Part 17 (RÉSZLET)

Drága olvasóim!

Hatalmas bocsánattal és elnézés kéréssel tartozom nektek, amiért se életjelet, se részletet, sem pedig fejezetet nem hoztam nektek. Amit nagyon, de nagyon röstellek és sajnálok is. :/ Csak sajnos, nem jutott időm rá. Az okot, hogy miért nem, azt most nem részletezem. 

A lényeg az, hogy borzasztóan kellemetlenül érzem magam, amiért újabb két hét kihagyás után jelentkezem csak, s ráadásul nem fejivel, hanem csak részlettel. :/

Csak remélni tudom, hogy még vannak, akik várják a folytatást, és akik még kíváncsiak arra, hogy mi is fog majd történni. :$

Nem is húznám tovább a szót, de egyenlőre csak egy kis fikarcnyi ízelítővel tudok most még szolgálni, de ettől függetlenül, folytatom is a fejezet tovább írását, amelyhez még némi időt és türelmet kérnék tőletek, ugyanis nem akarom és nem is szeretném összecsapni. :/

Sajnos holnap sokáig nem leszek itthon, és csak este érek haza, így feltehetőleg vmikor a jövőhét közepén érkezik majd a feji... de nincs kizárva, hogy jóval hamarabb érkezzék, akár még ma este... 

Mindenesetre rajta leszek, hogy minél hamarabb hozhassam. :)

Az előző részhez írt kommentárokat pedig hálásan köszönöm szépen, és amint tudok, válaszolok is rá! :)

Mindenkinek továbbra is kellemes és jó hétvégét kívánok! 

by: Love_Day

"Egy pillanatra elfog az együttérzés szele, de amikor Christian-ra esik a pillantásom, csupán csak szánalmat érzek iránta. Szánalmasnak tartom amiért csupán merő irigységből ilyen emberré vált. Egy olyan emberré, aki hagyja, hogy... hát ez az! – csapok a homlokomra gondolatban, amikor rájövök arra, hogy Mrs. Robinson arra használta fel mindeddig Ian-t, hogy utánam kémkedjen. S valószínű, hogy csak azért nem tett semmit annak érdekében, hogy félreállítson, mert nem számított arra, hogy Christian utánam fog jönni.

-          Te ro-ha-dék! – Ian akadozó hangja térít vissza a jelenbe a gondolataimból, amikor Christian karjai a nyaka köré feszülnek.

-          Christian! – kiáltok Ötvenem felé, mielőtt még megölné Ian-t. – Ne! Ne tedd meg! – kérem, amikor felém fordítja a fejét.

Ian eközben próbálja magáról eltávolítani a nyaka köré fonódott kart, ám Christian addig – addig tartja fogva, amíg abba nem hagyja a küszködést.

-          Erről az egészről is csak te tehetsz, ribanc! – förmed rám haragosan a szőke hajú nő, valamennyivel távolabb tőlem. Felé fordítva a fejem, a tekintetem a még mindig a kezei között levő fegyverre siklik. – Ha te nem lennél, Christian még mindig az enyém lenne. De tudod mit? Ha nem lehet az enyém, akkor a tiéd sem! – jelenti ki, és az ajkai egy kárörvendő mosolyfélére húzódnak – ami leginkább vicsorításra hasonlít -, majd a fegyvert immáron másodjára is nekem szegezi.

Hallom, amikor meghúzza a ravaszt. Hallom Christian felém kiáltó hangját. Hallom a szívem egyenetlen dobbanását, de én mégis csak az egyenesen rám irányuló fegyvert bámulom, amelyből a kilőtt golyó felém süvít.

A gondolataim egy szemvillanásnyi idő alatt elhallgatnak a fejemben, mintha soha nem is lettek volna.

Lecövekelve állok a helyemen, várva a golyóra - amely hamarosan a szívem tájékán fog eltalálni -, ahelyett, hogy elugranék... de egyszerűen képtelen vagyok a mozgásra egészen addig, amíg Christian hirtelen a semmiből ott nem terem előttem..."

Part 16 (TELJES)

Drága olvasóim!

Nagyon sajnálom amiért nem hoztam eddig a folytatást! Úgy látszik, hogy jobb ha nem ígérgetek, mert sajnos akárhogyan is igyekszem, nem tudom betartani. :/ Amit szörnyen röstellek is. :(

Azonban, igaz kissé megkésve, de most megérkezett a folytatás (ami csak félig javított), amelyről csak remélni tudom, hogy tetszeni fog nektek. :$ 

Az előző részhez írt kommentárokat (amelyekre már válaszoltam is), hálásan köszönök: Forci-nak; Orsy-nak és Nóci-nak! 

A fejezethez nem kívánok egyebet, minthogy kellemes olvasást, és jó szórakozást!

Love_Day

Fogságban

   Bár minden olyan gyorsan történt, mégis úgy érzem, mintha az idő és a tér megállt volna körülöttem. A fejem és a lábam is szörnyen hasogat, de mindezt elnyomja bennem a mélységes rémület, és az ijedtség.
Miközben igyekszem magam kiszabadítani a biztonsági övből, sehogy sem tudom elkerülni azt, hogy bele ne tenyereljek a kitört szélvédő és ablakok üvegébe. Felszisszenek, amikor a szinte parányi szilánkdarabok felsértik a bőrömet  de amikor némi próbálkozás után sikerül kiszabadulnom az öv fogságából, kifele mászok a kocsiból.
   Amint lábra próbálnék állni, menten vissza is rogyok a szilánkos darabokkal övezett aszfaltra. De nem adva fel, addig – addig küszködöm magam, amíg újra nem sikerül talpra állnom. Biztos lábakon állva, ráveszem magam, hogy körülnézzek. Majd meglátom a horpadásokkal teli kocsimat, amelyből a benzin folyamatosan folyni kezd. Mielőtt valamely módon lángra kaphatna, nem törődve a kocsimban maradt táskámmal és irataimmal, bicegni kezdek minél távolabb, ám épp hogy csak pár lépést teszek, mikor hirtelen valaki magához ragad, és egy fehér kendőt tart az orrom elé, amely kellemes szagot áraszt. 
   A lábaim felmondják a szolgálatot, és a látásom is az egyik percről a másikra kezd elhomályosodni. Érzem, hogy kezd megszűnni a külvilággal a kapcsolatom, de mielőtt végleg elveszíteném az eszméletem, rájövök, hogy az illat, amit érzek, és amely ilyen kábító hatással van rám, nem más, mint a kloroform...

*Fanyaros bűz illatára ébredek, körülöttem törött porcelántányérok és üveg poharak hevernek szilánkosan. Amikor feljebb emelem a fejem, egy fiatal, sápadt, barna hajú nőt pillantok meg. Az arca eléggé megviseltnek tűnik. A karjain vörös, míg a  nyakán lila csíkokat veszek észre, amint egyre közelebb érek hozzá. Amikor felé nyújtom a kezem, hogy megérinthessem, hirtelen nyitja ki fájdalmasan ijedt, szürke szemeit.

- Ne! Christian, ne érj a mamihoz! – szólal meg meggyötörten, amelytől a szívem hasad meg. – Menj! Fuss! Szaladj, mielőtt visszatér! – kéri, mire a kezem félúton megáll és én kérdőn meredek az előttem fekvő nőre.

   Miért hív Christian-nak? – teszem fel magamnak a kérdést. - Hiszen az én nevem Anastasia.

- A mami nagyon, de nagyon sajnálja kicsim. Bocsáss meg... bocsáss meg nekem! – kéri suttogva.

   Egy könnycsepp folyik végig az arcán, majd amikor lehunyja a szemeit, a mellkasán heverő keze ernyedten csusszan le a teste mellé. Odamászok hozzá, próbálom felébreszteni, de már mindhiába, tudom.
   Egy csattanás. Az ajtó. Valaki jött. Valaki, aki félelmet kelt bennem. Káromkodni kezd hangosan és mérgesen, és amikor a közelembe ér, belém rúg, és a padlónak csapódik a fejem...*

   Hangosan felnyögök a fejembe nyilalló fájdalomtól, a szemeimet kinyitva az épp hogy halványan pislogó lámpáknak köszönhetően nagyjából be tudom mérni a helyet, ahol vagyok. Egy elhagyatott házban. A levegőben érzem a ház poros és átázott szagát. 
   Az egyik kezemet a fejemhez emelem, és amikor meleg nedvességet érzek a kezemen, rémülten nézem meg az ujjaimat, amelyeken vért veszek észre. Méghozzá a saját véremet.
   Cipőkopogás hangjára leszek figyelmes, mire újra fekvő helyzetbe helyezem magam, és a szemeimet szorosan lehunyom. Hallom, hogy egyre közeledik felém, és amikor ideér, egy erős rúgást érzek meg, amely a bordáimon talál el. A rúgás erejétől kiszökik az eddig visszatartott levegő a tüdőmből, és egy fájdalmas nyögés hagyja el a torkomat.

- Ezt a tulajdoni részesedés miatt kapod, te kibaszott kurva! – üvölti egy ismerős hang, egy újabb rúgás kíséretében, mire összegömbölyödöm a fájdalomtól. – Egy rohadt kurva vagy, akit mindenki csak ajnároz! – hajol le hozzám, majd belemarkolva a hajamba, hátra húzza a fejem, és így kényszerít arra, hogy ránézzek. 

   Megdöbbenek, amikor felismerni vélem, nem csupán a hangjáról már, hanem az arcáról is. Alig tudom elhinni, hogy ő az. 

- Ian... – ejtem ki a nevét, de a hangom csak alig hallható suttogás. – Miért? – kérdezem ugyanezen a hangon.

- Hallgass el, te ribanc! – kiabál rám, és egy akkora pofont kever le nekem, amelytől újra elveszítem az eszméletem...

   *Fáj a fejem, de még mindig ott fekszem a barna hajú nő mellett. Egy rendőrnő van itt, aki megakar érinteni, de én elhúzódom tőle. 

- Nem! Nem! Nem! Ne nyúlj hozzám! – kiabálok rá, amikor megfog. – Ne! – visítani kezdek, de amikor a saját hangom helyett, egy gyermekded hangot hallatok, eltűnnek a szavak. Nem tudok megszólalni.

   Mi történik?Hol vagyok? – kérdezem magamtól, miközben az ágyon fekvő nőt egy fekete hullazsákba helyezik. 
   Amikor a rendőrnő a karjában kifelé visz a szobából, az ajtóval szemközti tükörben a tekintetem megakad a tükörképemen, amely valójában nem is az enyém. Egy bronzhajú, szürke szemű kisfiú néz vissza rám. Nem! Ez nem lehet! – mondogatom magamnak elképedten, és a tenyereimet az arcomra teszem. 
   A tükörképen lévő kisfiú mozdulatai pontosan ugyanolyanok mint amilyeneket én produkálok most. 
De mégis hogy lehetséges ez? – teszem fel magamnak az újabb kérdést. – Hogyan?

- Most már minden rendben lesz, kicsim! – nyugtatgatni próbál egy számomra ismeretlen nő, aki átvesz a rendőrnőtől. 

   Próbálom magam kiszabadítani a karjai közül, de olyan erősen tart, hogy nem tudok szabadulni. Amikor meglátom, amint a hullazsákba fektetett nő holttestét tolják, összerezzenek a keserű fájdalomtól, amelyet a szívemben érzek....*

- Ébredj, te ribanc! – térít vissza a jelenbe a férfi, aki elrabolt, megvert... és most pedig az arcomra önt egy üveg vizet.

- Ian, miért? – kérdezem egy fájdalmas nyögés kíséretében. – Miért?

- Mert megkeserítetted az életemet, azért! – förmed rám gyűlölettel a hangjában, és ugyanezt az érzelmet látom szikrázni a kék szemeiben.

- De mégis hogyan? – teszem fel az újabb kérdést, amelyet másodpercekkel később meg is bánok, amikor megragadva a torkomat a hátam mögött álló oszlopnak szorít.

- Fogd be a szád, mielőtt előbb végzek veled, mint ahogyan azt terveztem! – sziszegi dühösen  majd elenged, én pedig háttal csúszom le a hideg betonra.

   Az egyik kezemmel a torkomhoz kapok, míg a másikkal a térdemen támaszkodva nézek fel Ian-re.
Nem találok magyarázatot a mostani viselkedésére. Eddig annyira kedvesen és barátságosan viselkedett velem, most meg? Megrémít! 
   Mindössze alig néhány perc telik el, amikor mind a ketten cipőkopogásra leszünk figyelmesek. Ian a karomat megragadva ránt fel hirtelen, és szorít magához erősen. Felnyögök, amikor erősen belemarkol a karomba, és a zsebkés pengéjét a nyakamhoz tartja.

- Maradj csendben! Egy pisszenést se, vagy elvágom a kecses kis torkodat! – morogja a fülembe, miközben arra várunk, hogy az a valaki, akinek a lépteit egyre közelebbről halljuk, végre felfedje magát.

   Meglepetten, és egyben haragosan meredek a tőlünk alig pár lépésnyire megálló szőke nőre. Ha nem szorítanának a nyakamhoz kést, és ha nem fájna minden porcikám, akkor most legszívesebben kiszakítanám magam Ian erős vaskarmai közül, hogy aztán elláthassam a baját annak a nőnek, aki miatt nem tudok együtt lenni Ötven árnyalatommal.

- Lám – lám! Ha nem bolondítottad volna magadba Christiant, talán akkor nem így kellene, hogy újra találkozzunk – sétál felénk, mire Ian elenged, – mire én visszahuppanok a nedves kőre -  csak hogy aztán egy csókkal üdvözölhesse a nőt.

   Elképedek a jelenetet látva, amit Mrs. Robinson észre is vesz.

- Látom elcsodálkoztál azon, hogy én és Jack ilyen közelről ismerjük egymást – jelenti ki, mint sem kérdezi.

- Jack? – kérdezek vissza a nevet hallva, nem foglalkozva a kijelentésével.

- Igen, Jack! Ugyanis ez az igazi neve – bólogat, miközben végigsimít az említett karján, akinek a szája egy széles mosolyra húzódik.

   Fintorogva nézek kettőjükre, de legfőképpen a mélységesen gyűlölt nőre. 

- Mit akarsz tőlem? – szólalok meg, mikor már nem bírom tovább nézni az undorító enyelgésüket.

   Elszakadva Ian-tól, vagy Jack-től, visszafordulva felém, még közelebb lép hozzám.

- Ugyan mit akarhatnék én tőled, kislány? – kérdezi lehajolva hozzám, majd az államat megragadva kényszerít arra, hogy a szemébe nézzek. – Egyszerű. Csak is Christian-t.

- Már nem vagyunk együtt, ezt te is nagyon jól tudod! – mondom állva a hideg tekintetét.

- Ó, igazán? Akkor mégis miért jött utánad, közvetlen azután, hogy te visszatértél Seattle-ből? – teszi fel az újabb kérdést, még jobban megszorítva az államat.

- Miért nem őt kérdezed? – kérdezem gúnyosan.

- Mert nem hajlandó velem szóba állni – feleli dühösen. - Mert engem hibáztat azért, amiért te anno elhagytad! Miattad minden kapcsolatot megszakított velem! - idegesen ereszti el az állam, majd feljebb emelkedve ellép tőlem. – De tudod mit? A mai találkozásunk után, úgy döntöttem, hogy ha Christian nem lehet az enyém, akkor a tied sem lehet! – mondja, és egy fegyvert ránt elő a táskájából.

   Mielőtt meghúzhatná a ravaszt, Christian jelenik meg, akit Ian egyből le is támad, azonban Ötvenem gyorsabb, és elhajol a felé lendülő ököl elől...

Part 16 (RÉSZLET)

Drága olvasóim!

Ahogyan eddig tettem a friss fejezeteknél, úgy most is, mielőtt készen lennék, és feltenném a részt, előtte egy kis ízelítőt hoztam most nektek, amolyan kissé felcsigázásképpen. ;) Remélem tetszeni fog nektek, és hogy várni fogjátok a teljes fejezetet. :$ 

Holnap, legkésőbb kedden érkezik is a feji, de ha esetleg mégsem, akkor azt - chat - en, közlöm majd veletek (de reméljük, hogy erre nem kerül majd sor). 

Mindenkinek kellemes és szép estét, és hetet kívánok! ;)

Love_Day

~Bár minden olyan gyorsan történt, mégis úgy érzem, mintha az idő és a tér megállt volna körülöttem. A fejem és a lábam is szörnyen hasogat, de mindezt elnyomja bennem a mélységes rémület, és az ijedtség.
Miközben igyekszem magam kiszabadítani a biztonsági övből, sehogy sem tudom elkerülni azt, hogy bele ne tenyereljek a kitört szélvédő és ablakok üvegébe. Felszisszenek, amikor a szinte parányi szilánkdarabok felsértik a bőrömet  de amikor némi próbálkozás után sikerül kiszabadulnom az öv fogságából, kifele mászok a kocsiból.

Amint lábra próbálnék állni, menten vissza is rogyok a szilánkos darabokkal övezett aszfaltra. De nem adva fel, addig – addig küszködöm magam, amíg újra nem sikerül talpra állnom. Biztos lábakon állva, ráveszem magam arra, hogy körülnézzek. Majd meglátom a horpadásokkal teli kocsimat, amelyből a benzin folyamatosan folyni kezd. Mielőtt valamely módon lángra kaphatna, nem törődve a kocsimban maradt táskámmal és irataimmal, bicegni kezdek minél távolabb, ám épp hogy csak pár lépést teszek, mikor hirtelen valaki magához ragad, és egy fehér kendőt tart az orrom elé, amely kellemes szagot áraszt. 

A lábaim felmondják a szolgálatot, és a látásom is az egyik percről a másikra kezd elhomályosodni. Érzem, hogy kezd megszűnni a külvilággal a kapcsolatom, de mielőtt végleg elveszíteném az eszméletem, rájövök, hogy az illat, amit érzek, és amely ilyen kábító hatással van rám, nem más, mint a kloroform...~

Part 15 (TELJES)

Üdv mindenkinek! 

Most is csak azt tudom mondani, hogy rettentően sajnálom, hogy ismételten késtem a fejezettel. :$ A fejezet csak félig javított, így előre is az elnézéseteket kérem az esetleges hibákért, de amint a *bétámnak* lesz rá ideje, ki fogja majd javítani. Javítva! ;) (Dóry) (Amit ezúton is előre hálásan köszönök is!) Ami pedig az előző fejezetet illeti, a kommentárokat: Forci-nak, Orsy-nak és Reni-nek nagyon, de nagyon szépen köszönöm! :)
Csak remélni tudom, hogy ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseteket, amely bár rövidebb, mint amilyen az előző volt, de a következő hosszabb lesz ennél. ;)
További szép és kellemes estét/ és hetet!

Love_Day

Nem engedem...

Nincs más ahhoz fogható érzés, mint amikor az emberben a feltétlen szabadságvágya egy egészséges adag bosszúvággyal keveredik.

A székemre akasztott táskámat olyan hévvel kapom fel a vállamra, hogy máskor igencsak meglepődnék magamon, azonban a mostani helyzetben egy cseppet sem ez izgat a legjobban.

Miközben a visszafele ugrándozó Ana elébe megyek, megpróbálom elfojtani a dühömet  mert attól félek, hogy mindjárt elsírom magam. Úgy tűnik, valami rejtélyes okból az indulataim a könnycsatornáimmal állnak összeköttetésben. Ha dühős vagyok, rendszerint sírva fakadok, ami elég megalázó.

De nem szabad! Nem fakadhatok most sírva! – tiltakozom magamban hevesen a könnyeim ellen, miközben elengedve a fülem mellett Christian idegesen könyörgő hangját, megragadom az időközben, hozzám közelebb kerülő lányom kezét, majd a kocsim felé húzom őt.

-          Mami, mi a baj? Miért sietünk így, és hol van Christian? Ő miért nem jön velünk? – ostromol meg a kérdései sokaságával kíváncsian, amikor beültetem a kocsiba.

-          Nincs semmi baj, kicsim! Christian... – amikor kiejtem Ötven árnyalat nevét, elcsuklik a hangom. – Neki, nos dolga akadt, így el kellett mennie – hazudom összeszorított fogakkal, közben pedig ezer és ezer szitkot szórok magamra.

Nem akartam neki soha hazudni, és bár most sem akarok, mégsem tudom csak úgy megmondani az igazat. Mégis, hogy mondhatnám el neki, hogy azért kellet eljönnünk a fagyizóból, mert hirtelen a semmiből megjelent az asztalunknál az a gyerekmolesztáló nőszemély, aki miatt az lett Ötvenből, aki?

Sehogy!

Épphogy beülni készülök a vezetői oldalra, amikor Christian utolér minket. Már semmi esélyem sincs arra, hogy beüljek, mert ő egy csapással visszacsukja a kocsiajtót a helyére, és hogy még véletlenül se tudjak elmenekülni, két kezét közvetlenül az oldalam mellett támasztja ki.

-          Mit akarsz? – kérdezem összeszorított ajkakkal.

-          Azt, hogy hallgass meg! – feleli kérőn a szemeimbe nézve.

-          Mégis miért hallgatnálak meg, amikor nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra, úgy, mint ahogyan rád sem? – a hangomból erősen kihalható a cinizmus, amivel egész pontosan nemtörődömnek igyekszem mutatni magam.

-          Akár érdekel a magyarázatom, akár nem, akkor is el fogom mondani! – morogja. – Nem én hívtam őt ide, és tulajdonképpen az sem érdekel, hogy mit keres itt...

-          Ó, ugyan már, Christian! – csattanok fel a szavába vágva. – Ahogyan én, úgy te is nagyon jól tudod, hogy mi, vagyis inkább ki miatt van itt.  – nézek rá jelentőségteljesen, és amikor a sötéten izzó tekintetét egy pillanatra lehunyja, tudom, hogy ő is tudja azt, ami nyilvánvaló.

Telhetetlenül megrázom a fejem, miközben kínosan felnevetek a saját szerencsétlenségemen. Már amikor éppen kezdeném levetni magamról a gátlásaimat, és azokat az indokokat, hogy mégis miért nem szabadna ellágyulnom vele szemben, és már csak egy apró kis valami hiányzik ahhoz, hogy megadhassam neki azt az esélyt amelyet kér tőlem, akkor mint derült égből a villámcsapás, megjelenik az a nő. A nő, aki bár a korához képest, nagyon is csinos és elegáns  de mégis, amikor az imént megpillantani véltem, csupa harag, düh és undor fogott el vele szemben.

Még most sem tudom ésszel felfogni, hogy hogyan vetemedhetett egy férjes asszony ilyenre. És miért pont az én Ötvenemet vezette be az ő szadista világába? Miért nem talált valaki mást magának, helyette? Legszívesebben visszarohannék hozzá, és jól megmondanám neki a magamét, de mégsem teszem.

-          Ne törődj vele! Ő már réges-rég nem jelent számomra semmit sem. – mondja újra kinyitva a szemeit, mire egy horkanás szerűség hagyja el az ajkaimat. Még hogy ne törődjek vele? Könnyű azt mondani!  – Kérlek, Ana! – fogja két keze közé az arcomat. – Nem engedem, hogy közénk álljon, sem Elena, sem pedig bárki más! Csak... csak gyere vissza hozzám! – kérlel, és mintha esdeklést vélnék kihallani a hangjából. – Mondj igent!

-          Nem megy! – suttogom fájdalmasan a választ – Nem tudok.

-          Miért teszed ezt velem? Veled? Velünk? – csap dühösen a kocsi tetejére, aminek hallatán egy pillanatra megremegek. – Nem tudlak elengedni, sőt, mi több, nem is akarlak...

-          Elég! – vágok ismételten a szavába, jóval hangosabban a kelleténél. – Elég! – ismétlem újra. – Nem akarom, hogy újra az életem része légy! Érted? – a hangom a visszafojtott keserű dühtől remeg. – Menj el! Tűnj el, az életemből, az életünkből! – a kezeimet a mellkasára téve ellököm őt magamtól.

Kihasználva, hogy Christian szinte kővé dermed a szavaimtól, beszállok az autóba, majd indítok.

Az eddig visszatartott könnyeimnek, most szabad utat engedek. Ennyi volt. Eddig bírtam, pedig nem akartam, hogy Ana így lásson, ahogyan azt sem akartam, hogy halljon minket hangoskodni.

-          Mami, miért kiabáltál Christian-nal? – kérdezi kíváncsian előre hajolva. – Valami rosszat csinált?

-          Nem igazán – nevetek fel keserűen, letörölve a könnyeimet. – Sajnálom, hogy hallanod kellett minket. Ne haragudj!

-          Én nem haragszom rád, mami! – mondja – De, ugye ki fogtok majd békülni?

-          Nem tudom, kicsim – motyogom fájdalmasan a választ az orrom alatt.

Rosszul érzem magam attól, hogy hazudok neki, de nem tehettem mást. – Még, hogy nem tehettél volna mást? Annyira ostoba vagy, Anastasia! – csattan fel mérgesen egy belső hang a fejemben. – Az lett volna a legjobb megoldás, ha igent mondtál volna Ötvennek.

Nem! Nem! Nem, és nem! – rázom meg a fejem ellenmondásként, majd mielőtt belevethetném magam az ellenérvelésekbe, észreveszem, hogy megérkeztünk Lorenékhez.

Kisegítve Ana-t a biztonsági övből, miután beriasztom a kocsit, követem őt barátnőmék házának ajtajához. Néhány másodperc elteltével Loren nyit nekünk ajtót, akinek bár döbbenet látható az arcán, mégis mosolyogva ölel meg, és invitál minket beljebb. Amíg Ana csatlakozik az udvaron játszadozó Holly-hoz és Chris-hez, addig mi Loren-nel a kanapét célozzuk meg.

Hiába nem nagyon fűlik hozzá a fogam, mégis szóról – szóra elmesélem neki, hogy mi is történt a mai napon onnantól kezdve, hogy Christian és Sia megjelentek a munkahelyemen, egészen a fagyizóbeli jelenetig. Annyira belemerülök a mesélésbe, hogy észre sem veszem, hogy már nem is ülök, hanem fel, s alá járkálok az erkélyajtó előtt.

-          Ó, drágám! Biztos vagy te ebben? – kérdezi, miután közlöm vele, hogy most hazamegyek, és véglegesen elküldöm Christian-t.

-          Igen. Azt hiszem – felelem, majd mielőtt elindulnék az udvarról beszaladó kislányomhoz guggolok le. – Kicsim, a maminak most el kell mennie egy kis időre.

-          De...

-          De te addig itt maradsz Loren néniéknél, oké?

-          Miért ne aludhatna itt? A gyerekek biztosan nagyon örülnének neki. – szól közbe barátnőm, akinek az ajánlatát mind a ketten nagyon jó ötletnek találjuk.

Így miután megbeszéltük, hogy Sia ma itt alszik, elbúcsúzom tőle, majd megköszönve Lorennek a segítségét, beülök a kocsimba, és már indítok is.

A hazafelé vezető úton ezer és ezer gondolat cikázik a fejemben, ahogyan Loren kérdése is.

Valóban azt akarom, hogy Christian eltűnjön az életemből? – teszem fel a kérdést magamnak, amikor egyszer csak hátulról valaki belém jön.

-          Mi a... – szólalok meg, amikor újra ütközést észlelek a kocsimon.

A visszapillantó tükörbe nézve egy sötét autót pillantok meg, aki egy újabb ütközést kísérel meg, szerencsésen.

Amikor már épp félre állni készülnék a mögöttem levő jármű útjából, az újfent ismét a lökhárítót célozza meg. Ekkor elveszítem az irányítást a kormány felett, és egy hangos sikoly tör fel belőlem, amikor a kocsi felborul...

Part 15 (RÉSZLET)

Helló, helló! Mint azt az elmúlt teljes fejezetek előtt megszokhattátok, úgy most is egy kis ízelítővel szolgálnék nektek. :) A teljes fejezetet pedig ha tudom, akkor holnap hozom, de meglehet, hogy egy - két nappal csúszni fogok, amiért előre is az elnézéseteket kérem. :$

Na és akkor lássuk azt a részletet: 

"Nincs más ahhoz fogható érzés, mint amikor az emberben a feltétlen szabadságvágya egy egészséges adag bosszúvággyal keveredik.

A székemre akasztott táskámat olyan hévvel kapom fel a vállamra, hogy máskor igencsak meglepődnék magamon, azonban a mostani helyzetben egy cseppet sem ez izgat a legjobban.

Miközben a visszafele ugrándozó Ana elébe megyek, megpróbálom elfojtani a dühömet  mert attól félek, hogy mindjárt elsírom magam. Úgy tűnik, valami rejtélyes okból az indulataim a könnycsatornáimmal állnak összeköttetésben. Ha dühős vagyok, rendszerint sírva fakadok, ami elég megalázó.

De nem szabad! Nem fakadhatok most sírva! – tiltakozom magamban hevesen a könnyeim ellen, miközben elengedve a fülem mellett Christian idegesen könyörgő hangját, megragadom az időközben, hozzám közelebb kerülő lányom kezét, majd a kocsim felé húzom őt.

-          Mami, mi a baj? Miért sietünk így, és hol van Christian? Ő miért nem jön velünk? – ostromol meg a kérdései sokaságával kíváncsian, amikor beültetem a kocsiba.

-          Nincs semmi baj, kicsim! Christian... – amikor kiejtem Ötven árnyalat nevét, elcsuklik a hangom. – Neki, nos dolga akadt, így elkellet mennie – hazudom összeszorított fogakkal, közben pedig ezer és ezer szitkot szórok magamra.

Nem akartam neki soha hazudni, és bár most sem akarok, mégsem tudom csak úgy megmondani az igazat.

Mégis hogy mondhatnám el neki, hogy azért kellet eljönnünk a fagyizóból, mert hirtelen a semmiből megjelent az asztalunknál az a gyerekmolesztáló nőszemély? Aki miatt az lett Ötvenből, aki?

Sehogy!..." 

És mielőtt búcsúznék, szeretném a figyelmetekbe ajánlani egy barátnőm blogját, amelyet a mai napon nyitott meg.

http://tiacriticis.blogspot.hu/

Legyen szép estétek!

by: Love_Day

Part 14 (TELJES)

Szép jó estét mindenkinek! Íme itt is van a friss fejezet, amelyet hát... bár nagy nehezen, de sikerült megszülnöm. :D Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseiteket, bár szerintem lehetett volna jobb is... de őszintén szólva, nagyon nehezen fogott az agyam hozzá, ugyanis totál káoszak és zűrösek a gondolataim, így hát ez ki is hatott a fejezetre, úgy hiszem. :$
Az előző részhez írt véleményeket hálásan köszönöm! :)
Kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok a fejezethez! ;)

Szeretettel: Love_Day

Váratlan meglepetések

Az elkövetkezendő egy órában erősen lehetett érezni azt a feszültséget, amelyet én is éreztem attól a perctől kezdve, amikor Christian megcsókolt, majd aztán magamra hagyott a fürdőszobában.

Próbáltam elterelni a gondolataimat róla azzal, hogy Pierre–t, kezdtem el arról faggatni  hogy milyen volt a mai napja, amiről izgatottan el is kezdett nekünk mesélni.

Elmondta, hogy felkereste egy újabb ügyfél, aki nem mellesleg egy fiatal francia énekesnő, és annyira megtetszettek neki a munkái, hogy arra kérte Pierre–t, hogy ő készítse el számára a szombat esti fellépőruháját, aminek persze francia barátom nem tudott nemet mondani.

-          Akkor ezek szerint te divattervező volnál, vagy ruha készítő? – kérdezi meg tőle Christian, furcsa tekintettel.

-          Is – is. Mindkettő – feleli büszkén, amely miatt én is az vagyok rá.

-          Annyira büszke vagyok rád! – ölelem meg, és közben lopva Christianra pillantok, akinek az álla újból megfeszülni látszik.

-          Tudom, tudom drágám! – mosolyog rám Pierre, amikor elengedjük egymást, és egy puszit nyom az arcomra, amely során Mr. Grey – nek már nem csak az álla feszül, hanem a szemei is szikrákat szórnak felénk.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem élvezem a mostani helyzetet, ugyanis számomra is tagadhatatlan, hogy még mindig odáig vagyok érte, de úgy érzem, jobb is, ha ő erről semmilyen módon nem szerez tudomást.

Elszakítom a tekintetemet Ötven árnyalat arcáról, amikor Pierre telefonja örült francia dallamot kezd el játszani. Megrökönyödve meredünk rá, mire ő bocsánatkérően néz vissza ránk, mielőtt fogadná a hívást.

Nem zavartatva magát kezd el beszélgetni a vonalban levő igencsak közeli ismerősével.

-          Igen... Hát persze... Jaj, bébi, dehogy is... Igen – igen... Itt Ana–nál... Hogy...? Ahá. Megkérdezem, várj egy picit! – kéri az illetőt, majd egy pillanatra elemeli a mobilját a fülétől, felém fordul – Ricardo az – mondja nekem úgy, mintha nekem tudnom is kéne arról, hogy kiről is van szó.

-          Hogy, ki? – kérdezzük szinte egyszerre Christian–nal, mire egymásra esik a tekintetünk.

-          Tudod, akiről meséltem neked a múltkor. Az a Tallonos fickó, fekete göndör haj  zöld szemek – írja körül az illető jellemét, amikor hirtelen az egyik percről a másikra eszembe jut, hogy kiről is van szó.

-          Jaj, igen. Emlékszem már rá. Azóta se tudtam kiszedni a blúzomból a kávé foltot – panaszkodom.

-          Ugyan drágám! Hiszen tudod, hogy csak véletlen volt – int egyet a kezével. – Szóval arról volna szó, hogy péntek este lesz egy jótékonysági est a Tallonban, ahova meghívott, és szeretné, ha te is ott lennél.

-          Ó, hát nem is tudom – felelem elgondolkodva a meghíváson.

-          Kérlek, a kedvemért! – néz rám esdeklően.

-          Na jó, rendben – adom meg magam – de csak egy feltétellel.

-          Igen?

-          Ha a többiek is jöhetnek, és Loren is.

-          Megmondom neki, de biztos, hogy nem fog ezért haragudni – mondja, majd közli is a felvetésemet a barátjának. – Oké. Remek, akkor holnap este találkozunk, bébi! – nyomja ki a telefonját. – Szó nélkül beleegyezett.

Amint Pierre visszaül mellém, Kate máris arról faggatja őt, hogy milyen célú lesz ez a jótékonysági est, és hogy kikre is lehet majd ott számítani. Azonban alig telik el néhány perc, Christian mind a kettőjük szavába vág.

-          Elnézést, de megtudhatnánk mi is, hogy ki az a Ricardo? – teszi fel a kérdést, miközben azt a vesébe látó tekintetét az enyémbe fúrja.

-          Hogy ki is az a Ricardo? – kérdez vissza Pierre. – Ő egy nagyon jó ismerősöm, akivel eléggé jól alakulnak a dol... – kezdi el a magyarázatot, ám én egy Christian – nak szánt kérdéssel, gyorsan közbe vágok.

-          Mégis minek akarod tudni azt, hogy ki az a Ricardo?

-          Talán mert...

-          Gyerekek, azt hiszem ezt nem Sia előtt kéne megvitatnotok – szól közbe Elliot.

-          Hogy ki előtt? – kérdezek vissza a fura nevet hallva ezzel megszakítva a szemkontaktust Christian–nal.

-          Sia előtt – mutat a közte és a Kate között ülő lányomra.

-          Aha, és miért Sia? – nézek rá frusztráló tekintettel.

-          Nem is tudom. Csak úgy jött – vonja meg a vállát.

-          Nekem tetszik, mami – szólal meg hosszú percek eltelte után, a szóban forgó kis angyalom.

-          Ahogyan nekem is, legalább így nem lesz gond azzal, hogy amikor mondjuk neked szólok, Sia is megkérdezze, hogy mit akarok – ért egyet velük Kate is.

-          Sia, Sia – ismételgetem magamban a lányomra aggatott becenevet, amely oly idegenül hangzik, de mégis elnyeri a tetszésemet.

Nem sokkal azután, hogy Ana-nak új becenevet adott Elliot, Pierre haza is megy, mivel már a holnapi napon bele szeretne kezdeni új ügyfele ruhájának megalkotásába. Szerencsére Christian az este további részében nem is firtatja tovább a Ricardo-s témát, de amit a szemeiben látni véltem, nagyon is jól tudom, hogy ő ezt a kérdést úgy sem fogja annyiban hagyni...

Lefektetve Sia-t, mindaddig amíg el nem alszik, az egyik kedvenc meséjét olvastatja fel, de kivételesen most nem velem, hanem Christian-nal, aki kihasználva, hogy a lányom teljesen odáig van érte, úgy dönt, hogy ameddig itt Párizsban tartózkodik, nálunk vendégeskedik.

De hát mégis hogyan tudnék nemet mondani a lányomnak, amikor beveti a kiskutyakölyök tekintetet? Sehogy sem.

Így hát akár tetszik nekem, akár nem, azzal a tudattal kell élnem az előttünk álló napokat, hogy nap mint nap egy fedél alatt fogok élni Ötvennel...

***

Mindössze alig két nap telt el azóta, mióta Christian nálunk lakik. Aminek a helyzetét ahányszor csak alkalma adódik rá, ki is használja, hogy minduntalanul a közelemben legyen, és hogy az érintéseivel az őrületbe is tudjon kergetni.

Még most is megremegnek a térdeim, amint felrémlenek bennem a két nappal ezelőtti este emlékei, amikor Christian rámnyitott a fürdőszobában.

*Kilépve a kabinból a fogasról leemelve az egyik törölközőt a testem köré tekerem, míg a másikkal a hajamat dörzsölöm, amikor is a hátam mögött az ajtó kinyílik, és belép rajta Christian.

-          Mit... – tenném fel neki a kérdést, amit ő nem hagyva, hogy folytassam, átszeli köztünk azt a pár lépést távolságot, majd az arcomat a két keze közé fogva, az ajkait az enyémekre tapasztja.

Időm sincs gondolkozni avagy visszakozni, máris viszonozom szédítő csókját, amit ő egy halk morgással hálál meg.

Meg nem szakítva a heves csókunkat az egyik kezével a hajamba túr, míg a másikkal a törölközőn keresztül végigsimít rajtam, mígnem elér a combomig, amelyen a tenyere nyomán a bőröm felforrósodik.

Az ajkait elszakítva az enyémektől lágy csókokkal hinti be a nyakamat, amitől egy halk nyögés hagyja el a számat.

Amikor a combjaimat simogató tenyere egyre fentebb és fentebb kezd el csúszni, megszólal a fejemben a vészjelző csengő, amely révén a tenyereimet Christian mellkasának támasztva ellököm őt magamtól.

-          Ezt nem szabad! – suttogom magam elé, még mindig levegő után kapkodva. Amikor észreveszem, hogy Christian újra meg akar érinteni, feltartva a kezeimet kényszerítem őt a megállásra – Ne!

-          Miért? Miért nem szabad, Ana? – teszi fel a kérdést, és akaratom ellenére is közelebb lép hozzám, és újra megérint. – Nehogy azt mondd, hogy nem élvezted azt, amit az előbb csináltam, ugyanis láttam rajtad, és éreztem is, hogy...

-          Ezt nem is tagadnám, de...

-          De? Csak nem amiatt a Ricardo vagy inkább Pierre miatt? – kérdi felemelve az államat, amelyre egy apró csókot is nyom. – Hm... tulajdonképpen meddig akartad eljátszatni a francia barátoddal, hogy ti egy pár vagytok? – húzza végig az orrát az államtól egészen a nyakszirtemig. – Azt hitted, hogy nem jövők rá?

Csessze meg! – csattanok fel magamban. Tudhattam volna már, hogy őt nem lehet becsapni.

-          Akár egy pár vagyunk, akár nem, neked ahhoz...

-          Tudom, hogy nem vagytok egy pár. Már akkor sejtettem amikor arról a Ricardo-ról volt szó. Csak azt nem tudtam helyre rakni, hogy valóban miért is tűnt olyan furcsának a viselkedése és a beszéde. De amikor épp távozni készült Pierre, véletlenül meghallottam a beszélgetéseteket – lecsúsztatva a kezét a derekamon, a fenekembe markolva húz magához még közelebb  – Nem mondom, hogy nem gondoltam arra, hogy mennyire szerettelek volna a térdemre fektetni, és elfenekelni téged. De amikor elhagytál és aztán, újra felbukkantál az életemben, megfogadtam, hogy soha többet nem emelek rád kezed, még akkor sem, ha úgy gondolom, hogy igazán megérdemelnéd.

Egy épkézláb mondat sem jön ki a torkomon, annál is inkább egyre több nyögés hagyja el az ajkaimat, amikor az ágyékát az enyémnek feszíti.

-          Legszívesebben most letépném a törölközőt rólad, és azon nyomban a magamévá tennélek... – mormogja az ajkaim közé, amelyekre egy utolsó csókot lehel, majd engem elengedve az ajtóhoz lép, és mielőtt kiléphetne rajta, még visszaszól – amit hamarosan meg is fogok tenni...*

Az emlékek hatására egy újabb feltörekvő nyögést igyekszek elnyomni, amikor... amikor az asztalom előtt megpillantani vélem gondolataim főszereplőjét, és a világ megimádnivalóbb kislányát. Meglepetten nézek hol az egyikőjükre, hol a másikójukra.

-          Hát ti? – kérdezem, amint kezdek felocsúdni a látogatásuk hatásától.

-          Szerettünk volna téged meglepni, mami. Ugye nem baj?

-          Nem, dehogy is! – vágom rá azonnal, amikor a karjaimba kapom őt, és megpuszilom az arcát.

-          És nekem már nem is köszönsz? – teszi fel a kérdést Christian, egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében.

-          Szia! – köszönök neki.

-          És hol marad az én puszim? – mosolyog még mindig.

Hah, ezt a pofátlanságot! Miért csinálja ezt?

-          Mami, tényleg, miért nem adsz Christian-nak puszit? – fordul felém Ana, mire bosszankodva nézek az előttem álló szélesen vigyorgó férfira, akinek az arcához hajolva puszit készülnék adni, ám ő épp akkor fordítja az arcát úgy, hogy az ajkaim az övéihez érjenek.

-          Ó, hát milyen nagyra nőtt ez a kislány! – jelenik meg hirtelen Dave az asztalomnál. – Szia kicsilány!

-          Dave bácsi! – tartja fel a tenyerét a főnökömnek, aki gyengéden bele is csap.

-          Azt hiszem, mi még nem találkoztunk – fordul Christian felé akinek a kezét nyújtja. – A nevem David Mirror, én vagyok Anastasia főnöke.

-          Örvendek, Christian Grey – rázza meg a kezét.

-          Ana, nyugodtan elmehetsz, és a délután további részét a lányoddal és a barátoddal töltheted. Ma már amúgy sincs több feladatom számodra – mondja kedvesen, majd elköszönve tőlünk, az irodája felé veszi az irányt.

-          Igazán rendes ez a David – mondja Christian, miközben a parkolóban álló kocsimhoz érünk.

-          Igen, az – bólintok rá.

-          Mami, elmegyünk fagyizni? – teszi fel a kérdést Ana.

-          Persze, kicsim – felelem, majd miután beülünk a kocsiba, a kedvenc fagyizónk felé veszem az irányt...

A fagyizóhoz érve, mint helybeli törzsvendégeket üdvözöl minket Jean, a tulajdonos, aki miután felveszi a rendelésünket, máris nekiáll elkészíteni nekünk a sajátosan különleges fagylaltjainkat.

Kezünkben a fagyijainkkal a hely előtt lévő egyik asztalhoz ülünk le. Amikor körbenézek, és észreveszem, hogy a szomszédos asztalnál ülő, igencsak jó megjelenésű fiatal nők, Christian-t tüntetik ki a figyelmükkel, egy hirtelen ötlettől vezérelve a szám szélén hagyok egy kis fagyit, miután Ana kikéredzkedik a wc-re.

Amint Christian tekintete az ajkaimon állapodik meg, felállva a székéről áthajol az asztalon, és ahelyett, hogy az ujjaival tüntetné el a fagylaltot, az ajkait az enyémekre helyezi.

-          Mmm... finom, akárcsak te – suttogja az ajkaimba, amelyre még egy csókot nyom, majd visszaül a helyére.

A szomszéd asztalra pillantva, a féltékenykedő tekintetek láttán az arcomon egy széles vigyor jelenik meg, amelynek Christian hangot is ad.

-          Csak nem féltékeny, Miss Steele, amiért fagyit hagyott az ajkán? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian.

-          És, ha igen? – kérdezem az ajkaimba harapva, mire újból feláll a székéről, és ismételten az ajkaimra veti magát.

Épp, hogy viszonozom a csókját, amikor egy ismerős hang hallatán szét röppenünk. A hang iránya felé fordulva, a szemeimből hirtelen tűnik el a vágy szikrája, amelynek a helyét a mérhetetlen harag és düh veszi át...

Part 14 (RÉSZLET)

Sziasztok! Ahogyan azt a chat - ben is írtam, a fejezet várhatóan szombaton avagy vasárnap érkezik. Bár az utóbbi napon lesz szerintem, ugyan is délelőtt melózom délután kettőig, utána pedig késő délutánra pedig a barátaimmal jövünk össze, ugyan is az egyikünknek a társaságban épp születésnapja lesz, amelyet meg is szeretnénk ünnepelni. Így valószínűleg, hogy vasárnap lesz friss. De addig is, előtte egy kis ízelítővel szeretnék szolgálni nektek a soron következő fejezetből, amely remélem tetszeni fog majd nektek. :) Ha kommentárban nem is jelzitek, legalább akkor egy (elolvastam) kattintással jelezzétek  hogy olvastátok és hogy tetszett is -e. Előre is köszönöm. :)

Íme a részlet: 

„Az elkövetkezendő egy órában erősen lehetett érezni azt a feszültséget, amelyet én éreztem attól a perctől kezdve, amióta Christian megcsókolt majd aztán magamra hagyott a fürdőszobában.

Próbáltam elterelni a gondolataimat róla azzal, hogy Pierre – t, kezdtem el arról faggatni  hogy milyen volt a mai napja, amiről izgatottan el is kezdett nekünk mesélni.

Elmesélte, hogy a minap felkereste egy újabb ügyfél, aki nem mellesleg egy fiatal francia énekesnő, és annyira megtetszettek neki a munkái, hogy arra kérte Pierre – t, hogy ő készítse el számára a szombat esti fellépő ruháját, aminek persze francia barátom nem tudott nemet mondani.

-          Akkor ezek szerint te divattervező volnál, vagy ruha készítő? – kérdezi meg tőle Christian, furcsa tekintettel.

-          Is – is. Mindkettő – feleli büszkén, amely során én is az voltam rá.

-          Annyira büszke vagyok rád – ölelem meg, és közben lopva Christianra pillantok, akinek az álla újból megfeszülni látszódik.

-          Tudom, tudom drágám! – mosolyog rám Pierre amikor elengedjük egymást, és egy puszit nyom az arcomra, amely során Mr. Grey – nek már nem csakhogy az ajka feszült, hanem a szemei is szikrákat szórnak felénk.

Hazudnék ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem élvezem a mostani helyzetet, ugyan is számomra is tagadhatatlan, még mindig odáig vagyok érte, de úgy érzem, jobb is, ha ő erről semmilyen módon nem szerez tudomást...”

Szeretettel: Love_Day