, hogy meg tudják nézni a golyót ért sebet, a fogva tartóm maga felé fordít.

-          Miss Steele! – egy ismerősen csengő hang szól hozzám, és amikor feljebb emelem a fejem, Taylor fájdalmasan együtt érző tekintetével találom szembe magam.

-          Ó, T-Tay-lor! – ejtem ki a nevét dadogva, majd közelebb bújva hozzá engedem tovább a könnyeimnek, hogy eláztassák az éppen engem vigasztalni próbáló férfi felső ruházatát.

   Nem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy a Christian-t körbeálló emberek elkezdték ellátni, de amikor meghallom Ötvenem hangját, amint a nevemet motyogja, a lábaim egyszer csak feladják a szolgálatot. Taylor utánam kap, de épp hogy csak szólásra nyitom a szám, a látásom elhomályosodik, majd szépen lassan, fokozatosan, minden elsötétedik körülöttem...

   Ismerős hangokat hallva, amint felnyitom a szemeimet, az erősnek tűnő fény miatt rögvest vissza is csukom. Néhány másodpercnyi idő múlva újra megpróbálkozom a látással, de most sokkal lassabban nyitom ki a szemem, mint az előbb. Amint kitisztul a látásom, Kate-et és Mia-t pillantom meg közvetlenül mellettem.

-          Vi... vizet... – szólalok meg, a hangom halk suttogásnak hangzik, de a két lány így is meghallja azt, amit mondok.

-          Ana! – kiáltják egyszerre a nevemet, felugorva ülő helyzetükből. – Végre felébredtél. Hogy érzed magad? Mindjárt szólunk egy orvosnak, vagy nővérnek.

-          Vizet... – nyögöm ki rekedten újra a kérésem, mire Kate máris szerez valahonnan egy poharat, amelyet meg is tölt vízzel.

   Aprókat kortyolva a vízből, míg Kate arról számol be, hogy mennyire aggódtak értem, addig Mia kiszalad a szobából, de néhány perc múlva már vissza is tér egy orvossal és egy nővérrel, akik rövid vizsgálatokat végeznek el rajtam.

-          Hogy érzi magát, Miss Steele? – kérdezi a doktor, miközben a szemeimbe világít.

-          Mint akin átment egy úthenger – adok választ a kérdésére egy halk nyögés kíséretében. – De most ne is velem foglalkozzunk. Kérem, mondja meg, hogy... hogy van Christian? – térek rá rögvest arra az egyetlen fontos dologra, amely a leginkább érdekel. – Ugye... ugye még él? – kérdezem félve.

-          Igen, még él Miss Steele – feleli. – Szerencsére még épp időben megtudtuk műteni, és kivenni a golyót, de nagyon sok vért vesztett, így vérátömlesztésre volt szükség. Pillanatnyilag túl van az életveszélyen, de mivel a golyó közvetlenül a szíve mellett csapódott be, így az elvesztett vér miatt az intenzíven tartjuk mély altatásban, megfigyelés alatt.

-          De, fel fog épülni, igaz?

-          Megteszünk minden tőlünk telhetőt...

   Megteszünk minden tőlünk telhetőt.... pillanatnyilag túl van az élet veszélyen... – visszhangzanak a fejemben a doktor szavai, amelyek hallatán az ajkaim megremegnek, és a könnyeim újra utat kezdenek törni magunknak.

-          Kérem, láthatom őt? – nézek az orvosra, akinek az arcán és a tekintetében az őszinte együttérzést látom meg.

-          Ez nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, Miss Steele – feleli, és az időközben hozzám lépő Mia-ra, majd Kate-re tekint. – Kérem, ne hagyják, hogy kikelljen az ágyból, ugyanis a lábának és a bordáinak egyenlőre nem tenne jót, ha járkálna!

   Mia és Kate megértően bólint, mire én ellenszegülve az orvosi utasításoknak, és nem törődve hol a bordáimba, hol a bal bokámba nyilalló fájdalommal, felülök az ágyban, és levetem magamról a takarót. Amikor Mia-ék a karomnál fogva igyekszenek visszanyomni az ágyra, felszisszenek a fájdalomtól.

-          Ne haragudj, Ana! Nem akartunk fájdalmat okozni, de hallottad a dokit! – utal Kate az imént elhangzottakra, azonban én nem figyelve rá, próbálok a lábamra állni.

-          Nem érdekel! Látni akarom Chritian-t! – nézek rá kérőn.

-          Hamarosan láthatod, de nem így, nem ebben az állapotban. Kérlek, Ana!

-          De látnom kell őt. Mellette akarok lenni – válik könyörgővé a hangom.

-          Ana, nem... – szólal meg mellettünk Mia szintén tiltakozva, de amikor ráemelem a könnyes kérő tekintetem, egy megadó sóhaj hagyja el az ajkát, majd kilépve a szobából, hamarosan egy tolókocsival tér vissza.

-          Mit csinálsz, Mia? – néz rá megrökönyödve Kate, amikor engem segít beleültetni a székbe.

-          Miss Grey! – szól rá az orvos is helytelenítően.

-          Sajnálom, de ha Ana a bátyám mellett akar lenni, akkor hadd legyen mellette. A bátyám is ugyanúgy mellette szeretne lenni, ha Ana feküdne ott helyette. – jelenti ki Mia, mire hálásan pillantok fel rá.

   Majd miután az orvos megadóan leveszi az infúziós tasakot az állványról, amelyet az ölembe helyez, Mia kifele a szobából, egyenesen abba az irányba és oda tol, ahol Ötvenem fekszik...